Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

Éjszaka volt, mikor betévedtem a különös helyre. Talán tíz óra is elmúlt. A Tisza-partról jöttem, tikkadtan a nagy melegtől, mely még mindig csavarta testemből a verejtéket. Sem rokonom nem volt a városban, sem jó barátom, s így teljesen idegenül lézengtem a sötétbe merült, elhagyott utcákon. Már meg is bántam, hogy elhamarkodottan vagy a sors érthetetlen szeszélyéből éppen itt szálltam ki, midőn kilépve az egyik sikátorból bal kéz felé egészen váratlanul – vakító fényárban úszó kávéházi teraszt pillantottam meg. Máshol, nagyobb városban fel sem tűnt volna az ilyesmi, de ebben az isten háta mögötti fészekben meglepett a szokatlanul fényűző kivilágítás s a délszaki növényektől és emberektől zsúfolt terasz. Szinte nem volt természetes. Inkább egy roppant talapzatra mintázott alakcsoport benyomását tette reám, mint élő emberekét. Mintha egy bizarr ízlésű művész furcsa szeszélyből színes viaszból öntötte volna ki őket. Sajátságos érzésemet még az is fokozta, hogy a különös kertben ülő emberek alig mozdultak. Legfeljebb annyira, mintha gyönge, éjjeli fuvallat lengetné alakjukat. Emellett hangjukat sem hallottam. Lehet, hogy az utcára kitelepített rádió nyomta el, de az is lehet, hogy túl halkan beszéltek. Ajkuk mozgását azonban világosan láttam. Egészben véve valami természetellenes lassúság jellemezte őket.

A zene pedig állandóan szólt. Hol az utcai rádiótorok üvöltött, mint valami tüzes leheletet fúvó cső, hol a kávéházi cigánymuzsika ömlött ki lágyan szertehullámozva a zengő hasú hegedűkből.

Kíváncsian közeledtem a terasz felé. – Helyet keresek, és letelepszem – gondoltam. Már pusztán időtöltésből is. De alig tudtam hozzájutni egy szabad asztalhoz. Ott – épp hogy leülhettem. Miközben megrendeltem üveg ásványvizemet, szemügyre vettem szomszédaimat. Megvallom: elég csalódással. Ennyi elszabott arcot még nem láttam egy rakáson. Mintha a természet csúfot űzött volna teremtményeiből. Az egyik nőnek gyönyörű, aranyszőke haja volt. De mikor megfordult, visszahökkentem túl vastag, trombitaszerű orrától. A másik nőnek a haja úgy terült a hátára, mintha [423] durva pokrócból fésülték volna ki. A harmadik arcára pillantva azt hittem: teljesen meztelenül látom. Szinte szemérmetlenül lökte, tolta tikkadt bujaságát anélkül, hogy egy mozdulatot is tett volna. Egy negyedik akárcsak valami hatodrendű fodrászüzletből lopta volna bábfejét. Egy korosabb nő annyi ügyetlenséggel tatarozgatta testének hiányait, hogy egészen kétségbeejtett.

De a férfiak sem voltak különbek. Egész modorukat valami természetellenes kivasaltság s bókoló bárgyúság jellemezte. A túlzásba vitt hódolat szenilitással lengte körül hajlongó alakjukat.

Valamennyi közt legérdekesebb volt a szomszédban ülő, elvirágzott hölgy.

Már láttam valahol. Sőt nem is egyszer. Először gyermekkoromban valami képeslapban. Akkor nagyon nagy úrnak volt a felesége. Később egy ecet- és petróleumszagú, sötét boltban találkoztam vele. Legutoljára egy régi, polgári házban. Akkor még fiatal voltam. Ő ugyanolyan öreg, mint most. Az arcát már akkor is hiába kendőzte. Bármelyik alakjára gondolok, mindig érzem patríciusi patináját.

Ismerősként tekintettem rá. De ő nem törődött velem. Kitartóan egyetlenegy pontra nézett: a semmibe.

Új alakjában nagy nő lehetett. Ragyogó gyémántdiadém a kis gyémántcsillagok tündöklő karéjában. Régi szépségének nyomai még mindig látszottak. De akkor este már csak kísértete volt önmagának. Visszarettentem tőle. Az enyészetet éreztem. Mintha csak üvegszekrényből tekintett volna maga elé. Bebalzsamozva, felöltöztetve, kipingálva – teljes borzalmasságában. Még soha ilyen halotti arcot! A többi lárvaemberek messze elmaradtak tőle. Mert ők még csak éltek, mozogtak valahogy. Mint a piszokban mászkáló puhányok és férgek. De ő – már rég meghalt. A gyönyörpoharat utolsó cseppig kihajtotta. A csömörig, az undorig, az utálatig. A dermesztő, a csontot hasogató ürességig, melyre csak egy másik felelhet: a halál szemgödrének fekete üressége.

Sokáig nem vettem le róla a tekintetemet.

Közben elhallgatott az üvöltő rádió, s a fekete ruhás cigányok álltak munkába. Boszorkányos vonóikkal valami sohasem hallott, bénítóan egyhangú, álmosító keringőbe kezdtek.

A lárvaszerű alakok bágyadtan álltak fel. A bókoló férfiak – öregek, fiatalok – odajárultak hölgyeikhez, és hódoló szertartásossággal nyújtották nékik karjukat. Így vonultak be a fényes parkettű, kivilágított táncterembe.

S ekkor elkezdődött a tánc. Lassan, álmosan, bágyasztóan, ahogy a keringő furcsa üteme parancsolta. De egyszerre szélesebb ívbe fejlődve, kanyarodva, mintha ki akarna önteni, s el akarná [424] árasztani az egész termet. Akkor valami különös dolog történt. Egy rettenetes hang rikoltott bele a muzsikába. Egy képtelen futam vagy szólam. Ami mindenki lelkét megdöbbentette. S amit az ismeretlen komponista meglepetésnek iktatott közbe. De ez fonákjára fordította az egész táncot és hangulatot. Mintha egyszerre minden visszafelé kezdene folyni, rohanni, egyre magasabbra dagadva, duzzadva.

Mindenki megreszketett. Félájult szorongás kerítette hatalmába a táncolókat. Fullasztóvá sűrűsödött a levegő. Ám senki sem tudott megállni. A táncot tovább kellett folytatni. Bűvöletben, rémületben, elvarázsolva. Az ütem így parancsolta.

Keringni kellett. Már nem is a muzsika hangjára. Hanem valami minden hangot keresztülsípoló, rettentő csontfurulya szavára. Hogy a lihegésbe fulladó tánc végén az ember egyszerre szemtől szembe találja magát a kezét szorító s el nem eresztő halállal. A halállal a maga egész förtelmében és undokságában, behorpadt orrával, foszló húsával és ijesztő hullafoltjaival.

Nem bírtam már tovább. Félájultan támolyogtam ki a különös teraszról. De még hallottam, amint egyszerre leszakad a csend. S láttam, amint a prímás keze megáll a levegőben, mintha oda volna szegezve. S azt is, mikor egy tüdőbajos fiatalember csókra nyújtott szája hirtelen megmeredt.