Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. október) 10. szám, 433–480. p.

5.

„Az én bosszúm csak a mű lehet”: ezt a mondatot évekkel később írtam le Szekfűnek adott válaszomban; a hangulatom azonban ekkor is ez volt már. Ezek az emberek ismerik „érzékenység”-em; nagy pszichológusoknak hiszik maguk, amikor a Tanúban is csak az érzékenység s nem a mondanivaló kirohanását látják. Egy erős csapás, s ez az érzékenység vagy elnémul, vagy „szabódezsősködések”-be ugrik. Így számítanak, az én számításom ezzel szemben: a mű. Elkedvetlenedés, patvarkodás: az ő ítéletük írja alá; a mű, amely szivattyúik alatt, légüres térben is elkészül, őket ítéli el. Mi történt? Az, amire a sártorkői kertben fölkészültem. Közben volt egy kis közjáték reményből… De mi a remény? A cédaság anyja. Hálával tartozom, akik elverték mellőlem.

Csakhogy a Tanú, sajnos, nem regény volt. Egy regényíró, ha a kortársaival meghasonlik, hordónak is tekintheti az alkotást, s magát Diogenésznek. Egy regény- vagy drámaírót igen jól el tudok képzelni nemcsak íróbarátok, de az egész kortársszellem nélkül is, hisz magam is kívüle élek évek óta. A Tanú azonban egy világrészt s ami több: egy országot figyelt; tárgya az egész volt, célja a tudatosítás és befolyásolás. Ő nem zárhatta el teljesen a testét, s ha méreg került a táplálékba: fel kellett falnia, s vagy felfordult, vagy kidolgozta. A Babits-bírálat mellett sem lehetett olyan rendíthetetlen „továbbmennem”, mint ahogy az elszánás tervbe vette. Egy életműködésemet: a kritikusit el kellett tudnia pusztítani ennek az írásnak.

Bírálni különféle indulatból lehet: az enyém a kertészé volt, aki az Istentől rábízott növényekben a jövendő kertet álmodta s szerette. Öröm a fákon, harag a gazon; éles ollócsapásaim s gyomláló dühöm ellenére is szeretet és lelkesedés volt bírálataim géniusza. Az író, ha egyszer nemes növénynek bizonyult, nem az volt az én szememben, ami valóban volt is már, hanem a mi magja és neme szerint még lehetett; óriási előlegeket adtam, s a kritikai képzeletből pótoltam, ami a kritikai tárgyból még hiányzott. A [433] Tanú megindításakor voltak már sebeim, ez a lelkesedés azonban épp, volt még. Ha a mértéken szigorítottam is valamit, minden magyar könyvből a kert s nem a barát vagy sebosztó nézett rám – s énnekem sem voltak a kertészén kívül, magánindulataim. Hogy mily nagy dolog ez, ma érzem, amikor könyvespolcaim bizonyos foltjaira, ahol bizonyára igen jó könyvek állnak elolvasatlan, nézni sem szeretek többet, sőt munka közben is ott érzem szinte szúrásukat a hátamban.

Emberi és olvasói indulatnak ez az összekeveredése a Babits–bírálattal kezdődött; mégpedig nem az indulatzavarok egyszerűbb, hörcsögi törvénye szerint, hanem a bonyolultabb Bayard-lovagin. Nem azt mondtam: „Hohó, hol itt a tisztesség: én tollat és kesztyűt küldök, tisztelgek, szablyát vonok, ti pedig körülálltok és ledum-dumoztok. Ezennel rátérek a leggorombább önvédelemre, s nézzétek, mi csurog rátok egy tintásüvegből!” Nem, én tovább akartam folytatni ágyúknak ugró Bayard lovagként a magam lojális modorát, s nem törődve, hogy ezzel fellépésemnek a súlyát, a rajtam át megnyilatkozó dolgok sorsát kockáztatom, dicsérni akartam, ahol dicsértem, s magam ellen növelni s szépítni embereket, mert eddig is úgy tettem. Csakhogy mit ért a modor, ha bennem magamban a szépítés állombjai foszladoztak már, s megtámadott értelmem nem adott több könnyelmű hitelt. Abból, amit én kritikai rendíthetetlenségnek hittem, rosszul csengő udvariasság lett, az igazi vélemény pedig álúton feltörve, mint orvszúrás, mégiscsak közbeszólt. Magáról Babitsról a Nyugat-cikk után két jellemzést is adtam (az Amor Sanctus kritikájában s a Dante–tolmácsolókban), mindeniknek rossz ízét érzem ma ezért. De mit tehettem volna mást? Mondjam ki csupaszabb, ridegebb véleményem: kórusban idézik rám a múltat, s az egész Tanúnak hitelét veszik. Nem volt más választás, mint amire az indulatzavar őszinte bevallása után egy-kettőre ráfanyalodtam: föladni a kritikust magamban. „Úgy megyek ki innét, mint aki sohasem jön vissza” – írom kritikusi műhelyemről az első évfolyam végén (s valóban csak álruhában, mint Pörje Sándor szöktem be egyszer-kétszer szükségből, s nem hajlandóságból).

Akkoriban nem nagyon fájlaltam lelkemnek ezt a lezsinegelt szervét. A Tanú annyi foglalatosságot adott, s a kritikust egy kicsit le is néztem. Ma azonban sokszor elgondolkozom: ez lett volna-e az utánunk következő nemzedékből, a harminc felé közeledőkből akkor is, ha kibontakozásuk óráiban nem gonoszul puhító s bukásukat kárörvendőn konstatáló „baráti körök” fogadják őket, hanem az én hideg kritikám. Tenni azonban nem tehettem másképp. A tiszta indulat minden mű első feltétele; a kritikának még inkább, mint a többinek. Az én agyam kritikai ereje bizonnyal nagyobb és realisztikusabb ma mint amikor bírálataim írtam, amíg azonban a régi lelkesedés helyén a sok zavart érzés megint valami nagy, egynemű érzéssé nem olvad, élő szoborként kell néznie (vagy lehetőleg nem néznie) modorok, igények és emberek garázdaságát.[434]

A másik következmény egy líraibb tanulmányműfaj születése volt. Tanulmányíróvá én nem hajlamból, hanem közszükségletből lettem; a tanulmány volt az én honpolgári adóm, természetem szerint az alkotóknak abba a családjába tartozom, melyet a művelválaszolók nemzetségének lehetne nevezni. E család, melynek legnagyobb, bár nem a legrokonszenvesebb képviselője Goethe volt művekben küzd meg az életével. Az alkotás felelet a sorsnak; kibeszélés, felülkerekedés, korszakzárás, egy élménystrófára a művészet antistrófája. Az ilyen természet lírai, hisz magából indul ki; mégsem tiszta lírikus természet, válaszai nem a pillanatok, hanem az évek sebhelyei; nem verset ír a bánat és öröm ellen, hanem világot (egy tisztázó mű-kozmoszt) a világ ellen. Az ilyen természet hiába határozza el, hogy „nem fog felein” – a vitától eltilthatja magát: valahogy mégis csak felelnie kell –, különben elönti, megöli őt a válasz, mint sárgaságost az epe. Így válaszoltam én meg gyermekkorom élményeit: egy kiadatlan műben, drámában, verses regényben; így szakítottam kritikusi nappalaim közt is szépírói éjszakákat, hogy legalább a legfőbb élményeimmel megbirkózzam: az Akasztófavirágban a magyar ember hazátlanságával hazájában, az Emberi Színjátékban: Istennel és küldetéssel, a Gyászban kislányom halálával, az Irgalomban: emberiszonyommal. A Tanú az éjszakákat is elvette: komoly mű-válaszokra nem volt ideje többé a honpolgárnak. Márpedig ez a bezárult világ s a kitartás kényszere volt olyan élmény, mint bármelyik. Ha nem akartam megmérgeződni tőle: honpolgár-műfajomat, az esszét kellett megtanítanom a lírai érzés kielégítésére. „Tanulmány és vallomás”: ezt az alcímet adtam Szophoklész-naplómnak, találón jellemezve az új (korcs, de vonzó) műfajt.

Hogy ez a műfaj épp Szophoklész nevével buggyant föl, természetes és jelképes. Hatás sokféle van. A legmegrázóbb kétségkívül az ébresztőké. Előttük csak könyveket olvastunk, bennük találkozunk az írással, annak mindent megvilágosító és mindent megtitkosító varázsával és borzalmával. Az én ébresztőm Ady volt. Utána Szabó Dezső hatása az útmutatóé; átment előttem a „keskeny pallón”, melyhez két szédülés közt, mint magyar, én is hű maradtam. Berzsenyi s Petőfi inkább ideálok; egyik a művészetben, másik az emberségben. Aztán jött Proust: a második Európára-ébresztő s Ortega, az útmutató után a láthatár mutatója. Az utolsó nagy ható Szophoklész volt. Mi volt az ő befolyása az életemre? Aligha tudnám, mint az előzőkét, egy címszóval megértetni. Pedig ez a hatás mindénél nagyobb, mindénél titokzatosabb, legmélyebbre nyilalló, legtovább munkáló.

Szophoklésznek engem az asszonyai nyűgöztek le. Az ő asszonyai artemiszi lényegalakjuk és pátoszuk sejtette, majd értette meg velem, nem egyszer, hanem évek során, hogy én is az vagyok. A természet végtelenül sokféle embert teremt; a nemeken belül különféle nemeit a nemiségnek. A mi durva műbarbár, de a barbárokénál szegényebb mítoszunk ebből csak a férfit s a „nőt” [435] hagyja meg, s erőlteti reánk. Ez a férfi, s ez a nő: minden nő s minden férfi tanítómestere; azért törjük magunk, hogy hozzájuk hasonlítsunk s azért vagyunk boldogtalanok, mert nem hasonlítunk hozzájuk. A keresztény középkor, de különösen a görögség nem szorította még ily szűk s durva iskolára a százféle embert. A görög istenek nemcsak „világaspektusok”, mint az ókorkutatók mondják, hanem nagy biológiai létalakok is; sokféle iskola a sokféle embernek, Zeusz, Dionüszosz, Apolló, Artemisz, Hermész; Démétér; Athénét: egy-egy iskolatípus, érzések és szokások merőben más tantervű líceuma, reálja, gimnáziuma; mindenki a maga hajlama szerint iratkozik be hozzájuk, s kultuszukban hajlamait nevelheti tovább. Amit minálunk az egységes iskolatípus megtör, összezilál, ott a tizenkét vagy annál is több isten kifejleszti. Engem Szophoklész asszonyai vezettek be Artemisz szentélyébe, ők bátorítottak fel, hogy lényemmel korom mítoszából a görögéhez lázadjak.

Ilyenféle lázadásra az irodalomban én egy példát tudok: André Gide-ét a L'immoraliste-ban. De ott egy perverz mint perverz védi magát. Azonkívül, hogy az eset szélsőséges, a lázadás is bűntudattal teli, s lehangoló, Szophoklész asszonyai nem perverzek, ők nők, a görögök alkati türelmessége is nőt látott bennük, holott mindenikükben, még a „bujálkodó” Klütemnésztrában is van valami nem női, szűz, kérlelhetetlen, illethetetlen, nemesen vadóc, – artemiszi. Ezekből a nőkből a mi korunk csak vénlányokat, kékharisnyákat, „amazonokat”, „markotányosné”-kat, a legjobb esetben Greta Garbót faragott volna. Engem első szájnyitásukkal megcsaptak; nővéreimre ismertem bennük, s nővérszerelemmel kapaszkodtam beléjük. Hogy mennyire a felszabadítóim, regényeim és drámáim bizonyíthatják; leglíraibb alakjaim: Kurátor Zsófi, Jó Péter, a Papucshős Violája, a VII. Gergely Matildja, sőt maga VII. Gergely is – mind a Szophoklész-hatás ajándékai.

De Szophoklésznél ezek a nők nem betévedt alakok, a szophoklészi tragikum – ha nem értelmetlen ez a jelző – maga is artemiszi. Senki sem tudta úgy magárahagyni, úgy megtöretni a nagy lelkeket a világgal, mint ez a derűsnek mondott patriarcha. Ha valaki Szophoklész költőt, nem a testét, hanem a géniuszát akarná megmintázni, azokról a görög szobrokról kellene példát venni, melyeken egy gyönyörű testű ifjú, egy atléta vagy egy isten kissé dacosan félrehajtott, vadóc arccal áll: elárvultan és makacson a világ és tulajdon teste pompájában. Az istenek Szophoklésznél hatalmasok és szívtelenek; szív csak az emberben van, de az is magányos, fel-felkorhanó, kiszolgáltatott, büszke csillagrokon és emberidegen. Szophoklész-pátoszú: ennek a nagy, magányos szívnek a döbögése a szophoklészi dráma: e köré épít végzetből és természetből fényes és kérlelhetetlen siralomházakat, ahogy én sem tudom másnak elképzelni a művet, mint a nemesség konkrétan fényes és végzetszoros börtönének. Azt, ami nélküle csak betegség volt (lásd Emberi Színjátékom Boda Zoltánját), Szophoklész nevelte át bennem öntudattá és mesterséggé. Amikor sorsomra válaszolni akartam, [436] semmiféle tanulmánytárgy sem adhatott a vallomásra akkora alkalmat, mint az ő hatásának a története. Sajnos, ma kissé szegényesnek s összecsapottnak érzem Szophoklész – élményemhez képest azt a fiktív naplót; a műfaj mégis megszületett benn, s San Remó-i naplóm után mások is rákaptak – állítólag fölül is múltak benne.

E két változás: a kiesett kritika s a beugrott vallomás a Tanú csatarendjét megbontotta valamelyest. Munkaerőmnek sincs nagyobb ellensége az izgalomnál; a teljesítményeim sokallóknak nem affektálásból szoktam mondani: ez csak a negyedrész, a háromnegyed irodalmi viszonyaink elviselésére ment rá. Rések támadtak, s ezekbe kellőn kimunkált művek helyett, mint – mondjuk – a Proust-tanulmány, csírákban gazdag, de kellőn be nem érlelt írásokat vetettem be; a nyelvekről szólót vagy D. L. hátrahagyott naplóját, ahol egy ifjan elhalt, vad zseni firkáiba rejtve – egész „lélektanom” kiszórtam néhány oldalon. De ha támadt is némi zavar, a Tanú haditerve nem omlott össze, s a módosulás nem volt több, mint amit az élet a tervhez – színesítőül – mindig hozzáad. Aki az első évfolyamot együtt olvassa el, nemcsak hogy fejvesztést nem érez, de talán észre sem veszi a front mögötti kavarodást. S hogy első reményeim mennyéből lepottyantan – tovább tudtam írni –, s amint éreztem, tovább is fogom írni a pokolban is – öntudatot adott. S bizony, semmire sem volt nagyobb szükségem ezen a tavaszon.

Néhány héttel a Babits-bírálat megjelenése után ketten is fordultak hozzám azzal az ajánlattal, hogy a Tanút nemzedék – folyóirattá bővítsük ki. Illyés Gyulával már karácsonytájt leveleztünk ilyesmiről, Halász Gábornak két-három év előtt volt szerkesztőterve; most egymástól függetlenül álltak vele elő egyszerre mindketten. Máig is talányos ez a jelentkezés. Mennyi része volt benn a Tanú első sikerének, s mennyi a Babits-bírálatnak? Az én szabadságom kívánták meg, vagy a Baumgarten-diktatúra ijesztette meg őket. Hisz ha Némethet így semmivé lehet tenni, holnap rájuk is kerülhet a sor még kevesebbért? Komoly volt-e a tapogatózás egyáltalán, vagy csak a terepet akarták földeríteni – esetleg mint később annyiszor történt: Babitsot megijeszteni és megpumpolni? A „gründolás” lefolyása még csúnyább volt, mint az előző évben, én mégis azt hiszem, hogy a lakásomon összegyűlt fiatalok egy része – Halász elsősorban – csakugyan rést és levegőt keresett akkor, s csak a többiek magatartása és a megtorlón villámló atmoszféra kedvetlenítette el őket. Én munkaközösséget ajánlottam folyóirat helyett; legyen a Tanúból Tanúk, adja ki benne hét-nyolc író olyasformán a műveit, mint én a magaméit. Halász érve előtt, hogy ez az exkluzivitás ellenszenvet szül, meghátráltam, s csak azt kötöttem ki, hogy a Tanú mint rovat vagy melléklet az új folyóiratban is tovább élhessen. Szabó Lőrinc is az elkedvetlenítő szerepét vállalta, de legalább nyíltan. Sok haszontalan beszéd után az ő álláspontját fogadtuk el: három Tanú-szám kevés, fejezzem be én magam az esztendőt, s szeptembertől megindulhat az [437] új Tanú. Hogy valami nyoma is maradjon a tárgyalásnak, egy papírra odaraktuk elhatározásunk és nevünk, Halász és én mint szerkesztők, a többiek mint munkatársak. Másnap vendégem volt: Babits egyik barátja. Az elmondta, mi történt nálam előző nap. Babitséknál hallotta a kommentárral együtt: nem lesz belőle semmi, a fiatalok félnek tőle és Földitől. Így ért gyors véget a lázadás a hűség versenyfutásával. Néhány nap múlva Halásztól is megjött a lemondólevél: világnézeti ellentétek miatt nem vállalhatja a szerkesztést. Addig nem ismerte a „világnézetünket”.

Ebbe a „lapalapításba” előző évi tapasztalataimmal, én elég szkeptikusan mentem bele, s így nem is csalódtam. Nem hittem, hogy sikerül, de hogy ez a nem hívés mégsem volt könnyen vevés, Bodnárném mulatságos utazása bizonyítja. Bodnárné egy parasztdráma, az előző tavaszon írtam, s azóta nyugodtan aludt óriási kéziratkönyveim egyikében. Amikor az új Tanú mint terv felmerült: a jövendő szerkesztő első gondolata a pénz volt. Honnan szerzek én pénzt az új ívekhez s az új munkatársakhoz? Számításom szerint legalább kétezer pengőre lett volna szükség a kibővített első évfolyam befejezéséhez. Ekkor jutott eszembe Bodnárné. Szabó Lőrinc biztatott, hogy küldjem el Márkusnak, a Nemzeti igazgatójának, ő majd fölhívja a figyelmét rá. Két nap le is gépeltük: az egyik példány a Nemzetibe röpült, a másik Gulyáshoz Debrecenbe. Debrecenből előbb kaptam választ: az ügyet féltő barát nem örül, ha a darab a Nemzeti–színpadra kerül. Az intellektuális óragép kiketyeg a műből, a Tanút is kompromittálná. Közben megvolt a folyóirat ügyében is a fő tanácskozás, a pénz sem indokolt már semmit, s én visszakértem a darabot Márkustól. Csodálkozó levélben küldte vissza, lett volna propozíciója, de ha én a véleményét sem akarom hallani, ő is elhallgatja. Én a darabot visszavágtam a fiókba, s a folyóirattal Bodnárnét is eltemettem. Olyan hitellel bírt előttem egy kipróbált barát s egy levelei minden sorából kivilágló erős kritikus elme ítélete, hogy hat év után az idén tavasszal fogtam először gyanút az igaza ellen. Idén ugyanis a Villámfénynél kapott tőle ugyanilyen levélbírálatot. „Ez nem dráma, csak dramatizált értekezés, nagyobb lobogásra van szükség.” Én azonban láttam akkor már az előadást, s olvastam a bírálatokat, s végül is én szenvedtem világra a művet, tudtam, hogy más sincs benne, mint lobogás – ez az egy, amit minden nézője érzett. De hátha a Bodnárnéból is csak úgy ketyeg ki az intellektuális óramű, mint ebből az értekezés. S én ezért vontam vissza a darabom, ezért zavartam el magamtól öt évre a drámai múzsát, ezért sodródtam bele a második darabomba is szinte akaratom ellenére – akut regénycsömörből, időszűkéből?

Fiatal íróknak szól ez a bekezdés. Gulyás jóhiszeműségéhez és képességéhez nem fér gyanú. S ez a becsület és ez a műértés mégiscsak elzárt a színpadtól, épp a Tanú éveiben, amikor valami hitelesítő külső sikerre a legnagyobb szükségem lett volna, s kis híja, hogy teljesen el nem pusztította egyik életfunkciómat, írósá[439]gom veséi, tüdői, csontjai közül egyet, éppen mert becsületesnek és hozzáértőnek tudtam. S ez nem a kivétel; ez a szabály. Csupa ugrásból áll, amelyet a néző előre elítél, s a mű utólag igazol. De a mű is csak utólag, amikor szokatlansága befurakodott már a szokott dolgok közé; akusztikája megjött, hatása kibontakozott. S néha nem is az első mű, hanem annak a leánya, unokája. A barát, ha tisztaszívű: félt a kompromittálódástól, ha nem az, félt a lehetőségeidtől, s mindegy hogyan, azok után az érvek után nyúl, amelyekkel a „bevált”-hoz szoríthat. A barát támogathat azzal, hogy igent mond rád, helyesel, vállal, fedez – mindenestől. Ezt a szolgálatot nekem Gulyás és mások is megtették – sok nehéz csalódás után sincs panaszom a barátaimra, mindig volt legalább belőlük. Mint kritikusok – többet pusztítottak bennem, mint az ellenségeim: ők magzatgyilkosok voltak. Ami megvan, ami hozzátartozik a lelkünk arcához, a szellemünk funkcióihoz, azt hordani, működtetni, fejleszteni kell. Ha a barátnak nem tetszik – hallgasson vagy bíráljon post festam, – de ne engedjük meg neki, hogy a barátság színe alatt öncsonkításra beszéljen rá…

Mint mindennel, a fájdalmakkal is az első találkozás az igazi. Egy-egy fájdalomfaj akkor kínoz meg legjobban amikor minden védettség nélkül, első ízben fogadjuk vérünkbe. Azzal a csalódással szemben, melyet egy-egy ilyen nemzedék-összeröffenés okozhatott, én az előző évben bőséges immunitást szereztem. De ha elpárolgottak, egy keserű nevetésben a dühöm is elpárolgott. Annál tehetetlenebből görbített szívem fölé egy másik, újabb mérgű fájdalom harapása néhány héttel a „lapalapítás” kudarca után. Pap Károly nem bírta ki Felsőgödön; a házacska, melybe én ma is visszavágyok, az ő kávéházhoz szoktatott munkakedvének börtön volt. Elváltunk hát mint háziúr és lakó – hogy zavartalanabbul lehessünk barátok. Ha az asszonyok közt volt is valami súrlódás, mi a felsőgödi húsvét alatt napos sétákban feledtük el őket, s örültünk, hogy a szellem erősebb köteléknek, mint az irodalompolitika bicsaknak. Ezzel a megújhodott baráti érzéssel fogadtam őt a Medve utcai iskolámban is, ahol néhány nappal a beköltözésük után felkeresett. Megvárta szépen a tízpercet, s behúzódtunk a lépcsőház alá. „Na, mi újság?” Az újság az volt, hogy az ő békeszerető mihaeli természetének fáj Babits és köztem a harc; az irodalomnak is árt, neki személy szerint meg különösen. Fogadjam hát el én elégtételül az ő tanulmányát, amelyet a Nyugat számára a Tanúról írt, s tűrjem el, hogy Babitscsal kibékítsen. Szeretettel pillantottam rá: nem félsz két oroszlán közt a békeszózatoddal? De Mihael makacs volt: ő beszélt már erről Babitscsal, s Babits nem oroszlán. Jó, én sem vagyok az. Csakhogy mint kényre-kedvre kiszolgáltatott cikkíró nem megyek vissza; adjon egy ívet a Nyugatból, ahol én a Tanú problémáiról írhatok és írathatok. A Nyugat kap egy érdekes rovatot, s én megmenekülök az elvadulástól. Egy pillanatig sem hittem, hogy a Nyugatnál ezt az ajánlatot ko[439]molyan megfontolják. Az Isten adhatott két fát az ördögnek, Babits nem adhatott egy ívet énnekem. Nem is volt más célom vele, mint hogy egy szelíd ember szemében magam se lássak fenevadnak. Azzal váltunk el, hogy másnap fölkeresem őt a Belvárosi Kávéházban, ha a Nyugat elfogadja az ajánlatom: Gellért a házban lakik, lehívatjuk.

A Nyugat természetes nem fogadta el az ajánlatom, Gellért azonban lejött. A találkozásból majdnem összetűzés lett. Pap Károly őnekik egy megtört embert ígért, ahogy velem is egy bűnbánó Babitsot sejtetett. Mindez öt percen belül kiderült. Gellért ajánlata az volt, hogy írjak én a Nyugatba, ahogy eddig is írtam – amellett a Tanút is megtarthatom – esetleg a Nyugat kiadásában. Erről szó sem lehetett természetesen. A Tanúnak volt már kiadója, a lelkes Tóth László, akkor kötött velem szerződést a következő három évre (bebizonyítva, hogy a legreménytelenebb ügynek is jut nyomógép, ha az író s a kiadó is magyar), s a Tanú sem lett volna többé Tanú a Nyugat pórázán; aztán meg mért írjak én cikkeket nekik, hogy a Babits feddéséhez egy visszasompolygó bűnös látványát szolgáltassam. „Mi szüksége – kérdeztem ingerülten – a Nyugatnak egy olyan zöld cselédszoba szagú polihisztorra, amilyet Babits lefestett? „Ha a Nyugatban írsz, nem leszel az felelte Gellért több humorral, mint cinizmussal. Én azonban őrá is haragudtam: költészetének nem volt és nem lesz szeretőbb tolmácsa nálam, s ő odáig ment kiszolgáltatott állapotában, hogy ezt a szeretetet is félt elfogadni. A Tanú harmadik számában a lírikusok közt róla is írtam – ugyanolyan megbecsülőn, mint amikor mindennapi barátom s szerkesztőm volt – ő e bírálat egyetlen szavát – csakhogy a cinkosomnak ne higgyék – mint hallatlan sérelmet hurcolta széjjel. A tárgyalás béke helyett kettőnk közt is befejezte a törést. Pap Károly csüggedten baktatott mellettem a pesti estében. Mi lesz most már az ő tanulmányával; ő megírta, s szeretné, ha megjelenne. – Ha jót írsz rólam, úgysem adják ki. – De ő szeretné azért, ha elolvasnám.

Így olvastam el másnap rózsadombi iskolámban a Németh László és a Tanú című cikket. Aki nem sajnál utánalapozni, elképzelheti, mit éreztem. – Ez sokkal nagyobb pofon, mint a Babits-cikk” – volt az első véleményem. S pofonnak nagyobb is volt. A békeközvetítő ragaszkodott a Babits-enciklikához, s csak a szégyenigát próbálta a visszatérő előtt kivattázni. „Mégiscsak használható ember ez a Németh, ha most hibázott is, lakolt, s tán tanult is, nézzétek, milyen meghasonlottan jár le-föl a Nyugat ablakai alatt, engedjük be a nyomorultat!” Így látta vagy legalább állította be sorsdöntő ugrásom s élet-halál harcom fájdalmát egy ember, akit én – noha más nép fia volt – testvérként szerettem, s aki előtt a közvéleménnyel szemben mint íróért és rendkívüli emberért hadakoztam, s akit ma is többre tartok egész zsidó magyar irodalmunknál. Különösen két részlet háborított fel: Szophoklész-naplómban volt egy panaszos felkiáltás, a kelte 1932. március, s ezt ő az én 1933 ta[440]vaszi lelkiállapotom jellemzésére használta fel. Amivel én a Tanú előtti hangulatom festettem, ő a Tanú okozta meghasonlásomat bizonyította. Ennél is bántóbb volt az az állítása, hogy a Tanúból egy-két szám megjelenik még, azután megszűnik. Egy ügyeimet ismerő barát szájában, aki új hároméves szerződésemről is tudott, ez nem jóslat volt, hanem hitelrontás. Szemrehányásaimra ő természetem bírálatával felelt – hiú, beteg voltam, mint mindig, amikor elkövettek valamit ellenem, mert nem hittem el még neki sem, hogy amit fölolvasott, az elégtétel. „Én lemondok erről az elégtételről.” „Csakhogy Babitsék most már ragaszkodnak hozzá” – vallotta be.

Ez nagyon természetes volt: lehet valakin nagyobbat ütni, mint ha olyannal mondatjuk meghasonlottnak, elbukottnak, akit ő kürtölt ki igaz szavú és tiszta értelmű emberré. A békeközvetítés lélektana most bontakozott ki előttem egészen. Pap Károly kétségkívül a jámbor Mihael volt most is, de egy lökdösött Mihael, akit a feleség a kurátor felé lökött, a kurátor meg énellenem. Ha meg is sebzett, sajnáltam is. Az azonban, hogy a Nyugatban megjelent cikkből a kifogásolt részeket sem hagyta ki, mérhetetlenül felháborított. A Tanú V. számába betett röplap s egy tajtékozó levél ennek a kitörésnek kallódó emléke. Emberi, mondom ma, akkor azonban szívemre borultam, s szűköltem: ő, még ő is!

6.

Ha elgondolkozom, mért szenvedtem én mint író a szükségesnél többet, magyarázat: egy ember voltam, és két ellentmondó szerepet próbáltam betölteni. Egyik az elkiáltóé: aki behúzódik magányába, kotlik, néz, vizsgál, s szakadjon ég, föld, elkiáltja, amit igaznak hisz. A másik: a mozgalmi emberé, aki száz kart szeretne, hogy száz más karba ölthesse s egy egész makacs, tehetetlen tábort vonszolhasson, amerre szíve a jobbat érzi. Hogy e két egymást kizáró szerep közt én nem tudtam választani, annak talán alkati oka is van: az artemiszi vadócság főszólama alatt mindig ott lelkendezett egy másik: vágy az együttjátszás, bajtársi, a közös önfeláldozó rohamok, „Budavár bevétele” után; az igazi azonban mégiscsak az, hogy e két szerep egyikére sem volt ember nemzedékemben, s hiába nyestem én bele egyik vagy másik szerepbe magam, a szükség, a veszedelmes hiány újra s újra fölébresztette, akit el akartam ejteni. Vagy az igazság villámcsapásai nélkül volt kibírhatatlan fülledt az égalj, vagy az igazság látszott kevésnek hordozók nélkül. A Tanú előtti időkben így „elkiáltásaim” vad légköre riogatta el a bajtársakat; a Tanú ideje alatt pedig a bajtársi ösztön szolgáltatta ki az elkiáltót: bosszuljátok meg a szívén, amit a nyelve kimond.

Alig zárult le a Pap Károly–esettel kortársaim közt s közöttem egy hosszú, szívzúzó játszma, már állt is a másik a fiatalabbakkal, az akkor föltünedező húszévesekkel. Alig látszhat természetesebbnek valami, mint hogy egy író, akit az igazság kortársai közül kivadított, szorult helyzetében a fiatalságtól várjon fölmen[441]tést. Emberismeretünk fényénél alig van reménység esztelenebb ennél. Nézzünk csak végig a mi irodalmunkon: fölmentette az egykorú ifjúság Bessenyeit Pusztakovácsin, Bacsányit Linzben, Berzsenyit Niklán, Vajdát, Tolnait Budapesten? Nem Kazinczy, Kölcsey és Mikszáth volt-e inkább az ifjúság ezekkel a nagy útmutatókkal szemben? S hogy a magam fejére olvassak: időben siettem-e én Szabó Dezső fölmentésére. Első vallomásaim mellette nem 1933-ból valók-e, amikor már magam is inkább elátkozott remete voltam. mint ifjúság. Az ifjúságnak kellhet az igazságunk, a fölfedezésünk, a vívmányunk, de nem kellhetünk mi. S ez nem gonoszság, vagy legalábbis nem több gonoszság, mint amennyit emberi dolgokban mindig megtalálni.

Egy fiatalember sosem látja világosan, mi az, amit készen talált, s mi, amit maga „hozott”. A tehetség teremtve tanul: átvételei is újraköltések, s érthető, hogy amit maga adott hozzá a meglevőhöz, fontosabbnak érzi, mint a tulajdonképpeni vívmányt, amely megvolt nélküle is. Két-három eredeti lépés jogán fölényt érez azzal szemben, aki előtte a százat lépte. S ez az álfölény sokkal előbb megejti azokkal szemben, akiktől sokat kapott, mint akiktől semmit sem. Aki sosem hatott ránk, azt távolról nézzük – kíváncsisággal, csodálattal vagy közönnyel, „túlhaladni” vagy éppen „túlszáguldani” azon szoktunk, akinek az útjára léptünk. Kor, mérték s elsősorban eredmény kell hozzá, hogy mestereink eredményeit igazán méltányolni tudjuk.

Osszon állást, pénzt vagy dicsőséget a mester – a fiatalság gyengébbje bizonyára leküzdi ezt az álfölényt; legyen félretolt, kivadult: az álfölény sietni fog. A fiatalember megfordul itt is, ott is, s mondogatja amit tanult. A céhfők bólogatnak: „Közép–Európa, igen-igen. Új enciklopédia, humanizmus, minőségszocializmus: természetes.” De akinek a fejéből mindez kijött: „Á, az a kveruláns, te még azt is komolyan veszed?” Az új eszme: van, mint a hold és csillagok, számba kell venni, s a gyűlölködők és irigyek boldogok, hogy új szájakban dicsérhetik meg, amit forrásában el nem fogadhattak. A félbelátású ifjú pedig ujjong: „lám, ahogy én mondom, csodálják, ahogy ő mondta: bevehetetlen.” S egy-kettő, elhiszi, hogy eredetiségének szól, amit fejletlenségéért kapott.

Előre kellett bocsátanom ezt, előre bevétetnem az ellenszert az olvasóval, mielőtt az ifjúság és a remete tragikomikus kalandjáról – a legfájdalmasabbról mind között beszámolok. Gál István az első arc a következő nemzedékből, aki – hiába ismertem meg azóta tucatjával őket máig is az „utánam jövők” megtestesítője fájdalmamban és emlékezetemben, még mindig ott lakott az udvari szobában, rótta a várost, hozta a híreket, elsőnek olvasta a Tanút, könyvet szedett ki a számomra, s esténként be-beült hozzám véleményeimre hallgatni, a terveimben osztozkodni, Húsz-huszonegy éves volt – tájékozódásban messze előtte, érzelmekben inkább mögötte. Rengeteg szabad rajongás volt benne, egy kicsapni kész pubertás, mely szellemi példa és szerelmi tárgy közt még nem tesz [442] világos különbséget: mesterébe a legszívesebben belészeretne. Engem az ilyenféle többértelmű érzés mindig feszélyezett. Ezért utasítottam mindig a legnyersebben vissza a nők „szellemi” közlekedését, s aligha ezért nem bizonyultam mindenféle „vezérség”-re is alkalmatlannak. Vezér – úgy látszik – az, aki az embereket ezeknél a tisztátalan, zavaros félszerelmi érzéseiknél fogva bandákba vonja. Én ezektől csaknem iszonyodtam. A gondolatok testvérisége, eszmék tiszta csatarendje, szellem világos megbecsülése a szellem iránt: ez volt, amire „a bajtársasdi”-ban is vágyakoztam. Gált is erre igyekeztem ránevelni: rajongását, ahelyett hogy tápláltam volna, magamról elhárítva eszméim felé tereltem: célt, szerepet, feladatokat akartam neki adni az imádhatás öröme helyett. Később, amikor mások e szeretkezési vágyát szítva s kihasználva őt Csizmás Kandúrjuknak fogták be (elolvasandó a népmese), az én viselkedésemet, megértem, hogy rendkívül hidegnek érezte. Elfelejtette, hogy ez az olvadtfém-szilárdító „hideg” a kritikus pillanatokban emberibb tudott lenni az áradozó forróságnál.

Február végén vagy március elején Gál szobácskájában kigyúlt a petróleumkályha, s én egy rocska vízzel mint tűzoltó nyomultam be az átjárhatatlan füstbe, mely lakhatatlanná tette a korommal lepett szobát. Gálnak aznap éjszaka a dolgozómban kellett aludnia. Reggel hat-hét óra közt a lány azzal ébreszt, hogy két detektív van a lakásban, a Gál urat vallatják a dolgozóban. Néhány tucat fiatalembert fogdostak össze a városban, állítólag a polgári rend megdöntésére szövetkeztek. Gál tudta, hogy mi a véleményem a marxizmusról, s épp ezért én nemigen tudhattam, hogy az övé mi is hát. De az ebben a pillanatban nem is volt fontos. Amilyen bizonyos volt, hogy az én lakóm a polgári társadalmat soha meg nem dönti, olyan valószínűnek látszott, hogy ő, aki a magyar tűzhelyen minden födőt fölemelt, és minden lábost végigkóstolt, kommunistákkal is érintkezett vagy levelezett. Az ember álmából fölriasztva néha vakmerőbb, mint megfontolás után. Hogy Gál Istvánnak mik az érzelmei velem szemben, azóta megmutatta, de a petróleumkályhára talán mégiscsak hálával gondol. A detektívek, miután kivallatták, az ő szobáját is fölkutatták, s búcsúzóban hozzám is bejöttek: a fiúval nem lesz baj, ők semmi gyanús könyvet-iratot nem találtak, ha most el is viszik, hamarosan hazabocsátják.

A hamarosan, nem emlékszem pontosan, mennyi volt: két-három nap körülbelül. Piszkosan, összetörten, felizgatottan tért vissza közénk. Mi távolléte alatt egyre-másra kaptuk a tanácsokat: ne tartsuk őt tovább a lakásunkban, a Tanú magában is elég gyanús, emberek járkálnak hozzánk, egy oktalan letartóztatás is az állásomba kerülhet. Jólesik visszaemlékeznem, hogy a feleségem milyen felháborodottan utasította vissza ezeket a hozzá címzett tanácsokat. Ő, aki a politikához nem értett, Gálban nemigen bízott, a most meghurcolt gyereket látta csak, aki „rossz viszonyok közt tanult, koplalt, ábrándozott, s jutalmul száll alá poklokra, pör alatt [443] van, az egyetemről is valószínűleg kitiltják. Nem, ennek a fiúnak még csak éreznie sem szabad, hogy ő bennünket feszélyezhet” – könnyítette meg az én álláspontom. Az anyja sem igen fogadhatta volna őt máskép, mint Ella, s hogy hazulról se érje szemrehányás, én az apja, a derék Tolna megyei postamester előtt vállaltam érte s az ügy jó kimeneteléért kezességet.

Mialatt a Korunk s más szocialista folyóiratok engem mint a polgári bomlás termékét és népellenséget jellemeztek, így jártam én Pest utcáit detektíveket érezve a hátamban okkal vagy oktalanul. Gál szellemi fejlődésére, ha az idegzetét összeszaggatta is, az a három nap még hasznos is lehetett; határpont a bizonytalan imbolygás és a céltudatos munka korszaka közt. Nem én beszéltem rá, ő maga jött haza a belátással, hogy a mozgalmasdiknak nincs értelmük; én inkább csak a gyógyszert igyekeztem összekavarni neki: a feladatokat. A Tanú IV. számában egy Közép–Európa–kutató folyóirat tervét állítottam fel, s biztattam, készüljön el ennek a szerkesztésére, tanulja meg a szomszéd államok nyelvét, keresse föl történelmünkben, irodalmunkban, népművészetünkben a közös dunai elemeket és kérdéseket, szője be fiataljaikat fáradhatatlan levelezésével. Ő lelkesen kapott a munkaalkalmon, különösen attól fogva, hogy mi Felsőgödre költöztünk, s ő a lakásban magára maradt; fölöltözetlen falta napokon át az összehordott könyvet. A Tanú V. számában a Visszatekintést is elsősorban őneki s a hasonló fiataloknak írtam. Sorra véve Adytól kortársaimig a legnagyobb írók belépését s hatását, tulajdonképp a magyar szellemtörténetet rajzoltam meg 1918-1932 közt. Az utolsó fejezet: „Humanista ifjúság”, nekik akart célt, példát, igazolást adni. „Tudomány, irodalom, filozófia határvonalai az egész világon halványodnak, a szellem emberének új típusa tünedezik: idegeibe író, érdeklődésében tudós és bölcselő, legtalálóbban talán a régi humanistákhoz hasonlítható.” „Az utánunk támadó nemzedék még nem bontakozott ki, de aki idáig érdemes tehetség elémbe került, ehhez a humanistatípushoz tartozik.” Ez volt az azóta annyit koptatott „humanizmus” startja az újabb irodalmunkban. Sajnos, ha utánanézünk, kit támadtak azóta ennek a humanizmusnak a nevében a legtöbbet, hát aligha azt, aki elindította. Maga Gál is, alig egy évvel azután, hogy ezt a tanulmányt megmámorosodva üdvözölte, már egy másik, humanistább kortárs vállairól adott leckét abból, amit tőlem tanult.

Amióta szerkesztői mandátumát átvette, kész beérkező írók mellett (akit Protestáns Szemle-beli tanulmányom ifjú Kazinczyjaként kopogtatott végig) mind többet forgott a legfiatalabbak közt. Viszonyunk hitellevél volt, s ő velem jutalmazta a méltóknak találtakat; mindenki tudta, hogy rajta át lehetett a Tanúval megismerkedni. E nyüzsgés bennem azt a tévreményt keltette, hogy a bemutatottak néhány év alatt mellém nőve bajtársaimmá is válnak, s az új magyar kerekasztal, melyet kortársaimmal vágytam megalakítani, az ifjúság köréből mégiscsak összetoborozza lo[444]vagjait. Hogy elébük menjek, itt-ott megdicsértem őket; különösen az V. számban több ilyen előlegféle pottyant le. A nevek azóta meggyökeresedtek, e felfedező írásoknak azonban rossz ízük van. Az ember igazán kiállni csak egyenrangúak mellett tud, ezért nehéz az idősebb író sorsa a fiatalabbal. Amíg hozzá nem nőtt, okosabb, hogyha hallgat róla, vagy komolyan bírálja –, a leereszkedés még ha szeretetteljes is – meggyőződéstelen, s hazugsága túlcsikorogja a jószándékot. Hogy a begyújtott önérzet a kiemelteket sem felém, hanem tőlem vitte: a bevezetőből könnyen megérthető. Tőlem megkapták, ami a feltűnéshez kell; több: sok és veszélyes volt.

Hogy Gálra sem számíthatok első inasesztendején túl, azt már ezen a tavaszon elárulta. Egy műhelyembe befogadott ifjú ember tőlem sok mindent tanulhatott volna: elsősorban az igazság szenvedélyét, az egészre irányított, egybelátó érdeklődést, ismeret és magatartás egységét, érzéket magyarság és magyar jelleg iránt; Gált a műveltségem, tanulmányaim fénye s szervezőterveim ragadták meg. Csakhogy ezekért, csak ezekért tartósan nem becsülhetett. Kétségtelen, hogy tíz-tizenöt éven át én szakadatlanul olvastam, tanultam; de nem azért, hogy műveltnek mondhassam magam. Gondolatokat termeltem, azt sem a levegőnek, hanem a magam népének; a műveltség melléktermény volt. Annyi nagy olvasói élménye, mint nekem, bizonyára kevés magyarnak volt – könyvet egy könyvgyűjtő tízszer, egy könyvtárnok ötvenszer s egy magántanárjelölt százszor annyit is megismerhetett. Esszéimen volt talán valami új fény, de aki ezt csak mint fényt, modort s nem mint emberséget szerette, a nyomomban vagy mellettem lépdelt fénymázasoknál csillogóbb lakkot és politúrt dobozszám vehetett. S ha a perverzkedésben nem az igazság, nép és hagyomány szolgálata, hanem csak a bandábaverődés volt a cél, nem kellett-e igen hamar rájönnie, hogy nélkülem vagy épp ellenem ez sokkal előbb sikerülhetett. Nem tudok semmit Gál származásáról, nem is kérdeztem soha, de utólag nagy pénzt mernék föltenni rá, hogy asszimiláns családból való: mindazok az ösztönök, amelyek minálunk a zsidó, sváb és judaizált magyar íróértelmiséget 1930 körül egy frontba vonták – elevenek; mindazok, amelyek a törzsmagyarság sorsához fűztek, feltűnően bizonytalanok voltak benne. Ő, ki első ízben Féja munkáinak a jegyzékével jött föl hozzám, s mellettem nemzedékünk tanulmányíró szárnyához (Halász–Cs. Szabó–Szerb) közeledett, egyre nagyobb hajlamot mutatott, hogy minden autochton jelenségben a „bajuszt” érezze s gyűlölje. Amikor aztán könyvtárosság, modorosság és széplélekség felé vonó hajlamaihoz még egy vele egykorú íróistent is talált, aki magát imádtatni hagyta, s az új nemzedékrohamhoz zászlót kínált – a hajdani mesterből elkerülhetetlenül célpontnak kellett lennie – akin a nemzedékerő kipróbáltassék.