Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

Estére még zordabbra fordult az idő. A köd megfagyott, a tárgyak dérszakállat eresztettek, a telefondrótok havas hálóként csüngtek a levegőben, s az állomás melletti fiatal akácos fehér csonterdőként meredt az égnek.

A resti nagytermét hiába fűtötték. A termetes cserépkályha csak falta a sok bütykös fát, de a várt meleggel annál jobban fukarkodott. Hét óra tájban abba is hagyták a tüzelést, s csak nagy néha löktek egy-egy csomósabb fadarabot – parázstartónak. Valójában kár is volt a fáradságért. A nagyteremben alig üldögélt öt-hat vendég, az is mind télikabátban, szétszórtan az asztaloknál, hallgatásba s magányosságba sáncoltan.

Háromnegyed nyolc tájban Jankulov majdnem félórás késéssel Jankulov befutott az sz-i gyorsvonat. Ez a restist is kimozdította. Felállt, belökte a pénztárszék nyitva álló oldalfiókját, s megszokott, kényelmes járásával lesétált a hosszú söntés ajtajáig. Onnan figyelte sörteszerű, vöröses bajuszát húzogatva az érkezetteket. De csak alig néhányan léptek ki a kijárat ajtaján. Azok is taxit váltottak, s elrobogtak. Egyetlen utas tartott a resti felé. Magas, fekete kabátos, keménykalapos férfi. Teljesen poggyásztalanul érkezett, s akár a többiek, ő sem vetette le télikabátját. Úgy ült le a kályha közelébe, a sarokasztalhoz. Csupán kalapját tette le. Utána hosszú, vékony ujjaival belegereblyézett deresedni kezdő, dús, fekete hajába, s széttekintett a fehérre festett, nagy teremben.

Az alacsony, kis pocakos restis maga jött asztalához, hogy kiszolgálja. Az idegen teát rendelt. Mikor megitta, kopogott, s fizetett. Közben megkérdezte, hogy fél tízkor nyitva találja-e a helyiséget. Az igenlő válasz láthatóan megnyugtatta. Feltette a kalapját, s elköszönt. Ekkor már nyolc óra is elmúlt. De ez mit sem akadályozta abban, hogy gyalogszerrel nekivágjon a messzebben fekvő mezővárosnak.

Beérve könnyen tájékozódott. Kétségtelennek látszott, hogy ismerhette a helységet. Csupán néhol állt meg, hogy a helyes irányról megbizonyosodjék. Utána megszakítás nélkül folytatta útját.

Már elhagyta a szélesebb, levegősebb utcákat, s a kihaltabb, északnyugati városrész felé közeledett. Itt egyre ritkultak a lám[417]pák, s az apró házak is mind homályosabban bújtak elő az éjszakából. Mintha csak restellték volna mutogatni szegénységüket. Végül az utolsó utca következett. Az is egyik oldalán kiépített, páratlan házsorral. Az utolsó épület künn állt a pusztában. Akár egy magányos előőrs, mely a messzeséget kémleli. Ennek a félbemaradt, korcs utcának a közepén, öreganyós viskók és penészes szénaboglyák szomszédságában alacsony, hosszúkás, fehér ház állott. Rozoga, mohavirágos nádteteje mélyen a nyakába lógott, s falait legalul egyetlen piszkosfekete csík díszítette. Legfurcsább volt rajta a két vaksi ablak. Akár két szokatlanul elálló szem. Az egyik a ház elején, a kiskapu mellett, a másik a közepén. Az előbbi jégvirágos volt, és sötét, mint egy kihunyt, éjbe merült szem, a másik szintén sötét, de olcsó, rózsaszín cihaanyaggal befüggönyözött. Az idegen pillanatokig állt az ablaknál. Majd a kiskapu mellettihez lépett, és bekopogott.

Odabenn lassú kászálódás hallatszott. Mint mikor vén kutya riad váratlan neszre, s szűkre szabott óljából nehezen kászálódva, kifelé igyekezik. Végre közelebb került a sündörgő piszmogás, gyufa sercent, kis, vaksi lámpa lobbant, s egy száraz, madárlábszerű kéz lassan félrevonta a rózsaszín kockás vászonfüggönyt. A szabaddá vált ablakkeretben egy boglyas hajú vénasszony kicsire aszott, ezerráncú arca jelent meg bizalmatlankodó nézéssel.

– Ki az? Mit akar? – kérdezte rekedtes hangon, sajátságos rövidséggel.

– A szoba végett jöttem – válaszolta az idegen. – Most érkeztem a vonattal – tette utána magyarázatképp.

– Ja, a szoba végett… Tessék várni, mindjárt kijövök.

Nemsokára rá ajtócsapódás hallatszott, csoszogó léptek közeledtek, a kiskapu tolózárja élesen kattant, s a kitáruló ajtóban – magasra emelt lámpával – kicsiny, összeaszott anyóka jelent meg, szinte elveszve a bojtos nagykendőben.

– Jó estét – köszönt röviden, szárazon. – Tessék utánam jönni, majd előremegyek, és világítok.

– A levelet s a pénzt megkapta? – tudakolta a férfi.

– Igen, megkaptam, köszönöm – válaszolta a vénasszony. S közben befordult egy sárga téglával kirakott folyosóra, melynek végén barnára festett ajtó jelezte a bejáratot.

– Ez az a szoba – nyitott be egy bordóra festett, tisztán tartott, de rideg hangulatú bútorozott szobába. – Kár, hogy nem nappal tetszett jönni. Így este keveset látni. A villanyt még mindig nem vezették be az utcába – magyarázta.

– Csak ha minden úgy maradt, mint Devecseriék idejében.

– Minden úgy áll, mint akkor. Semmit sem mozdítottam el.

– Akkor rendben van. A villanyra nincs szükség. Más változtatásra sem, mert a legcsekélyebb is mindent megváltoztatna – jegyezte meg a deres hajú férfi. – De talán meg lehetne gyújtani a függőlámpát. [418]

A kis öregasszony készséggel tett eleget kérésének.

– Így, köszönöm. A másik most már feleslegessé is vált. Megkérem, vigye át a szobájába. Csak zavarólag hatna.

S mikor az anyóka visszatért, kérdéssel fordult hozzá:

– Melyik volt a fiatalasszonyka kedvenc helye, ha este egyedül volt idehaza?

– Ez a karosszék.

– S ha itt ült, mit szokott csinálni?

– Néha olvasott, vagy behozta a kismacskát, s eljátszott vele, de legtöbbször kézimunkázott. Ó, nagyon szépen tudott hímezni – mondta meggyőződéssel.

– Nem értem. Hisz neki megvolt a kelengyéje…

– Másoknak dolgozott. Pénzért, finom úriasszonyoknak – válaszolta dicsekvőn az öregasszony.

(– Hát ő nem volt az? Mennyivel finomabb volt sok úriasszonynál! – gondolta a férfi, s szinte maga előtt látta, amint leányos, aranycsillámos fejével a kézimunkára hajlik.)

– S a férje megengedte? – kérdezte.

Amaz egykedvűen vont vállat.

– Ha kellett a pénz.

– Olyan rosszul ment a soruk?

– Elég rosszul.

– Talán még éheztek is?

– No, Devecseri úr ugyan nem éhezett. Sokkal önzőbb volt annál. Ő mindig gondoskodott magáról. Ha idehaza nem volt mit enni, megebédelt máshol. Azt is megtette, hogy elvitte a kisnagysád utolsó pénzét, s beült a bodegába, facér emberek közé.

– S ő mit csinált ilyenkor?

– Semmit. Benn maradt a szobában, s hallgatott. Akkor már tudtam, hogy baj van, s nincsen pénz. Kimertem hát gyorsan egy tányérra való levest meg főzeléket s bekopogtattam. Ott állt mozdulatlanul az ablak előtt, és kinézett a mezőre. Mindig egy helyre, mindig egy pontra. S a szeme könnyes volt. De egy szóval sem panaszkodott soha. Hozzámentem, s kérlelni kezdtem. Már ahogy a magamfajta öregasszony tudja. „Így, kisnagysádkám, úgy, kisnagysádkám.” De ő csak hallgatott. Újra beszélni kezdtem: „No, győjjön, egyék valamit. Nincs semmi baj!” S nagy nehezen odavezettem az asztalhoz, akár egy gyereket. Alig nyúlt valamihez. Nagyon szégyellte, hogy így vannak. De hát tehetett róla?…

S a visszaemlékezésben szokatlan melegség fátylazta be mákszürke szemeit.

A deresedő férfi rokonszenvező arccal fordult felé.

– Szeretné, ha még itt volna? – kérdezte.

– Miért ne. Nagyon megszoktam a kisnagysádot. Nem is olyan volt, mint egy asszony, hanem mint egy lány.

– Hallotta-e olykor énekelni?

– Nagyon ritkán, midőn a szomszédék gyerekeivel játszott az udvarban. Olyan tisztán énekelt, mint az iskoláslányok a templom[419]ban. Dúdolni már többször hallottam. Kivált, ha magában volt, és kézimunkázott. De hogy olyan rosszra fordult a sorsuk, ezt is abbahagyta.

– S mikor ideköltöztek, sokat sírt-e? – firtatta tovább.

– Ó, nem is egyszer. Kivált eleinte. Többször éjszakáról éjszakára. Ilyen öregasszony, kérem, már nehezen alszik el. Különösen, ha még sajnál is valakit. Mint ahogy én sajnáltam a szegény kisnagysádot.

Mélyebb lélegzet után folytatta.

– Azt is hallottam, mikor a Devecseri úr csitítgatta. Eleinte csendesen, szép szóval, később hangosabban. Egyszer dühös is lett, s gorombán rákiáltott: „Hát azt hiszed, hogy azért vettelek el…” S nagyon csúnya szavakat mondott. Így történt, kérem.

– S azután?

– Azután semmit sem hallottam. Pedig ha hangosabban sírt volna, felébredtem volna rá. Éles fülem van, mindenre felriadok.

– Mindenre… – kapta el mélázva az utolsó előtti szót az idegen. S mintha nagyon fáradt volna, tompán kondult meg a hangja:

– S azóta semmit sem hallott felőlük?

– Semmit.

– Különös! Hogy lehetett ily nyomtalanul eltűnni!… Vajon hová vihette? – tépelődött.

– S itt nem maradt semmije sem? – tudakolta.

– De igen, tessék csak várni. Mindjárt megkeresem. A szekrénybe tettem. Hátha egyszer visszajön érte. Itt van, tessék. Ágyterítő volt, kérem, ő hímezte lánykorában. Nagyon finom munka. S ő nagyon szerette. De Devecseri úr egyszer veszekedés közben lerántotta, összetépte és rátaposott. Csak ez a kis darabka maradt meg. A kisnagysád sírva vette ki a kezéből. – „Csak vigyed! Bújj bele rongyodba! De nagyon szereted! Talán a lánykori szeretőd adta ajándékba?…” – kiáltotta utána. Ó, nagyon goromba ember tudott lenni.

– S ezt a kis darabkát eldugta, elrejtette – folytatta némi szünet után. – Talán így maradt itt, mikor azon éjjel – se szó, se beszéd – oly hirtelenül elmentek. Pedig tudom, hogy hiányozni fog a kisnagysádnak. Többször láttam, amint fehérnemű-rakosgatás közben a kezébe vette. Egyszer, mikor beléptem, ezt szorította a szeméhez…

Elhallgattak. A deresedő férfi szíven ütötten nézte a terítődarabot. Azonnal ráismert. Devecseriné még lánykorában hímezte. Lakodalmukra. Mennyi szeretettel dolgozott rajta. S miközben hímezett, kék sugaras szemével többször rápillantott.

– Ugye, szép lesz? – kérdezte gyerekes örömmel. – Nemsokára befejezem. – S gyönyörködve terítette végig hófehér ágyán.

Most csak ez a darabka maradt meg belőle. Ez a ronggyá tépett emlék. Boldogságuk egyetlen foszlánya. Elmerengve vette a kezébe. [420]

– Milyen finom, apró virágok, mennyi gyöngédséggel összeválogatott színek, s mily tisztaság és harmónia! – gondolta. Azután visszatette az asztalra.

– Nem tetszik elvinni? – kérdezte mákszürke szemét ráemelve a nagykendőben gubbaszkodó anyóka.

– Nem, csak maradjon itt. Őrizze tovább, s vigyázzon, hogy el ne vesszen.

Nem viheti el, nem szabad elvinnie – érezte. Valamit kilopna a szoba lelkéből. S az nagy, rideg kriptamagányosságában még árvábban sikoltana az éjszakába.

– Talán aprófát hoznék… – szakította meg a rájuk szakadt csendet az öregasszony. – Ilyen hideg szobában nem alhatik, az ablak befagyott, jégvirágos.

– Nem, köszönöm, nem maradok itt. Még az éjjel továbbutazom.

S felkattintotta zsebóráját.

– Már késő is van – tette utána. – Sokáig nem időzhetem.

– S a szobával mi történjék?

– Továbbra is megtartom. Senkinek se adja ki. Még rövid használatra sem. A pénzt minden elsején pontosan megkapja. S ha jönnék, lehetőleg előre értesítem – tette utána.

Még egyszer végigsétált a szobán, mintha eszébe akarna vésni minden tárgyat, minden bútordarabot, amin a kedves szeme pihent, s amit a keze érintett. A karosszéknél megállt. Valami ránehezedett, s húzta, hívta, hogy beleüljön, beleroskadjon, tenyerébe temesse az arcát, s úgy maradjon mozdulatlanul. De megfékezte, visszatartotta magát. Majd a lámpára tévedt a tekintete. – Ki tudja, mi mindent látott ő is – gondolta. – Talán szemérmetlen cinkosa volt a bitorlónak, s együtt gyönyörködött vele, mikor a sziromtestű lány ott feküdt meg-megrebbenő és szégyenpírral takaródzó meztelenségében. Vagy talán azt is látta, midőn könnyben, kínban, gyötrelemben és tenyeret feszítő, tiltakozó utálatban asszonnyá tört, szerencsétlen asszonnyá, hogy fétisessé téve a szoba levegőjét, az elszalasztott, egyetlen pillanat után sóvárgó vágyban újra és újra visszakorbácsolja céltalan vándorlásából…

Megroskadva tekintett maga elé.

– Most már mennem kell – fordult az anyóhoz. – Köszönöm, hogy oly jó volt a fiatalasszonyhoz.

Odakünn még egyszer megállott, s pillanatokig mozdulatlanul nézte a sötét, jégvirágos ablakot. Tisztán, világosan érezte, hogy a magány, a sehová sem tartozás még sokszor vissza fogja kergetni. S akkor megint itt fog állni, betekintve a hunyt szemű ablakon, mely mögött minden tárgy fojtogató fantomtesttel őrzi a visszahozhatatlan múltat.