Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

(Regény. Práger-kiadás, Pozsony)

A kétszázötven oldalas nagy regény a középkor spanyol századait, majd Kasztíliai Izabella és óragóniai Ferdinánd uralkodásának korát rajzolja. Írója a német Hermann Kesten, a háború utáni új írói nemzedéknek, így Ernst Glaesernek, a „Jahrgang 1902”-ben elsőnek jelentkező polgári halálösztön írójának és Joseph Rothnak, a „Hiób” című nemes effektusú, meghatóan szomorú regény költőjének kortársa. A háború és a forradalmak lázas évei után vergődő fiatal írók közül a legközvetlenebb és a legtisztább gáttalansággal fordul az antipolgár destrukciója („Josef sucht die Freiheit”), majd a zsidó élet problémái s a szomorú zsidó múltból kiemelkedő üldöztetések, szabadságot kereső népi mozgalmak felé (Sabbatai Zwi). Két példásan szép tulajdonsága van. Tárgya korának minden apró részletébe merülő alaposságával és finom, festői hajlékonyságú stílusával a régi korok minden mozzanatában olyan alapossággal mozog, amilyenre a ma oly divatos történelmi regény és még a divatosabb regényes életrajz gazdag irodalmában kevés a példa. Tulajdonképpen mindig a regénynek e két műfaja között van. Történelmet ír, mondhatnám azt is, hogy forrásmunkák gazdag anyagát meríti ki, majd rekonstruál. Összehordott, hatalmas matériájából a kiválasztott hőst és regényes életet kísérő figuráival való összefüggését adja. A történelmi anyagot ízekre tépi, hogy a plutarkhoszi mintára rácáfoló életrajzi tanulmányába – valóságos pszichológiai tanulmányok – hőse természetrajzát, emberi fogyatékosságait és a tudata alatt rejtőző komplexusait feltárja. Így minden regénye – a most megjelent „Ferdinánd és Izabella” is – hiteles történelmi regény, pszichológiai tanulmány, és az egyéniségek kultuszában is kivételes értéket jelentő [430] regényes életrajz, aminek nagy fontosságot kölcsönöz az a szerencsétlen polgárháború, ami napjainkban Spanyolországban most közeledik tragikus befejezése felé.

Hermann Resten új nagy regényének tulajdonképpeni pozitív jelentőségét a mai spanyol polgárháború Európájában is kitörő régi spanyol történelmi szellem domborítja ki. Elvitathatatlan, hogy e párhuzam kedvéért műve történelmi jelentősége csökkent. Költői ereje, teremtő sugallata, az üldözöttek mellett állásfoglaló rokonszenve mélyen egyetemes és emberi lelkiségéből, az igaz korszellem felülkerekedésének becsvágyából fakad. Ezt a vágyát úgy próbálja betölteni, hogy a XIV. és XV. század spanyol bábkirályainak és ágyasainak uralma után következő káoszból, Kasztíliai Izabella vallásosságán és Aragóniai Ferdinánd annyi cselszövényén át a faji elkeveredés ma annyira aktuális kérdését tárja fel. Ennek első, nagy kísérleti területe a XV. század Spanyolországa, ahol a mórok és a zsidók olyan hatalmas gazdasági túlsúlya ellen a faji inficiálást megállítani akaró inkvizíció működött. Az „örök emberi” élettörténetének ezzel a szomorú szakaszával szemben az író megpróbál objektív maradni. A beteges uralomvágyon, a kapzsiságon, a perverzitáson át is meg akarja érteni azt a hitet, amely az áhítat és a bensőség maszkjaival embertestvéreit a lobogó máglyákra űzi s bűncölöpökre feszíti, csak azért, mert az uralkodók hitbeli és igazságfogalma más, mint azoké a szerencsétleneké, akiket a faj és a vallástisztaság, no meg a kincstár vagyonának gyarapítása érdekében el kell pusztítani!

A történeti regény írójának örök, nagy viaskodása: hogyan és mennyire hozhatja közel valóságos múzeumi messzeségben levő korát a modern olvasóhoz, Hermann Kestent nem izgathatja. Nála ezt a kérdést a két kor, a múlt és a ma hasonló vihara minden meglepetés nélkül fűzi össze, és annyira megeleveníti, mintha nem korregényben lapoznánk, kronológiákkal sem kellene törődnünk, hanem mindennapi újságjaink valóságriportázsait olvasnánk. Megrendítő élmény! Az írónak, az öncélú művésznek a mát el kell kendőzni, hogy a múlt történelmi eseményeinek lázas, végtelen áradásán, lihegő és el-elfulladó rohamán át gyötrődjön a művészettel, a művészi örömökkel és a művészi ökonómiával, amit mind a Ma ellen önt hatalmas vádirattá. Mert hiába a Múlt. Hermann Kesten nem tud a múlttal annyira összeforrni, pártatlannak sem tud maradni, mintha valami kihalt, elfelejtett nép tragikus sorsát ábrázolná, s nem tud oly atmoszférikus távlatban mozogni, hogy fojtogatóan szuggesztív történelmi képeiből ne a ma fájdalma sikoltana. Valóban a Greco-képek aszkétikus színeihez és belső [431] víziójának engedelmeskedő, festői eszközeihez hasonlítható ez a regény, amelynek viola- és bíborszínű árnyain áttör a kéj, a pokoli árulás, a hithez ragaszkodó mártírsors s annak a rideg, magányos alaknak árnya, aki mintha korán kívül élne, a messze Indiákról álmodozik, majd felkerekedve elindul, hogy ha visszajő, Indiák, kolibrik és egzotikus növények látványaival terelje el a figyelmet Torquemada máglyáitól, amelynek lángjain át a távoli Amerika, Kolumbus világa mint a jövő új világa új reményül, az üldözöttek új otthonául színesedjék.