Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

(Pantheon-kiadás)

Azt hiszem, most telt be az esztendő, hogy Remenyik Zsigmond lírikus konfessziójú és úrhatnámsága utolsó maradványát levetkező „Bűntudat”-áról hallottam. Később el is olvastam. Mélyen megrendített. Írtam és beszéltem is róla, de sohasem hallgattam el, hogy a személyes élményeket az utóbbi években annyira kiteregető új magyar irodalomnak ez egyik legértékesebb megnyilvánulása. Kendőzetlenségével valóságos mementóul szélesülő [428] figyelmeztetés, hogy a magukat íróknak nevező firkászok hagyják el végre az égő arénát, s az egyetemes emberiség érdekében emelkedjenek addig a tiszta magaslatokig, amelyeken életük, aktivitásuk valóban példát mutató lesz. Új könyve, a „Téli gondok” is önvallomás. Míg azonban a „Bűntudat”-ban, szülőfaluja állott szomorúságát, nyomorát idézi, addig kis terjedelmű új könyvében a nyomor és szenvedés nagy közösségét öleli magához. Európát idézi, a sötét és alvilági érdekek Európáját, amelyben a geográfiai határok szűkülésével a humánum is kiveszőben. S a jövőre mutatva az emberi kornak addig az idilljéig ér, amikor már minden család külön, artikulátlan hangon, a maga egyéni dadogásával fog beszélni. Rokonok, szomszédok sem értik majd meg egymást. Beszél a szegénységről, a szegényperifériák csupasz szemétdombjairól, a szellem sivárságáról, amellyel szemben filmesek és darabgyárosok az élet napsugaras magaslatain sütkéreznek, s amit produkálnak, az semmi más, mint „Garbo szenvedő vonaglása, egy-egy ütemes foxtrott és néhány szemét regény”.

A „Bűntudat” víziós valóságképei elé Goethét idézte s egyéni műfaját „egy Goethe–idézet margójára” írt jegyzetnek nevezte. Egyszerre volt emlék, útinapló és önéletrajz. A „Téli gondok”-ra is illene a „Bűntudat” műfaja. Küzdelmes ifjúsága, emlékei, a lerombolt gyártelepek és az üres gondok felé tartó hajnali sétáinak örömtelen útinaplója. És az önéletrajz? Kétségbeesett tépelődése, mit is ér az írás, a küzdelem, ha elvonultsággal jár, az írói felelőtlenségnek azzal a reménytelenségével, amellyel végig Európán sok ezren bíbelődnek, s céltalan rímeket keresnek, amidőn fejük felett ég a világ. A „Téli gondok” előtt Heinét idézi, azt a mondását, hogy ha majd nem lesz éhező és elnyomott, akkor munkáiba akár ennivalót is csomagoljanak. Szerény véleményünk szerint az „Apocalipsis Humana” sorozatával a mai világképet író Remenyiknek fájdalmas lenne, ha harcos állásfoglalásának tiszta és nemes humánumaiba piaci kofák zöld kalarábéfejeket csomagolnának. Keserű és ironikus lenne, bár ma aligha vár rá más sors. Az ő Európa–szemlélete és a mai Európa között áthidalhatatlan az űr. Lírai jajkiáltása, tér és idő felett lebegő belső harca, szépség, és emberideáljai olyan eszmeiségek, mint a Thomas Mann regényalakjainak sorstragédiái, amelyeket a Ma szánakozó türelemmel szemlél anélkül, hogy megértené. A „Téli gondok” írója Thomas Mannak különben is nagy csodálója. Csodálja, ahogy a világ pódiumaira kapaszkodva az ostobaság és a gazság, az őrület ragályával szemben felveszi a harcot, s [420] a kultúrának és a szellemnek abban a vegetatív életében, amiben a mai ifjúság oly lelketlenül őrlődik, munkássága megcsúfolását látja. Remenyik Zsigmond is belesüpped ebbe a végzetesen kultúrpesszimizmusba, és a ma reménytelen nemzedéke szellemiségének meghasonlását megrendítőbb romantikussággal, mint éppen a „Téli gondok” írója, nálunk valóban még senki sem rajzolta meg.

A „Téli gondok” is küzdelem, mint az „Apocalipsis Humana” sorozat minden újabb kötete, s ez a Don Quijote-i küzdelem annál nemesebb, tiszteletreméltóbb és tragikusabb, mert sem kora, sem generációs kortársai nem nyújtanak reményt arra, hogy egyszer véget ér.