Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

(Nyugat-kiadás)

Megérett a vetés, az elmúlt évek nyelvtani és stilisztikai vitája. Kazinczy óta nem foglalkoztunk annyit a magyar nyelvvel, mint mostanában. Századunk magyar szellemtörténetében szinte példátlan. Ebben a nyelvi védelmi harcban, gondos gyomlálásban az Akadémiától a Nyugatig mindenki olyan odaadással vett részt, hogy a világ nyelvei magányos árvájának, a magyarnak valóságos, új szellemi és lelki közösségét forrasztotta össze. Divatba jött a nyelv védelme, az összehasonlító nyelvész tekintélye. Tudós és laikus a nyelv természetes, szerves, ízes változatait egyformán csodálja. Gondosan ügyelünk arra, hogy a mindennapi élettel kapcsolódó nyelvünkbe ne csússzanak alaktalanságok, zeneietlenségek, a gondolkodás éberségét kijátszó, gyors és kényelmes torz szóképzések, amelyek az értelemmel nincsenek ugyan ellentétben, de az anyanyelv tiszta patakzását iszaposítják. Mert ha jól is tudunk magyarul, és a Kazinczyak, Kölcseyek kései utódaitól – így a drága emlékű Kosztolányi Dezsőtől, aki halála előtti tavasz néhány éjszakáján át a tiszta magyar nyelv racionalizmusáról beszélve a dubrovniki kávéház márványasztalára ültette azokat a csodás szótöveket, amelyekből mint egyszerű bűvész a varázslatos cilinderből villámgyors változással a legszebb, a legköltőibb szavakat szökkentette dús színezésű csokorba – nagyon is sokat tanultunk. Mi, délkelet-európai magyarok a germán és a szláv nyelv mindennapi használatában hajlamosak vagyunk arra, hogy anyanyelvünk gazdagságát, ezt a százhúszezer szóból álló kincset ellomposítsuk. Nem ügyelünk nyelvünk hajlékonyságára, finomságára, légies könnyedségére, csinosítható mondanivalóinkon belül is változatos csodáira, és mint azt a két-három nyelvet, amelyeket anyanyelvünkön kívül naponta használunk, siváran, minden cicoma nélkül beszéljük, úgy meztelenítjük le a magyart is, amire pedig képzeletünk legszebb kosztümjeit aggathatnánk. Sokszor [426] rádöbbenek, íme: egész nap futkostam, ötven emberrel is beszéltem, de magyarul egy árva szót sem ejtettem ki. Fülemet azonban megütötte az a puszta, eltorzított, minden irodalmi emléktől eltávolodott, beogradi magyar nyelv, amit azok a bácskai földtől elszakadt és a nagyváros közönyébe szürkült magyar mesteremberek beszélnek, akik mindennapi szerb szavaikat képzik magyarrá. Elmagyarosított szerb szavak ezek, sokszor a szerb szó is rossz, s azt a tragikusan mulatságos hatást keltik, mint amikor a székely baka tiroli évei után katonáskodásáról német szótőből képzett magyar szavakkal góbé ízzel beszélt.

Mi sem tudunk sokkal jobban magyarul. Még kevésbé tudunk szépen magyarul. Egy jugoszláviai magyar nyelvőrnek bizony nem lenne sem éjjele, sem nappala. Folyóiratainkat, napilapjainkat nem győzné javítani, és fizikai erővel sem bírná azt a rengeteg intőt, ami íróinkat, újságíróinkat a magyar nyelvvel szembeni könnyelmű, szinte mindennapos merényleteikre figyelmeztetné. Bevallom, magamat is rajtakapom a bűnözésen. Sokszor el is fog a félelem, s elmélyülni készülő gondolataimra ólomként nehezedik a rejtélyes gond, tudok-e majd szövevényes gondolataim rejtelmébe erőtlen nyelvem reflektoraival rávilágítani? Hol az útmutatás, a biztos vezető, aki megfogná erőtlen tollamat, vezetné reszkető kezemet, s vajon elég segítség, mentőöv-e az, ha ilyenkor – szinte önkéntelenül – németül kezdek gondolkodni, azon a nyelven, amin hosszú éveken át beszéltem? Hiba-e a többnyelvűség? Minden különösebb fájdalom nélkül állapítom meg: igen! Amit az egyikben nem találok szépnek, hajlékonynak, azt a másikban már hajlandó vagyok elfogadni. Azt hiszem, árva lennék, ha csak magyarul beszélnék, és Délkelet-Európának ebben a nyelvi Bábelében rokontalannak, testvértelennek érezném magam, holott statisztika figyelmeztet rá, hogy az európai nyelvek között anyanyelvünk a tizedik helyen van.

Ebben a kétkedésben, ebben az önmagammal vívott nyelvi harcban ért el hozzám Halász Gyula könyve, az „Édes anyanyelvünk”. Készültem rá. Tudtam megjelenéséről, részleteivel sűrűn találkoztam, rövid rádiókivonatait szívesen hallgattam. Mégis amikor a könyv olvasásába fogtam, elszégyelltem magam. Éreztem, hogy mindaz a kétkedés, gyengeség, amit hosszú évek során át írásaimba gyömöszöltem, írásmodorommá formáltam, magamévá tettem, ezzel a kedélyesen és mégis oly nyíltan leleplező vádirattal kapja meg azt a szekundát, amitől ide s tova kerek huszonöt esztendőn át a mindenható szerkesztő urak – talán vétkes könnyelműségből, talán bűnrészességből – megkíméltek. Pedig Halász Gyula nem iskolamesteri típus, és a nyelv őserdejében oly csodálatos biztonságú tájékozódásával inkább az a szeretetre méltó vezető, aki a helyes ösvényre csodálatos könnyedséggel vezet rá. Megmutatja, hogy az út, amit eddig tettünk, kanyargós, időt és energiát fecsérlés volt, s végül mégis az egyetlen célhoz vezetett volna. A könyv tartalmát ismertetni annyi tenne, mint a könyv oly érdekes tartalommutatóját idejegyezni. Különben sem ismertetési anyag. Valóban nem az a könyv, aminek [427] súlyát méricskélni lehet. Jelentősége van valahogy úgy, mint annak a nélkülözhetetlen iskolakönyvnek, amit az érettségi után a belénk szorult iskolás aggodalommal kis könyvtárunkba sorozunk. Jobb helyet nem is találhattam volna Halász Gyula könyvének. A Beöthy kis irodalomtörténete mellé tettem. Pedig amint az író nem tanártípus, könyve annyira nem iskolakönyv. Sem tanári, sem nyelvészi pedantéria nincs benne. Inkább védelmi irat, harc a nyelv magyartalanságai ellen. Harci modorában valóban kézen fogja ellenfelét és szépen, kedvesen, sokszor tréfás derűvel mutat rá: tulajdonképpen nagyon kevés fáradság, gondolkodás kell ahhoz, hogy hibátlanul beszéljük anyanyelvünket, s amikor oly kínlódva, a műhely verejtékszagával kalapáljuk, akkor minden bizonnyal vétkezünk. Nyelvünk akkor romlik, amikor a sok idegen szó befogadásával az idegen nyelv nyelvtani, mondatszerkezeti hibáit is átvesszük. Kínlódunk az igekötővel, vétkes gondtalanul bánunk a tárgyi ragozással, nem vagyunk tisztában a határozott és határozatlan névelővel. És a szórend? Jobb erről hallgatni! Mit tagadjuk? A nyelvrontás színtelen munkájának tompa zörejéből a hibás szórend fülsüketítő lármája zúg, s mégsem vesszük észre! Halász Gyula könyvének legnagyobb értéke az a bátorítás, amellyel olvasóit a szórend körüli mulasztás ellen védelemre szorítja. Ebből valóban tőle kaptam a legtökéletesebb útmutatást, a stílusom alárendelt mellékmondatainak terjengősségében és homályaiban olyan makacsul meghúzódó szórendi hibák elleni harcra felkészülést s a mondattorlaszoknak kis, kerek, ízes mondatokká rövidítését. S mindehhez mily eszközre volt szükség? Szégyellem bevallani, sem fúróra, sem kalapácsra. Csak több apró, kis fekete pontra, és az ahol, az akit, az amely és az ahová mellőzésére. Magam is csodálkoztam rajta, mily egyszerű és mégis mennyivel magasabb lett az, amit kifejezni akartam.

Mint minden tanítvány, a könyv vége felé én is hálátlan lettem rendszeremmel szemben, és könyvében több helyet aláhúztam. Rajtakaptam magam azon, hogy nyelvésznek csaptam fel. Merészségem a kitűnő Halász Gyula oktatásának nagy hatását igazolja. Úgy látom, hogy az „Édes anyanyelvünk” a nyelv ápolóinak táborát növeli. Aki ezt a lázasan szép játékot egyszer elkezdte, aligha hagyja abba.