Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

Dudás Kálmán: Több mint intelem

Együgyű szerzetesek ma zengő szavaim,
a szomorúság zsoltára fakadoz ajkamon,
éktelen csuklyát most miattad hordanak –

Az a nagy, derűs csillár homályosul bennem:
mért szállnak belőled dísztelen lepkék
gáncsolni egyre boldog lángjait?
nézd, már arcodat is alig látom tőlük,
s világító szavaim nem időznek már úgy
előtted, mint áhítatos oltári gyertyák,
s hallanod kell, hogy nem olyan tiszta már
bennem a szólamod, mint mikor jöttél, és
fénylő partjaim dajkálták zengését.

Mi lesz, ha egyszer sötétbe dől arcod,
s nem ismered meg hangod visszhangját?
Szelíden intelek, nagyon és remegve,
szeretlek s féltelek, hogy meghalsz bennem:

Ne várd azt a kopár órát,
mit is kezdenél sivár négy falam közt?
megbénulna benned a szándék,
hallgatásunk hamuja beesne,
szemedet megülnék gyámótlan ködök.
Ne várj. Lépj ki örömtelen küszöbömön,
könnyeidet tartsd vissza,
s ha van még erőd: sikolts akkorát,
hogy szimbólummá dermedjen magányom,
hogy senkit be ne fogadjon soha –
s ha majd megtanultad az alázatot,
ha megtérsz a szelíd megadás dűlőiről,
hol lelked szélre bízza gáncsos lepkéit mind,
s hangod nevemtől biztos lesz, és könnyes,
s nem dalol bennem annyi kósza dallam:
térj be magányos ösvényemre,
s kopogj be csöndben életem ajtaján…