Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. október) 10. szám, 433–480. p.

(Dušan Grunčić elbeszélése nyomán)

A város lusta kígyóként feküdt a hosszúkás völgyben. A lejtőre húzódó, fazsindelyes, kis török házak megbújtak a lombok közt, s csak a mecsetek karcsú tornyai szúródtak dacosan az égnek. Annál elevenebbek voltak a főutak a völgy mélyén. A kávéházak előtt, az asztalok körül tömötten üldögéltek a piros fezes bosnyákok, s a csarsija zsúfolt sikátoraiban az árusok rikoltozásai közepette a felhalmozott tengernyi cifraság közt hangyabolyként hullámzott a nép.

Konstantin Begović, Szarajevó környéki fiatal orvos a bazár elején hagyta reggel a kocsiját, a rézművesek táján. Az öreg kocsis valami rézkotláról beszélt, amit meg akart venni a csarsiján, de tizenegy óra felé, amikor keresésére indult, még mindig csak a lóhajtó gyereket találta a kocsinál. Bosszankodott, nem tudta, mitévő legyen. Egy ideig álldogált, de amikor a kocsis még mindig nem jött, belevegyült a hullámzó tömegbe, s tovább sodródott a csarsiján. A bazárok egymás hegyén-hátán sorakoztak. A sok tarkaság szemét kápráztatta. A zaj, a zsivaj ismerősen szakadt rá. Az élelmes árusok lépten-nyomon körülfogták, alig tudott tőlük megszabadulni.

A bőrárusoknál megállt. Vennie kellene valamit. De kinek? A sok női cifraság ügyetlenül csúszott ki vastag ujjai közül. – De sok szamárság van a világon – gondolta. Az ő szobájában nem volt más, mint egy szekrény és egy lepedővel letakart, fehér vaságy. Az asztal tiszta fényűzés volt a karszékekkel. Sose ült le mellé rajta kívül senki. Ha egy-egy paraszt elvetődött hozzá, beszélgetésre nem telt idő. Ha kocsizörgést hallott, s nyílt az ajtó, már tudta: sápadt, rémült arc fog rátekinteni. Mert a hegylakó nem jött le akármiért. Csak végszükségből, mikor már ott állt ajtajában a halál. Ez az, amit nem tudott megváltoztatni.

Bekerült a tolongásba. Lökdösték jobbról-balról. Néha hozzáért egy-egy elsikló asszonytest. Csinos bulák surrantak el mellette. A fátyol mögött néha huncut szemet vélt felfedezni. Némelyiket jobban megnézte. Vajon szép-e? A csíkos vászonferedzse egyformán takart itt szépet-rútat, fiatalt-öreget, gazdagot-szegényt. Já[457]rásukat figyelte. Ruhájuk bő ráncaiból kihulló kövérkés kezüket. Bár gyerekkorától fogva sok mohamedán házban megfordult, a muzulmán nők mindig hatással voltak rá.

Az ötvösöknél ottragadt. Az ékszerek közt babrált. A vékony leheletkönnyű török láncokat végigfolyatta ujjai között. Szokásból az áruk után érdeklődött. Az eleven szemű bosnyák kihajolt a nyakláncok füzérei mögül, jobban megnézte az érdeklődőt, majd mint aki jó vásárlóra talált, továbbtessékelte egy mellettük elkanyarodó, másik sikátor felé.

– Uram, ha komolyan vásárolni akar, oda menjen. Raktárunk értékes darabjait amott tartjuk. A gyerek majd elvezeti. Nézze meg, uram! Ritka szép dolgokat lát ott. Csak kivételeseknek mutatjuk meg.

Mint a gyík bújt elő a kis inas, és mosolyogva, szemével biztatón vissza-visszanézve előrefurakodott a tömegben.

A nap erősen tűzött, a kövezet talpukat égette. A zaj is erősödött, szinte dobhártyájukat tépte. A műhelyek tömkelegébe jutottak. Mindkét oldalon kis, sötét öblű, nyitott odúk sorakoztak. Az előtérben, tarka szőnyegen egy pár, csaléteknek kitett áru gyönyörködtette a szemet, míg bent, a piszkos fészerben karéjban ülve, övig meztelen munkások a világ legszebb, legcsillogóbb munkáit készítették. Mint a gályarabok, fáradhatatlanul, ütemesen verték, cifrázták, alakították kalapácsaikkal az ércet. Mindenütt tűz égett, parázs izzott, füst terjengett. Mindezt őrült kopácsolás tetézte. Az éktelen zajban a bronztestű, fémportól belepett, piszkos, félmeztelen férfiak, mintha kaszinóban ülnének, még nevettek, élcelődtek.

Begović szeme rátapadt az izmos, barna karokra, a lesült, domború férfimellekre, melyeket napestig szabadon ért a nap. Kedve lett volna felkapni egy kalapácsot, és megmutatni az erejét, megrázni a tűz fényében dús üstökét, és elárulni, hogy ő is közülük való. Válogatta, osztályozta a munkásokat: melyik muzulmán, melyik szláv, melyik városi, melyik hegyi faluból való. Szerette a lágy hangú muzulmánokat, közöttük nőtt fel, de felvillant a tekintete, ha sűrű szemöldökű, komor férfit látott.

– Ez olyan, mint én – gondolta. – Talán ennek sincs apja, anyja, testvére.

A hegyekből hozta a hallgatást, a komor külsőt, a szúrós, fekete szemet, pedig a szíve mélyén jó volt.

Hányszor nevettek Zizin, a kis török lányon, legjobb barátja húgán, akiknél házitanítóskodott, amikor könyökével térdére támaszkodva, többször ráriasztott:

– Kosta, miért haragszol?

– Dehogy haragszom.

– Akkor miért nézel így?

– Hogy? [458]

Zizi összevonta erősen a homlokát, amin mindnyájuknak nevetniük kellett.

– Így.

– Hát hogy nézzek?

– Így… nevessél! Nem jó! Ó, te nem tudsz még mosolyogni sem!

Zizi csacska gyerekszájának kellett kideríteni, hogy mi a hibája.

– Hiába vagy erős, hiába vagy annyira okos – csacsogta szemébe –, okosabb, mint a hodzsa vagy a müezzin, okosabb, mint Omer, a mi Omerunk, akit te tanítsz, de te nem tudsz úgy örülni, mint mi.

A gazdag török házban, a puha, gondtalan otthonban, a fészekaljnyi gyerek hancúrozó zsivajában, a simogató kezű asszonyok közt, a háremben, ahová a gyerekekkel eleinte neki is szabad bejárása volt, érezte meg először, hogy egyedül van. Mögötte nem állt vérrokon, család, szerető szülő, fejealját nem igazította meg soha senki, gyerekhomlokát nem fogta át aggódó női kéz. Csoda, ha nem tanult meg s nem tudott mosolyogni?…

Az ötvösinas aggodalmasan integetett neki, midőn elkalandozott, attól tartva, hogy máshol talál vásárolni.

Begović már azon gondolkozott, hogy lerázza, s visszafordul. De akkorra egy nyúlánk török nőre lett figyelmes. A bula előttük haladt. A Boszniában szokásos, csíkos feredzsét viselte, amilyent százával látni az utcán, s amely egyformán takarhat koldusasszonyt vagy hercegnőt. Sokszor csak a lábbeli árulja el a török nőt, ha magas fanalulában topog, vagy elegáns úri cipőben.

A bulát nemcsak a finom lábak árulták el, hanem már a feredzse finomabban hulló redői is. Emellett a leány járásában s mozdulataiban annyi volt a harmónia, hogy Konstantin nem tudta róla levenni a szemét.

– Ez egy szép nő lehet!

Lassan követte. S mikor váratlanul eltűnt egy üzletajtóban, elkedvetlenedett, mint aki valamit elvesztett. A keskeny, majdnem rejtett boltnyílások itt oly sűrűn sorakoztak egymás mellett, hogy nem tudta megállapítani, melyikbe térhetett be. S mikor az inas betessékelte egy keskeny, sötét boltfülkébe, már lemondott, hogy megtalálja. De amint megszokta a félhomályt, és jobban körülnézett, majdnem fölkiáltott. Alig kartávolságra, az üvegpult fölé hajolva az előbbi bulát látta maga előtt. A mennyezetig ékszerekkel megterhelt, misztikus fülkében egymás mellett lélegzettek.

A vastag üveglapok nesztelenül csúsztak el a szekrények előtt. Felettük cifra, különös mintájú bronztálcák, vert kancsók csüngtek. Hideg, csillogó fémek, ékszerek, óezüstök, vert ércedények birodalma volt ez. Látszott, hogy ritkán vetődik ide látogató, és egy-két vevőnél több soha sincs a boltban. Az inas buzgón magyarázott a kövér, finom öltözetű tulajdonosnak, mire az lustán előbbrehajolt. [459]

– Mi érdekli, uram? Tessék körülnézni, azután mutathatok egészen válogatott darabokat.

S tovább foglalkozott a bulával.

A nő előtt, az ékszerpult üveglapján karcsú, cifra tőrök hevertek. A kereskedő tenyerére téve mutatta a súlyukat. Utána a világosság felé tartva, megcsillogtatta fényes hüvelyüket, s dicsérte díszes markolatukat. A bula csak a fejét rázta.

– Nem jó, még szebbet szeretne.

A török bólintott, hátrább ment a raktárba, s kulcsát csörgetve egy ritkán használt szekrényt nyitott ki, majd jelentőségteljes arccal új árut hozott. Érdeklődést felcsigázón, lassan csavarta ki a pulton a vastag szarvasbőr takarót, melyből két, egészen ritka munkájú tőr került napfényre. Az óezüst fogantyú mintája üstökösszerűen domborodó csillagképből állott.

– Ez a híres szerelmesek tőre – magyarázta a kereskedő Konstantin felé fordulva.

– Mindig csak kettőt készítünk belőle ugyanazon mintával, s a mintát azután összetörjük. A szerelmes nő veszi meg az elsőt, s az esküvő előtt vőlegényének ajándékozza annak jeléül, hogy érette élni s halni kész. A férfi legtöbbször eljön megvenni a tőr párját. Nincs az az ár, amit meg ne adnának értük.

A bula tekintetével rátapadt a fegyverekre, s kezével ingadozva nyúlt utánuk a feredzse alól. Finom ujjhegyei szinte csókolták a fénylő ércet.

– Ilyesmit kerestem…

A lágy török szó különösen érintette Konstantint, és szemét nem tudta levenni a hajlékony, fehér kézről.

Micsoda jó vagy rossz szellem vezérelte ide? Megzavarta-e a nem várt környezet, a különösen zsúfolt raktár s a mennyezetig felhalmozott török drágaságok? Mit keres itt?…

A bula a tőr hüvelyét nézegette. A török kivette a kezéből, és szolgálatkészen kihúzta. A fényes acél megvillant a levegőben.

– Hát nem gyönyörű?

A nő remegő kézzel nyúlt érte. Látszott, hogy az öröm reszketteti. Egyik kezével megfogta a markolatot, s ujjait szerelmes becézéssel húzta végig a tőr élén.

– Vigyázzon – kiáltotta a kereskedő. – Hacsak ránéz, vág!

Későn szólt. A tőr már végigszaladt a leány ujjain, mire lassan serkedni kezdett a vére. Nem lehetett tudni, hogy megrémült-e. A fátyol mindent eltakart.

A kereskedő vízért kergette az inast. Arra egyik sem gondolt, hogy vannak emberek, akik nem tudják a vért látni. Csak arra lettek figyelmesek, hogy a tőr hirtelen kihullott a nő kezéből, s nagyot csörrenve az üvegpultra esett. A leány megszédült, és sebzett kezét magától eltartva elhalóan mondta:

– Jaj, fogjanak meg!

Mire Konstantin odaugrott, darab faként esett feléje. [460]

A török a bolt végébe sietett, kinyitotta a raktár keskeny hátsó ablakát, és hívta Konstantint, hogy az ájultat hozza oda. Az inas közben megjött a vízzel, mire fellebbentették a leány fátyolát, hogy arcába hideg vizet locsoljanak. Konstantin érdeklődve nézte a feltakart arcot, s várta, hogy az élet visszaköltözzék belé.

A leány halvány arcú volt, s fiatal. Az ájultság lilásra festette szemkagylóit. Az erek kéken ütöttek át halántékánál, s ajkai szorosan összecsukódtak. Mi vonzotta hozzá, nem tudta. Mikor először fogta át hulló testét, érezte, hogy a leány az ő számára teremtődött.

Várta, hogy magához térjen. Eltaszítja-e vajon? – gondolta. Ez a perc dönt el mindent. Hogy hozzá simul-e, vagy eszeveszetten menekül előle. Konstantin eltöprengett. De bízott magában, szeme delejében, s abban a szent áramban, amely egész valóját eltöltötte.

A leány felébredt. Szemét Konstantinra függesztette, és figyelmesen nézte. Éledő teste áttüzelt a feredzsén. S mintha önkéntelenül még jobban a férfi erős tenyeréhez simult volna. Utána még tágabbra nyitotta szemét. Csak akkor kapott sikoltva a fátyola után.

*

A bula elment az egyik tőrrel. A másikat Konstantin vette meg, hihetetlen áron. Mire kijött a török ötvös boltjából, a nő már eltűnt. Nem lepődött meg. Nem várhatott mást. Egyelőre boldog volt, hogy fölfedezte. Ha akarja – gondolta –, úgyis megtalálja. Barátja, Omer nemsokára hazajön külföldről, ő minden jobb mohamedán házat ismer. Ha elmondja, hogy török leány tetszik neki, ő és családja mindent megtesznek, hogy összehozzák őket. Mert nagyon szerették a legkisebbtől a legnagyobbig. A bula pedig vonzódik hozzá. Az övé lesz, csak akarnia kell.

Kivergődött a csarsija forgatagából, és csendesebb utat keresett. Kalapját levette izzadó homlokáról, úgy sétált tovább. Befordult a Miljacka utcájába. A folyó magas kőpartok közt folyt itt a városon keresztül. Örökös sistergéssel zúgott a házak közt, kellemes, hűs levegőt árasztva. Már diákkorában szerette a zúgást hallgatni. Szeretett az apró művízesések játékában gyönyörködni, amint a víz a lépcsőzetesen felpadlózott mederben zuhogva hullott lefelé. A keresztutcáknál mindenütt kis híd vezetett át rajta. A túlsó parton már felfelé emelkedett a város a török városrész irányába.

Felment az egyik hídra, és a korláthoz támaszkodva elácsorgott. A hídon emberek jöttek-mentek. Sokszor feredzsés nők haladtak el mellette. Megrezzent, ha egy-egy tekintet rávillant a fátyol mögül. Vajon az ő bulája hazament-e? Megkeresi, csak Omer itthon legyen. Dacosan átnézett a túlsó partra, a hegyoldal fái közt megbúvó, néma mohamedán házakra.

– Nem rejtitek el előlem. Előteremtem, ha a föld alól is – gondolta. [461]

Boldogan mosolygott. S képzeletben vidáman felintett egy ismerős török villához, amely előtt fekete ciprusok őrködtek.

– Zizi, nézd, nevetek!

2.

Szellő sem mozdult. A ciprusos villára zuhogott a napfény, csak a hosszú, fekete fák vetettek rá hegyes árnyékot. Az egyik besötétített szobában ingujjra vetkőzve Omer és Konstantin beszélgettek. Senki sem háborgatta őket, csak a szolgák jöttek be időnként kicserélni a hűtővödrökben a vizet.

A fiatal házigazda hanyattfeküdt az egyik, szőnyeggel letakart díványon. Három kis selyempárnát is gyűrt a feje alá, hogy kényelmesebben feküdjék. Konstantin szétterpesztett lábbal ült mellette, egy karosszékben. A török fiatalembernek érdekes, sápadt arca volt, tele nyugtalansággal. Hosszú, ideges ujjaival néha beletúrt a hajába, s közben szóval tartotta barátját.

– Te még mindig a régi vagy – állapította meg Konstantin.

Omer felült és nevetett.

– Egy csöppet sem szégyellem – válaszolta. – De te mindent kiszedsz belőlem, magadról pedig semmit sem beszélsz – folytatta. – Már azt is tudod rólam, hogy búcsúzom a legényélettől, letelepszem idehaza, betársulok az új szanatóriumba, s megnősülök, de te csak hallgatsz. Mit keresel ezzel a tudással egy isten háta mögötti faluban?

Konstantin kelletlenül válaszolt:

– Oda is kell orvos. Ott a helyem.

– De nem neked! Mit akarsz fenn, a hegyek között?

– Nem kell semmit lebecsülni. Épülnek a falvak, jó utaink lesznek. Ha már annyira akarsz segíteni, majd később szerzel egy jó kis kölcsönautót, és ha szükség van rám, ide is eljuthatok.

– Nagyobbat szeretnék rajtad lendíteni, de olyan kemény fejed van. Sose tudom hálámat leróni.

Más irányba terelődött a beszélgetés.

– Az ám! – kezdte el Omer. – Legutóbbi leveledben valami nőügyet említettél.

Konstantin egész délután várta ezt a kérdést. Most mégis zavarba jött. Nem könnyű a legbensőbb érzésekről beszélni. Akaratlanul szabadkozott. Húzni akarta az időt.

– Ah, semmi. Az egész szóra sem érdemes.

De Omer nem tágított.

Konstantin nem bírta el barátja fürkésző tekintetét. Felkelt a helyéről. Ide-oda ténfergett a szobában. A homályos helyiségben csak most rajzolódtak ki előtte jobban a tárgyak. A gazdag bútorzatú lakásban meglehetős rendetlenség uralkodott. Az asztalon s a székeken hanyagul odavetett tárgyak hevertek. A házigazda rendetlen öltözködésének nyomai. Egyik-másik cifraságot kezébe vette, [462] mintha érdekelné. Odaállt a dívány elé is, s az állványon lévő feketekávés csészét nézegette.

Az asztal félrecsúszott bársonyterítőjén apró értéktárgyak hevertek. Szórakozottan szemügyre vette őket. Ekkor tekintete egy ismerős, fényes tárgyon akadt meg. A csillagos markolatú tőr volt, amivel az ismeretlen török leány megvágta magát. Csend feszült a szobára.

– Mit nézel? – kérdezte a barátja.

Rekedten kérdéssel válaszolt.

– Ezek a te dolgaid itt?

– Igen. Miért?… Persze, nem ismered őket. Sok új tárgy van köztük. Külföldről hoztam magammal.

Konstantin a tőr markolatát díszítő ezüstfoglalatot nézte. Majd odanyúlt a tőrért, melynek markolatán két megszáradt, elcsurrant vércsepp feketedett.

– A tőr… ez a kis ezüsttőr is a tied? – kérdezte kiszáradt torokkal.

– Igen.

– Kaptad vagy vetted? – firtatta izgatottan.

– A menyasszonyom ajándékozta.

A beszéd újra megakadt. A nagy, erős férfi hallgatott. Csak a válla görnyedt meg. Majd nesztelenül letette a tőrt. Társa semmit sem vett észre.

– Tudod, nálunk ez a szokás – kezdte mesélni –, ha a jegyesek szerelmi házasságot kötnek. Most nekem meg kellett volna venni a párját. De hiába kutattam az egész városban, nem találtam. S Tanije nem emlékszik vagy nem akar emlékezni: hol vette.

Nem tudta, hogy múlt el a délután, s hogy bírta elviselni a nyomott hangulatot. A búcsúzásnál kelletlenül tűrte Omer ölelését s hátbadöngetését. Ködön át hallotta utolsó szavait a lépcsőről.

– Ne félj, kiemellek én fészkedből, akár akarod, akár nem… El ne felejtsem Zizi üdvözletét. Meglesett a múltkor az utcán. Azt mondta: „a régi, drága fiú, a mi Konstantinunk.”

Csak mikor már becsapódott Konstantin után a kapu, és Omer egyedül maradt a lépcsőn, akkor tűnődött el.

– Ejnye, milyen hallgatag lett Konstantin! Csak nem bántotta meg valamivel?

3.

Nagy, lapos kőházban lakott Konstantin. A ház magaslaton épült, s a szél mindig zúgott körülötte. Néhány épület állt még elszórtan. Ez volt a falu. De puskalövésnyire újabb házcsoport fehérlett: a másik kis falu, feljebb a hegyen: ismét másik. S az ő fehér háza volt mindegyiknek az őrzője.

Keskeny hegyi utak vezettek fel hozzá. De a parasztnép legfeljebb este, munkája végeztével kereste fel. Ha lámpát látott felcsillanni az úton, s apró hegyi lovakat felkapaszkodni, már készülő[463]dött. Tudta, hogy lent, valamelyik faluban súlyos beteg van, érte jönnek.

Szerette világból kitaszított, zord otthonát. Szerette a csupasz padlójú, nagy, rideg szobákat, az örökös szélzúgást, ezt az egyhangú, kísérteties muzsikát. Legkedvesebb helye volt a kelet felé néző, nagy, nyitott „lodzsa”. Pedig kőpadlóját csak egy szál gyékény díszítette. A helyiség mennyezetéről öreg katonalámpa lógott. Egy fapad állt kívül, s egy nádkarszék. Itt szeretett üldögélni. Éjfélig elcigarettázott, elnézegette a hegyfaluk felvillanó s kialvó fényeit. Néha feljöttek hozzá a parasztok a közeli házakból, és elbeszélgettek. De legtöbbször egyedül volt odahaza.

Egy őszi estén különösen erős szél tombolt. Suhogott, recsegett, mintha le akarná tépni az ajtókat. Attól lehetett tartani, betöri az ablakokat. Konstantin bement a lakásba, lámpát gyújtott, sorra járta a szobákat, hogy megvizsgálja az ablakokat. Lépése visszhangosan kongott a szőnyegtelen, alig bútorozott szobákban. A csupasz, meszelt falon sehol egy kép, egy derűs színfolt. A falak kolostori ridegséggel fehérlettek. Csak az ágya fölött, ahová a barátok a vasfeszületet teszik, csüngött egy fényes, csillagos tőr. A lámpafény egy pillanatra megreszketett a fegyveren, azután továbbsiklott, és útjában ijesztő árnyékokat vetett a falakra.

Nem elkényeztetett asszony számára való hely volt ez. Megőrült, mikor erre gondolt.

Mialatt a szobában járkált, egy kocsi állt meg a ház előtt. A kocsis a helyén maradt, a hátulsó ülésről azonban lekúszott az utas, egy feredzsébe burkolt mohamedán nő. Konstantin meghallotta a motoszkálást a ház előtt. Mindjárt gondolta, hogy beteghez hívják. Kinyitotta az ajtót, hogy megnézze látogatóját, de visszahökkent a küszöbön. A sötét lodzsán, mint egy világos, remegő árnyék: az ő bulája állt előtte.

Látszott, hogy a nő valami megrendítő esemény hatása alatt áll, és ez visszaadta a nyugalmát. Hellyel akarta megkínálni, de a látogató hallani sem akart róla. Fölhajtotta ajka fölött a fátylat, hogy ideges szavát jobban megértse.

– Omer súlyos beteg – adta tudtára. – Rögtön operálni kell. Nagyon aggasztó az állapota. Azt akarja, hogy a barátja mellette legyen. Egyedül az ő kezében bízik, máséban senkiében!

Nem kérdezett többet. Szó nélkül sietett a kabátjáért. Indultak. A kocsis rávágott a lovakra, s amennyire csak a hegyi úton lehetett, sietett vissza, a város felé.

A bula összeomolva hallgatott az ülés mélyén. Néha úgy tetszett, hogy nem is lélegzik. A feredzsét szorosan maga elé vonta, mintegy válaszfalnak Konstantin felé. De fehér keze, mely a feredzsét fogta, remegett. A szél metszően zúgott.

Nem beszéltek. Csak testük titkos árama ölelkezett. A fiú néha azt hitte, hogy magához kell ölelnie, hiszen jobban az övé bárkinél!

Mikor megérkeztek, Konstantin lesegítette a kocsiról a leányt. [464]

A karcsú, zsibbadt leánytest egy percre ránehezedett. Konstantin felfogta az ijedt, kis, búcsúzó mosolyt.

Azután ott állt az operációsteremben, orvosok és ápolók közt, s Omer megfogta a kezét. Körmei szinte sebet ejtve vágódtak bele tenyerébe. Ritka, selymes haja verejtéktől csapzottan tapadt homlokára. Fényes, meleg szemét könyörgően függesztette reá. Az altatót már felszívta, lassan számolt.

– Kilenc, tíz, tizenegy…

Hangja remegett a csöndben. Már nem is férfiként, hanem ijedt gyermekként feküdt a boncasztalon, kezébe kapaszkodva. Mintha csak azt mondaná:

– Ne hagyj meghalni, Konstantin!

Mint egy idegent, úgy nézi. Csak egy erősebb vágás, s örökre félretehetné útjából. Senki sem vádolhatná.

– Tizennégy, tizenöt, tizenhat…

Konstantin verejtékezve vívódik. Látomás gyötri. A tizenkét éves Omer fekszik előtte. Kevéssel azután, hogy házukhoz került. Rámosolyog, belebokszol testvériesen. Majd a ciprusokat látja, amint intő ujjakként figyelmeztetik: „Konstantin, ránk emlékszel-e?”… Utána feltűnnek a meleg, szőnyeges szobák, melyek befogadták, s otthont adtak. Omer anyját látja. A lágy szavú, bő ruhájú, szép török asszony, egyetemre indulásakor a vasútnál kezével simogatta. Már hosszú nadrágjuk van – fiatalemberek –, mindkettőjük csupa boldog készülődés.

– Konstantin, vigyázz a mi Omerünkre!

Már benne vannak az egyetemi években. Együtt kószálnak a főváros tarkán hullámzó utcáin. Együtt járnak kávéházba, előadásokra. Védik egymást, mindenben egymás segítségére vannak.

– Te – mondta egyszer Omer –, ha valamelyikünk egyszer a másiknak rosszat tesz, az pokolra való gazember!

S éppen ő lenne az? – Nem! Ha kell, önmagával is szembeszáll. S ez a vékony fiú, jóbarátja – élni fog, és boldog lesz.

Mire Omer hangja elakadt, s feje oldalra billent, Konstantin remegés nélkül vette kezébe a kést, hogy kötelességét elvégezze.

4.

Valami nincs rendjén Omerék háza körül. Mióta felépült betegségéből, Konstantin kétszer is lent volt a városban, de mindkétszer letagadták magukat. A tömör, sárga villa, mint a kagyló, bezárult. A szolgák szája néma volt, s a ciprusok, ezek a hosszú, fekete őrök, szintén hallgattak. Mi történhetett itt? Tudta, hogy a szolgák hazudnak. A házat élőbbnek, forrongóbbnak érezte, mint azelőtt. Valami feszült odabenn, a falak közt. Kémlelő szemeket érzett a rács mögött. Csak azt nem értette, hogy ő miért nem lehet most belül? A török házak nagyon tudnak hallgatni. [465]

Másik alkalommal a szanatóriumban kereste Omert, ahol már munkában volt fehér orvosi köpenyében. Kiüzent, hogy most nem ér rá fogadni, de legyen türelemmel, hamarosan ő keresi fel otthonában. A tél már közeledett. Az utak feléjük egyre járhatatlanabbakká váltak. Most akar kijönni? Úgysem hiszi el. Megkeseredett a szája. Megfordult, és azzal az elhatározással távozott el, hogy őt a városban egyhamar nem látják.

A tél rászakadt a hegyekre. A szél szakadatlanul süvöltött az orvosi lak körül. Befújt az ablakréseken, és fagyos leheletet árasztott Konstantin szobájában, hogy pokrócokkal kellett védekezni.

Egy délután vaskályhájával bajlódott. Be akart erősebben fűteni, hogy este sokáig olvashasson. A kályha mellett nagy halomban feküdtek a nyers és görbés fahasábok. Ezeknek kell megküzdeni az esti hideggel. A nyáron vágott nyers fa sercegve égett, és kellemes gyantaszagot árasztott. Konstantin elterpeszkedett a karosszékben.

– Nem is olyan rossz itt nálam – gondolta. – Nemsokára olyan meleg lesz, hogy kigombolhatom a mellényemet.

Lámpája meleg, sárga fényt hintett, s szinte megszépítette otthonát. Az asztalon vacsora s jó könyvek… Csak egy meleg vállú asszony hiányzott mellőle, aki ott motoszkálna körülötte, leszedné az asztalt, s ágyat vetne helyette. Felvágná az új folyóiratokat, böngészné a képeket, hozzáhúzódna, ha álmosodni kezd, s szelíden figyelmeztetné, hogy későre jár, s aludni kell. De ki jönne ide, az Isten háta mögé? Olyan, amilyent ő szeretne, biztosan egy se. Örült volt, amikor egyszer azt képzelte, hogy ide asszonyt hozhat. Azok az elkényeztetett, finom kis jószágok puha, gondtalan, díszes otthonba valók, mint amilyen Omeréké.

Omer ugyan fogadkozott ősszel a betegágyán, hogy addig nem nyugszik, míg asszonyt nem szerez neki. S ha már semmiképpen sem akar lejönni a városba, szerez olyant is, aki ide is eljön, a hegyekbe, szeretni ezt az akaratos, fekete embert. Nem tiltakozott. Tréfának vette az egészet. Még ugratta is, mintha elhinné. Jól van, elfogadja, nem bánja: akárkit hoz, csak fiatal legyen, és szép.

A tűz piszkálása közben a kormos vaspiszkáló megállt a kezében. A szél fütyült-e így, a füle csengett-e, vagy valóban megállt egy kocsi a ház előtt? Felkelt és kinézett. A szél kivágta kezéből az ajtót. Nem jutott eszébe, hogy utánakapjon. Mint egy álomlátó állt a küszöbön, és a leszálló vendégeket nézte. Omer volt egy vékony, beburkolt török nővel.

Bent a lakásban, mikor a pattogó tűz mellett a vendégek már felmelegedtek, Konstantin haragosan vonta barátját a sarokba.

– Megbolondultál? Minek hoztad ezt a nőt?

– Te mondtad! Én megígértem és elhoztam.

– De én tréfáltam. Ki ellenkezik egy beteggel? De egy percig sem gondoltam komolyan.

A török fiú vonogatta a vállát, és szélesen mosolygott. [466]

– Nem is én hoztam, ő hozott engem. Csak láttad volna, hogy verekedett érted hetek óta odahaza. Legalább nézd meg, kicsoda, mielőtt elküldenéd.

Konstantin kíváncsian közelebb lépett. A leány a közeledésre, mint az ijedős bárány, meghátrált, és mindkét kezével eltakarta arcát. Konstantin felderült. Megfogta a vállát, és a lámpa felé fordította.

– Omer! – kiáltott fel vidáman – Hiszen te nem asszonyt hoztál, hanem gyereket!

A bula dacosan felvetette a fejét, előbbre lépett, és egy rántással feltakarta az arcát.

De hisz ő ismeri ezt az arcot, a homlokot, a puha, kerek állat, csak most átszellemültebb, nagylányosabb. Végignézett rajta, a nyúlánk, de már teltebb alakon, a keskeny kezeken. A leány szeme különös, félénk, meleg fényben úszott. Még soha ilyen komolynak nem látta.

– Zizi, te vagy?

Egy gyerekes, ijedt-boldog sikoly röppent el.

– Megismersz?

– Omer! És te ezt már az ősszel tudtad?

– Dehogy tudtam. Mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy Zizit férjhez adjuk. Láttad volna, hogy harcolt érted! Mindenkivel szembeszállt otthon. Ő győzött. Hát te vállalod-e?

A fiú hitetlenkedve nézett a kis török lányra. Kezébe fogta kezét. Nem tréfál-e? Ez a puha kis, cifra jószág, akihez valamikor hozzányúlni sem mert, nehogy eltörjön, mint a porcellán. S most itt van, s az övé akar lenni.

– Zizi! Hát csakugyan itt akarsz maradni velem? Nem leszel-e gyönge? Kibírod-e itt a magányban, a hegyek között?

Két kezét fogva, egészen magához vonta, várta, hogy mit fog csinálni, s nem húzódik-e el előle. Szájuk majdnem összeért.

– Te nem is gondolod, milyen erős tudok én lenni… s hogy én téged milyen „nagyon” szeretlek.

– De nem bánod-e meg?

– Nem…

Mögöttük a falon az ezüst török tőr csillámlott. A leány elfátyolosodó szeme esküvésszerűen vetődött rá.

– … és ha már egyszer nem kellek neked, inkább ölj meg ezzel a tőrrel, de másé nem leszek.

S a feje odabukott a fiú széles mellére.