Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. október) 10. szám, 433–480. p.

– Ezer entellektüel kellene ide, a Vajdaságba, hogy kibontakozzék irodalmunk – mondotta egyik társam minden remény nélkül. Ő nem diplomára gondolt, hanem ezer férfira, akik lelkesedni tudnak, és átérzik irodalmi életünk fontosságát, akiket érdekel magyarságunk jövője, nem politikán, hanem irodalmon keresztül.

Én sokallom a vágyat, és elítélem a reménytelenséget! Ezer magyar embert találni itt egyforma hittel és egyforma lelkesedéssel soha sem sikerülhet. Tömeg nem verődhetik össze cél nélkül, vezér nélkül; ezer szabad fej pedig ezerfelé bólogathat. De mi az az erő, ami itt, a Vajdaságban akár száz férfit össze tudna fogni, és hol ragyog az a cél, amely csak tíz férfi szemét felnyitná?

Polgárok élnek itt, reális keretek között reális emberek. De egy-egy irodalom megszületését sehol sem várták karba tett kézzel és tátott szájjal a kultúra megszállottjai. Szegény Vuk Karadžićnak száz évvel ezelőtt egy merev, ellenséges falansztert kellett áttörnie két-három baráttal, s az ezres tömeg csak akkor szegődött melléje nagy lármával, amikor már sikerült neki rést találnia ellensége bástyafalán.

Nekünk nincs ellenségünk, de van-e Karadžićunk? A polgár elutasító, nincs szüksége „helyi” irodalomra. Miért is lenne, ha irodalmunk sem térben, sem időben nem tudja eltalálni azt a hangot, amely esetleg megütné ennek a polgárnak vastag fülét? Semmit sem tud mondani, amivel érdeklődést keltene; valami közöset az olvasóval, hogy az érezhetné: ez nekem szól.

Korszellemünk sok változást hozott. Ami az irodalomban túltengett, azt átvette a politika. A regényben harminc év előtt egyéni alakok éltek, hősök, korunk írója ma típusokat rajzol. Kinek kellenek a Raszkolnyikovok, Turi Danik, Julien Szorelek? A típus emberibb, sokkal közelebb áll az olvasóhoz, naponta látja, utálja vagy megcsodálja: köze van hozzá. A regényhősökből diktátorok lettek egy fél század romantikájának inkarnálódásaképpen. Ami az irodalomnak maradt, az az olvasó önzése, amely nagyobb, mint igénye. Ő részt akar venni az író küzdelmében vagy mulatságában, nemcsak olvasni, szórakozni vagy műélvezni akar, hanem egy véleményen lenni az íróval, kiszolgáltatni magát általa.

Természetes, hogy a vajdasági olvasó is ilyen. Nem ezen kell [449] változtatni, hanem önmagunk szándékát, álláspontját, irodalmunk célkitűzéseit – és a mintát – kell revízió alá venni. Nekünk nemcsak a művészi tökélyre kell törekednünk, hanem elsősorban népünket, környezetünket kifejezni. Kialakítani magunkban a vajdasági népi tudatot, a vegyes lakta vidék tarkaságának, a szerb, magyar és német hatásoknak eredményét. De ehhez nemcsak tehetség kell, testvérem, nemcsak önbizalom, művészi formaérzék, hanem elsősorban a szélesebb horizont feláldozása a szűkebbért. Ha majd húsodba vágnak azok a kötelek, amelyek népedet fogva tartják, kiáltásod nem marad visszhang nélkül…

*

Az én őseim nem a Vereckei-szoroson jöttek át a fehér lovat honfoglaló magyarokkal, Csaba kibuggyanó vérét én a harmadik osztály olvasókönyvében láttam először. Nem tudom, mennyire lehet őszinte azoknak a makulátlan magyaroknak a lelkesedése, akik fajtájuk mítoszáért ma is boldogan vért eresztenének. Én próbáltam megérteni, érezni akartam én is, de úgy látszik azért találom színházasdinak, mert belőlem hiányzik minden, őseimtől származó romantika.

Apai ősöm II. József idejében költözött erre a földre mint sváb telepes, anyám családja szintén batyus volt, de francia. Nagyszüleimmel gyerekkoromban többet beszéltem németül, mint magyarul, sőt szüleim is a német beszédre fogtak azzal a polgáriasodó szándékkal, hogy a német nyelvvel mindenhova elmehet az ember. Ők persze magyarul tudtak jobban, sőt Herzog nagyapám is, aki a boltosnak fuvarozta az árut a Dunáról, vendéglősöknek a bort Baranyából; a révészektől és vincellérektől jobban eltanulta a magyar nyelvet, mint anyjától a sajátját. Ha részegre itta magát, Bogár Imre nótáját danolta, és a poharakat is úgy verte le az asztalról, mint akármelyik kálvinista paraszt Csuzán, vagy Kotlinán. Ha lehet bennem valami patriarkális büszkeség, úgy azt hozzá vezetem vissza.

Karle nagyapát mindig szégyelltem, pedig szánalmat érdemelt volna szegény. Huszonkét évig a Nagymalomban szolgált mint gépápoló. A bére nagyon kicsi lehetett, mert keserves kínnal nevelte hat gyerekét, s én, aki az ebédet hordtam neki hosszú ideig, ritkán láttam húst a kosarában. Ő persze nem tudta soha, hogy francia származású, mert talán még a nagyapja teljesen elsvábosodott. A magyarokat ő sohasem szerette. Talán azért, mert huszonkét évig magyar főgépész sanyargatta, és neki ez volt az egyetlen bosszúja, lehetséges. Nem volt lázadó természet, nem ivott soha, úgyszólván nem is élt, csak szolgált. Hogy szerbül olvasni hol tanult meg, az ma is rejtély előttem, de a háború alatt ő magyarázta nekem a cirill betűket, és őszintén örült, hogy a kényszer az ő korai leckéjét folytatta velem. Évek óta nem beszéltem vele, mert nyolcvanegy éves, és süket, mint az ágyú, annyit azonban mégis meghallhatott, hogy kislányommal magyarul beszélünk, és a kudarc, amit saját [450] gyerekeivel szemben vallott, mégsem vette el a kedvét, hogy a dédunokát próbálja legalább a német világba belevonni. „Tut toch tájcs mitr” – mondta egyszer sértődötten nekem, és hogy kinevettem, azóta szerbül szól a Zsófihoz. „Devojka”! – kiáltja neki kuckójából, és boldog, ha a gyerek megy feléje, mert azt hiszi, megértette, és cinkosa az ő tüntetésében.

Ha szidják a magyarok nacionalizáló politikáját, én az öreg Karlét állítom oda ellenérvnek azzal, hogy aki akart, az megmaradhatott szerbnek, németnek, legfeljebb le kellett mondani sok érvényesülési lehetőségéről. Viszont minden érdek megkívánta a nemzetiségi alkalmazkodást kényszer nélkül is. Akkor minden erőnkből magyarok akartunk lenni, s a turáni szellemet nem véletlenül fejezték ki legszorgalmasabban Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő és a többiek. Az ő ideológiájukat folytatni ma jövevény magyaroknak, változott körülmények között: esztelen anakronizmus.

A mi népi tudatunk nem nyúlhat vissza történelmi eposzokhoz, mert történelmünk itt, a Vajdaságban legfeljebb háromszáz éves, eposzunk pedig még nincsen. Én hiszem és vallom, hogy jó magyar vagyok származásom ellenére is, de nem tagadhatom le a valóságot, amelyet a miliővel és nevelésemmel kaptam. Nem szakíthatom ki magamból az emléket, amely Dušanokat és Đuricákat őriz bennem, és nem a szerb népdalokat, amelyeket guszalé-maszalé közben és Illés-tűznél tanultam. Az én szemem gyerekkoromban jobban megszokta a bunyevác lányok nehéz brokát-szoknyáját, mint a tarka doroszlai viseletet. Amit leírtam, azért volt bátorságom hozzá, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül; irodalmunk, sőt egész szerves, kisebbségi létünknek kilencven százalékban hasonló motívumai. Ez a körülmény parancsolja, hogy az író, akinek öntudata alakulóban van, ne hangszórók felé fordítsa fülét, hanem szirének hangját lesse, és hol vannak a szirének, ha nem a népben, akármilyen sokféle és tarka is az a nép…

*

Egy „igazán” vajdasági könyv fekszik előttem, a Vojvođanski Zbornik, amelynek minden lapját itt élő vagy innen elszármazott szerb író írta tele. Meglepődve olvasom Vasa Stajićnak egy kiáltványát az ifjúsághoz, ami ebben a könyvben idézetként szerepel: „Legyetek tisztában azzal, hogy mit jelent nektek a Vajdaság; fogadjatok fölénnyel minden támadást, ami ellene irányul… tanulmányozzátok a Vajdaságot, szervezzétek meg, és építsétek újjá hagyományos szabadságszeretetét!” Ez a néhány soros idézet fejezi ki legjobban az írók és művészek tömörülésének célját. De mi szükség van erre húsz év után, amikor a felszabadult népek boldog vegetációban élhetnének? Politikailag minden szeparációs törekvés bűn a többségi népnél egy országban, de szellemileg bármilyen provinciális jelleggel is, csak gazdagodást jelenthet.

S itt a Vajdaság szellemiségéről van szó. Arról a sajátságos, külön világról, ami csak itt van, és sehol másutt. Jovan Popović [451] novelláihoz hasonlókat hiába keresünk a világirodalomban, Žarko Vasiljević költészete tartalmilag egész táji misztikumot foglal magában, és Mladen Leskovac esszéit vajdasági hatások vitték el Adyig és ismét vissza a szerb irodalomhoz.

A kötet egy egész tanulmányt szentel Adynak, míg egy másik komoly és terjedelmes írás azzal a hatással foglalkozik, amelyet a magyar irodalom gyakorolt a szerbre. Egymásután olvasom Dózsa György, Martinović, Matija Gubec, Esze Tamás és Pero Segedinac nevét. Az író egy szerb–magyar szintézist akar kiépíteni a két nép forradalmi géniuszainak megnyilatkozásaiból, „Ady a miénk is – mondja –, nemcsak a magyaroké, hanem a dunavölgyi népek összességéé.” Lehet, hogy szép elgondolása igaz is, de bennünket ez még nem érdekelhet. Maradjunk csak először annál a ténynél, hogy Jugoszláviában szerb írók tömörülnek a vajdasági szellem és a hagyományok megőrzésére. Hát mi, akik minden tekintetben magunkra vagyunk utalva, miért nem találjuk meg a népet, miért nem látjuk meg azokat az erőket, amelyek itt felbuzognak, miért nem kapaszkodunk az egyetlen lehetőségbe, amely nekünk életet biztosít?

Mert még mindig nem találtuk meg önmagunkat! Még mindig tele vagyunk hazugságokkal, „kultúrfölénnyel”, csalfa ábrándokkal, mellet döngető, de suba alá búvó szájas magyarkodással, és íróink mindezeknek a kliséivel… és meneküléssel a valóság elől. Vannak itt még olyanok, akik internacionális eszményképeket keresnek, „általános emberit”, s hogy itt mi mindennek kellene emberinek lennie, azt nem veszik észre.

Emlékezzünk csak vissza, néhány év előtt milyen kavarodást idézett fel Szenteleky mozgalma a couleur locale-ért! Akik támadták, attól féltek, hogy terve a nemzetközi kapaszkodótól üti el őket, féltették európaiságukat, azt a fikciót, ami a világpolgárnak felelőtlenséget biztosít. Az a húsz-egynéhány író, aki nem annyira a jószándékot igyekezett kiszolgálni, mint inkább a szerkesztő megtisztelő levelét, kevés kivétellel, persze, megint csak sablonokat adott, szerb nótákat és idegen hangzású neveket. A terv túl korán kapta meg a realizálható lehetőséget, nem csoda, hogy kudarcba fulladt. De alig hiszem, hogy Szenteleky, aki maga is egy hosszú elkanyarodás után tért meg a Vajdaságba, ennél az első lépésnél megállt volna. Ő egyelőre egy kisebbségi példát látott, és kényszert, amely talajt követelt bontakozó irodalma számára. Erdély és a Felvidék százados hagyományokra építhette független, új életét ugyanúgy, mint a szerb Vajdaság, amely nem új életet, hanem a szellemiség megőrzését akarja. A Vajdaság tradícióihoz nekünk, magyaroknak csak annyi közünk van, hogy fájdalmat hozott számunkra, és elnyomatást; vérbe fojtott forradalmat. De a szerbek vajdasági szellemiségét nem a szabadságharcban tanúsított magatartásuk befolyásolta, hanem ellenkezőleg: Sterija – Popović és Jakov Ignjatović ellentmondása, akik nem politikai spekulációt, hanem [452] emberi és kulturális lehetőségeket tartottak szem előtt. A vajdasági szerb irodalom ma az ő nevüket írja zászlajára, és ez a biztosíték, hogy kisebbségi sorsunktól nem eshet messze a vajdasági szellemiség még így, szerb fogalmazásban sem. Ha az évkönyv azt állítja, hogy Petőfi és Ady Endre a szláv népeknek is géniusza volt, akkor talán mégis több joggal fedezhetnénk fel mi a magunk számára Adyt és Petőfit, belőlük levonva a tanulságot: mindent a népből, és mindent a népért, mert a nép kultúránk őrizője, nem pedig a világpolgár…

*

Én, amikor nemrég, három évi távollét után hazatértem, mint aki új földre lép, elölről kezdtem az ismerkedést tájjal és emlékekkel, de nosztalgiám tüzébe már rendszer szólt bele. Amikor a bezdáni parttól ellöktem csónakomat, a zöld batinai hegyekben nemcsak a piros cserepes villákat néztem, hanem a parasztokat kerestem, akiket ez az egyre jobban terjeszkedő nyugdíjastelep lassan-lassan teljesen kiszorított. Az öreg K. Mihály bácsi háza is gazdát cserélt, mert nyolc évig nem tudta fizetni rá az adót. Huszonkét évig szolgált hajókon az öreg, az MFTR-nél öt évet, a DGT-nél hatot, kicsit facérkodott, ahogy ő mondja, mert közben kitört a háború, Szibériában raboskodott egy ideig, végül a Rečna Plovidbánál szolgált, aztán már kiöregedett. Most kis szőlejéből él, ahogy kiszámítottam, ha jó a termés, körülbelül háromezer dinárt vesz be. Ez a keresete. Egyik lányát egy csendőr vette el, most Bitolában vannak, és „jól” megy soruk, három gyerekük van már. – Nincs semmi gondja az ilyen zsandárnak – mondja irigykedve, de büszkén a vejére –, elsején csak tartja a markát fizetésért. Ezt a nadrágot is tőle kaptam – mutat az elrongyolt, zöld posztóra, s aztán hosszú mesébe fog. Kezdetben Pozsonyban járunk, aztán az orsavai szép kocsmárosnénál, aki mind kizsebelte a hajósokat. Egyre jobban belemelegszik az öreg és lassan más mesét is kerít, mert tetszik neki, hogy élvezem. Kolonicsról szól, aki a batinai kompot bírta (?!), és ő maga állt a kormánydoronghoz, hogy ellenőrizze, vajon mindenki megfizeti-e a viteldíjat. Akinek nem volt pénze, azzal néha kétheti móbát is csináltatott. Sok bűnt ró fel szegény Kolonicsnak, többet, mint amennyi volt neki –, mindent Baranyával és szegény emberekkel kapcsolatban. – Ezt maga találta ki, Miska bácsi – mondom neki fejcsóválva. – Nem én – mondja –, apám mesélte, mikor gyerek voltam. Látom rajta, hogy nem hazudik, és már hiszem is neki a mesét, amikor befejezi Ludas Matyival büntetve Kolonicsot.

Tipikus népmese ez, ha a történelmet nevetségesen meghazudtolja is, a szegény ember igazsága győz benne. És ez a fontos, mert az ilyen mesékkel vigasztalódnak a szegény, csalódott öreg Mihályok. A jómódú ember nem mesél, azt leköti a realitás, és nincs is szüksége öncsaló hazugságokra. Doroslovón sem tudtak [453] más mesélő öreget mondani, mint a Bagó Gyura bácsit Szentkút melletti vityillójában. De őhozzá már közel van a halál, ezért legendákat mesél, abba is beleszőve a „spitált”, az „enekcijót” meg az ápolónőket, mert fél életét a kórházakban töltötte. Amerikát is megjárta, de a meséi azért itt játszódnak, a Mosztonga körül. Ráday Gedeon is doroszlai legényt kínoztat meg olyképpen, hogy a siralomházban megkérdi, mi volna a kívánsága halála előtt. „Lánnyal szeretnék még egyszer hálni, nagyságos alispán úr.” „No, cihelődj, és gyere velem.” Elmentek osztán. csak mentek, mentek, a hold világított, más semmi se, néha a főpandúr köhögött. „Látod-e ott azt a lányt?” – kérdezte sokára. „Látom” – mondta a legény. „Jó lesz-e utoljára?” „Nekem jó” – mondta a legény, s kiverte a hideg izzadság. Mert igen szép lányt látott a víz partján állni szűzanya meztelen, térdig érő arany hajjal, és a csecsit mintha arany vizzel fürösztötték volna, úgy ragyogott. „No, köszönj neki, ahogy illik!” – szólt rá az alispán. „Dícsértessék!” – mondta a legény, és levette a kalapját, de Ráday Gedeon már tuszkolta hátulról: „Csókold, ahon éred, mert az van utoljára.” És a legény csókolta, furt csókolta, pedig a lába már nagyon röszketett, mer’ érezte, hogy vasbul van a lány, és akkor már ösmerte az alispán szándékát is. Az nem is várakoztatta sokáig, egyszerre kinyitotta az ajtót a lányon, „Hálj vele!” – mondta röhögve, és betuszkolta a legényt. Mert a lány hasába belűre csupa vasszögek álltak, meg kések, agyon is szúrták mindjár a legényt. Jézusnak Anyja meg onnan nézte végig az egész kínhalált egy fűzfa alól, csak Ráday Gedeon nem láthatta űtet, pedig a könnyei úgy világítottak, mint a láng…”

Ez a mese nekem nagyon tetszett, nemcsak művészi elemeiért és kereksége miatt, hanem elsősorban azért, mert kiéreztem belőle ismét a zárt, mondhatnám csökönyös népi tudatot. A szegénylegény utolsó kívánságát is egy fenségesen szép, de szörnyű dans macabre-ba fullasztja a hatalom könyörtelensége. Hogy milyen ponyvából támadt fel a hírhedt Jungfraunak ez az új variációja, nem fontos. Engem csak az a tény érdekel, hogy népünk őrzi és alakítja a mesét.

Így bámulom a doroszlai és bogojai lányokat is, akik hosszú esztendőket szolgálnak városokban, de viseletüket nem hagyják el mégsem. Azért nem, mert szebbnek tartják a magukét a városinál, és mert erkölcstelen is az ilyesmi. „Aki selyemharisnyát húz, és kosztümöt, az nem lehet tisztességes – mondja ez az erkölcs, és igaza van. Ó, nem szerelmi erkölcsről van itt szó, sokkal jelentősebb dolgokról annál. A szegény cselédlánynál a viselet fejezi ki a különbséget falu és város között, aki azt felcseréli, a városnak adta el magát. Így van a tánccal is! Azt természetesnek tartjuk, hogy magyar parasztlányaink nem táncolnak rumbát és tangót, de miért mulatnak tamburazenére és plózerok muzsikájára? Miért mondják a bogojaiak a kereskedést tergováskodásnak, a meszet [454] krecsnek, a szőlőcsőszt pudárnak, a halászt fisernek. az asztalost tislérnek? Azért, mert népi hatások elől nem zárkózhatnak el. A jobb módú gazda-fiatalság már fütyül a hagyományokra. Ő pénzével megvásárolja a városiasságot, mert másképpen nem képes kiválni a falusi közösségből, csak így, ha megtagadja azt.

A népben tehát mélyen él a közösség szeretete; irtózik a város felbomlott elemeitől, a szétfolyó kultúrától, a társtalanságtól, az osztályrendtől, amely neki a legalsóbb réteget jelöli meg életkeretnek. A falun ő nem osztályban él, hanem szigeten. De e sziget köré nemcsak erkölcse, hanem szegénysége is gyűrűt von. Nem furcsa, hogy a nemzet értékei szociális korlátok között vannak biztonságban? De úgy jó, ha a gyökér mélyen van a földben amint kibújik, nem szívhatja fel a nedveket, kiszárad a fa ágastól, lombostól, és nem jó másra, mint tűzrevalónak…

No, nem a reakciós elnyomás szellemét képviselem, ellenkezőleg, az elszabadult vadvizeket szeretném visszaterelni medrükbe, ha ehhez nem lenne száz forradalom is kevés, nem az én kicsi erőm. Így csak a pallón tartom a szememet figyelve, hogy mi megy át egyik falu népétől a másikhoz. Két népi sziget között nem veszély a közelség, a hatások nivelláló értékűek. De polgár és paraszt között nem létezhetik kompromisszum. E törvény alól csak az író lehet kivétel, akinek az életformája, ha polgári is, de tudatában ott élhet a népben, megszívhatja magát tápláló nedveiből, hogy a másik parton eresszen lombokat.

Ez megvigasztal engem! Legyenek százszor svábok őseim, én a népből való vagyok, parasztok és proletárok gyermeke, és a magyarsághoz nem kényszerű kultúrán jutottam el, hanem azon a pallón. Annyi történt velem, mint Mihály bácsi lányával, akit elvitt a szerb csendőr Bitolába, ő nem lázadozott ellene, és kinek van annyi ereje, hogy visszalökjön engem oda, ahonnan jöttem? Kinek jut eszébe azt mondani, hogy én nem vagyok magyar?…

*

– Ezer entellektüel kellene ide – mondta a barátom, s én most még jobban kételkedem szavaiban, mint amikor hallottam őket. Az entellektüelek nem egyszer hagyták cserben a Vajdaságot és a népet. Húsz éve sincs, hogy gyanús hősiességgel és jól kiszámított nemzeti felbuzdulásból elmenekültek innen. S a másik réteg, amely Európa szakadó gátjait lesi felcsillanó reménykedéssel, vajon többet törődik-e a néppel?

Itt volna a helyük az entellektüeleknek, íróknak és a kultúra szálláscsinálóinak, de nem a felszínen úszva, hanem néha alábukva egy kicsit a víz alá. Itt nem lenne szabad ideológiai kérdéseken rágódni, nemzetközi sérelmek ellen tiltakozni, szolidaritást vállalni hetedhét országi üldözöttekkel, vagy egy messze eső állam polgárháborújának drukkolni, mint valami sportmérkőzésen. Itt kell élni teljes szívvel, és erőnket itt elkölteni, ahogy lehet. Ez a [455] Vajdaság egy külön világ, szerbek, magyarok és németek jól megférhetnének itt, ha a nép példáját követnék. Mert ebből kell kinőni, ha nem is ezer, de legalább száz entellektüelnek, s ez elég lesz vajdasági kultúránk kialakítására és fenntartására. A Vojvođanski Zbornik mozgalma közelebb van hozzánk, mint bármilyen anyaországi mozgalom, ha nem is magyar, de vajdasági. Ez az egyetlen út, amelyen a vajdasági irodalom kibontakozását látom. Széles nemzeti horizontok helyett regionalitást!

Ne féltsük elhagyni álláspontunkat, mert valljuk be, álláspontunk eddig mit sem ért. Minden vélt érték helyett a tartalmat, az alapot most kaphatjuk meg. Gondoljunk ismét Karadžićra, aki a fejlett papi kultúra ellen népmeséket hozott; „kecskepásztorok és vak regösök” nyelvén kívül a közönséges paraszti szellemet is. S mégis ekkor figyelt fel először Európa a szerb irodalomra, pedig csak egy iskolázatlan pásztorfiú csinálta a forradalmat: Karadžić, Goethe és Grimm későbbi barátja. Nála bizonyosodott be legjobban, hogy mit el nem moshat a népi erők hullámverése.