Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

Todor Manojlović

Nem először gondolom el, és nem is ritkán ismétlem azt a meggyőződésemet, hogy Ady Endre fellépése, harci zajjal beköszöntő, a századforduló magyar szellemvilága inkarnációját képviselő, lázadó lírája nem azért jött Verecke híres útján, nem is azért tört be Dévénynél új időknek új dalaival, hogy csak a tespedő, magatehetetlen konzervativizmusával elernyedt magyar irodalmat verje fel. A századforduló magyar világának szellemi elfogultságai ellen indított harca, amelynek pergőtüzét oly rendíthetetlen magabiztonsággal mindhalálig állta, nemcsak a magyar szellemi életet termékenyítette meg, és kötötte össze a Nyugat szellemével. Költészete nyomán lépésről lépésre feltáruló, új világképe sodró erejébe fogta azoknak a népeknek, nemzeteknek fiataljait is, akik a világháború előtti Magyarországgal egy államközösségben, egy fedél alatt legalább oly közelségbe kerültek Adyhoz és az ady-i líra kiterjedésében újjáalakuló szellemvilághoz, mint ahhoz a nemzeti irodalomhoz, amelyet az ország határain kívül élt néptestvéreik költői reprezentáltak. Számos példa van erre a román irodalomban. A szimbolista Emil Isac költészetét Ady tisztaságra sóvárgó, bűnös emberi konfessziója nyugtalanította, és aki a múlt hónapokban elhunyt Octavian Goga fiatalabb éveinek költői ter[409]mését ismeri, bizonyára megállapíthatja, hogy gondolatainak, költői képeinek, sőt szóképzéseinek ady-i gyökerei is vannak. Egyik legszebb verse, a „Mi” c. megdönthetetlenül figyelmeztet, hogy Ady nagy hatását ő sem kerülte el. Az új szlovák líra háború előtti melankóliáját, Ivan Kraško dekadenciáját is meglegyintette Ady keresése. A háború utáni nemzedék, a Prága és Pest hatása elől a nép közé, a szép szlovák tájakra menekülő, természetet rajongó lírikusok szívükben Ady-emlékekkel, értelmükben pedig a szociális kérdésekkel terhes cseh lírával viaskodnak. Emil Boleslav Lukács, aki indulásakor magyarul verselt, Ady párizsi vágyódásaival, istenkeresésével rokon. „Duna és Szajna” című kötete több versén át pontosan az a hatás mutatkozik, amit a század eleji Párizs gyakorolt Adyra. Hazavágyódásában is nyomai vannak azoknak a társadalmat mozgató erők kritikai meglátásának, amelyek Ady szeizmográfhoz hasonló idegrendszerét merész, egymástól sokszor annyira távol eső gondolatkomplexumok kapcsolására késztették. A szlovák szociális líra jelentősebbjeinél is vannak Ady-nyomok. Ján Rob-Poničan politikai programköltészetén áttör az Adytól örökölt, dacos zseni dölyfössége, míg a szlovák lírai populizmus felé elhajlott Laco Novomesky, proletárỳ dalaiban – itt elsősorban a megrendítően szép „Cseléd” versére gondolok – Ady nyomorral álmodó és az úri viharból menekülő verseinek átélése a döntő élmény.

A szerb-horvát lírában már kisebb az Ady-hatás. A horvát Miroslav Krležán kívül, aki büszkén vallja mesteréül, merészen szép tanulmányt írván róla, vagy negyven versét is fordította. Ady inkább világirodalmi rátalálás, valami furcsa, sehová sem illeszthető, vad orchidea, amelynek nehéz illata sokakat elbódított. A magyar irodalmi világban úgy tudják, hogy Todor Manojlović, a szerb költő Ady tanítványa, és Ady jellegzetes követője. Ez tévedés, és lírájának nem ismeréséből fakad. Todor Manojlovićnak Ady nagy, személyes élménye, ifjúságának költői ideálja, de sohasem hatás, sohasem klisé. Lángoló fáklya a világirodalom nagy országútján.

Todor Manojlović – mint a fentebb említett román és szlovák költők – a háború előtti Magyarország szülöttje. Petrovgradon diákoskodott, s ott érettségizett. Előbb Pesten, majd Nagyváradon jogot hallgat, aminek vége – mint megannyi, a századforduló nyugtalanságán ifjúvá érett, irodalomért, művészetért rajongónál – az lett, hogy maga is íróvá fejlődött. Írói fejlődésének döntő élménye, amiről annyiszor és emlékektől annyira elfátyolozott hangon beszél, 1907–1908 lázas, „holnapos” éveinek Várada. A Pece-parti Párizs társadalmi, szellemi, politikai hangossága, eleganciája, [410] kávéházainak és bodegáinak hangulata az ifjú szerb diákban Párizs zsongását, a Nyugat metropolisainak nyugtalanságát ébresztik. S egy kibomló, korán éledő tavaszon, kopár gesztenyefás allék során át jön Ady az Emke kávéház különtermének asztalát körülülő rajongói közé. Manojlović sorsa ekkor dől el. Író lesz. Az ő emlékezetében ez az este már tavaszba tolódott. Az évek távlatán át tavaszi sugárzásként látja 1908. február 27-ét, amiről Ady váradi életének hű krónikásai oly részletességgel számolnak be. S ami ezután jött, müncheni, bázeli művészettörténeti tanulmányai, párizsi ődöngései, évek a firenzei Arno partján, reneszánsz álmok, sok Giotto és Botticelli, aztán a világháború, Korfu, szerb önkéntessége a szaloniki fronton. Jugoszlávia újra pezsdülő irodalmi élete, csendes munka a szenátus monumentális palotájának könyvtárában, majd a beogradi képzőművészeti főiskola művészettörténeti katedráján, mindez már csak külső eseményei, etapjai egy ötvenedik évén túl is Adyról álmodó életnek, arról az Adyról, akire oly hűséggel gondol ma is.

Az első találkozásról és Ady-élményeiről sok őszi, tavaszi sétán beszélt. Egy tavaszi éjszakán a Kalemegdan alatt, a kikötő sikátorainak egyik csendes kocsmájában, ahol bosnyák kikötőmunkások pengették mandolinjaikat, míg az éjszaka nyugalmát tolató mozdony éles füttye törte meg, Adyt idézte. A szerb költő és műtörténész hajnalokig beszélt Adyról, mikor hazatérőben az égről lehunyni készülő csillagok mögött már jöttek a zemuni repülőgépek, a nehéz gránitkockás utcákon az első tejeskocsik, csilingelő villamosok, s jött Ady is, ahogy ő látta: boros kedvvel, zeneszerszámmal, dalosan, piros hajnalok során Várad utcáin.

1908… – Manojlović meséli így – és Tisza István Magyarországának minden ellentéte Váradra összpontosul. Maradi politika, radikális tömörülés, harcos napilapok, fényes kávéházak, jogakadémia, ahol Somló Bódog és Ágoston Péter – pontosan harminc évvel ezelőtt – racionalista tanokat hirdetnek, s egy sápadt arcú, vékonyka premontrei tanár, Juhász Gyula keresztény áhítattal és az immár irodalmi legendává nőtt Anna-szerelem tüzével kereszteződő misztikus verseit írja. A város tele van intellektuellel, íróval. Tanyájuk az Emke kávéház. Költők kéziratokat olvasnak, ifjú tanárok filozofálnak, van, aki a repülésről ábrándozik, s az első versekkel próbálkozó Emőd Tamásnak, Tabéry Gézának első zsengéit már olyan tekintélyek olvassák, mint Dutka Ákos és Antal Sándor. Várad első, nagy generációja akkor már beérkezett Pesten. Bíró Lajos ismert elbeszélő, Nagy Endre pesti kabaréban konferál, és Ady párizsi évei után már csak vendég Váradon. Ha hazakészül az Édeshez, a váradi éjszaka, a váradi cim[411]borák nélkül nem tud továbbutazni. Léda asszony is sűrűn van Váradon, aki Párizsból hazatérve, 1908 derekán néhány hónapot tölt a szülői házban. Ezek a hónapok az Ady–Léda – szövetségnek komoly válságos hónapjai.

Ilyen este volt 1908. február 27. is, és amikor Kollányi Boldizsár, ez az érdekes, melegszívű, kitűnő irodalmi érzékű mérnök, Ady legbizalmasabbja az Emke különtermébe hozta az Érmindszentre készülő Adyt, a „Vér és arany” megjelenése első diadalai mámorától sugaras költőt versekkel köszöntik. Sötétkék télikabátban, fekete félcilinderben, az akkor nagyon divatos, fehér, kötött pamutkesztyűben áll Ady a kávéházi különszoba rajongói között. Az extázistól meghatottan csakhamar közébük telepedik. Asztalra kerül a vékonyka, üveg boroskancsó, és egyik rajongója, Nagy Mihály, a bohém ügyvéd unszolására olvassa fel Manojlović néhány Ady-vers német fordítását, így az „Elillant élet szőlőhegyén”-t, az „Én nem vagyok magyar”-t s még néhányat. Ezek Ady első német fordításai, és a fiatal szerb jogász a németeket sohasem szerető s németül alig értő Adynak lelkes zavarban deklamálja fordításait. S a csodálatos intuíciójú Ady megértette a verseket. Ritmusukba fogódzva jó fordításoknak is találta, s az este folyamán sokat, kedves figyelemmel koccintgatott spriccerével. Hajnal lett, amikor végig a váradi kihalt utcákon Juhász, Emőd és Manojlović kísérték ki a vasúthoz, közben verseket szavalgatva. Az ily találkozások két éven át nagyon sűrűn ismétlődtek. Csak a versek változtak. Az ifjú költők hol sajátjaikat, hol Verlaine-t és Herédiát szavaltak. Még az év tavaszán megalakult a „Holnap”, az új magyar líra történetének ez a legérdekesebb tömörülése, amelyhez a váradiakon kívül Babits Mihály is csatlakozott. Manojlović mondja, hogy az ismeretlen Babitsot, akinek fogarasi magányáról Juhász Gyula oly lelkesen beszélt, sokáig költött alaknak tartották, és felolvasott versei csodálatában azokat valami ismeretlen, nagy idegen költő fordításainak vélték, akit a rajongó, bús Juhász Gyula képzelete a magyar Parnasszusra készült varázsolni. Az eddigi Ady–irodalomban még ismeretlen, kedves epizódot is Manojlović meséli. A „Holnap” első matinéjára a váradi költők és intellektuellek Ady tiszteletére pompázó tubarózsákat tűztek gomblyukaikba, s a tubarózsás fiatalság a matiné után csodálattal hallgatta Ady újabb párizsi élményeit. Manojlović, a későbbi műtörténész akkor és Adytól hallott először Picassóról, Braque-ról és a román származású, francia költőnőről, Contesse de Noailles-ről, akinek Ady nagy tisztelője volt. Közben Ady híre neve egyre nőtt. Majd jött az „Új Idők” lírikus, konfessziós Ady–cikkéből kirobbant „duk-duk affér”, ami Ady váradi rajongóit megdöbbentette, majd [412] 1909 őszén a „Nyugat” váradi matinéja, aminek szép emlékéül a Váradtól már búcsúzni készülő Manojlović az ideges, nyugtalanságoktól fűtött, nagy világkultúráktól megittasodott Hatvany Lajossal egy rövid óráig tartó beszélgetés emlékét őrizte meg. Ezekkel az emlékekkel szakad el Manojlović Váradtól. A „Nyugat”-matinét megelőző estét Ady a híres bodegában Emőd Tamás és Manojlović társaságában töltötte. A nagy vers, amivel Ady Váradról indult zsenije a másnapi matiné szép és előkelő közönségét oly extázisba ejtette, ezen az estén ételmaradékok, feldöntött borospoharak között, pincérektől kért olcsó levélpapíron, a vak Gyula cigány és kontrása zenéje mellett Pollák néni bodegájában íródott. A vers a „Hiába hideg a Hold” volt, a „Szeretném, ha szeretnének” kötetnek ez a lázas, bizarrul nagy szerelmi verse, s a fiatal szerb jogász első volt, akinek azt a boros hangulatú Ady felolvasta.

Nagyvárad után München, majd Baselbe ment Manojlović, ahol Carl Joel filozófiai előadásait, Haidrich és Rintelen művészettörténeti kollégiumait hallgatta. Később Firenzébe került, ahol a váradi „Holnap” mozgalomhoz hasonlóan az olasz futurizmusba csöppen. A váradi Emke kávéház helyett a pincérek vörös zubbonyáról elnevezett firenzei kávéházban Papini, Marinetti, Palazzeschi társaságában s a szakállas Däubler Nitsche-hangulatai közt telnek órái, de a mámoros Firenzén is áttör Várad emléke, Ady. Firenze után Róma jön, s közvetlenül a világháború előtt megírja nagy Ady-tanulmányát, ezt a lírikus, személyes élményekkel átszőtt portrét, sok versidézettel, fordítással a száz évnél is öregebb, első szerb folyóirat, az újvidéki „Letopis” számára. Ez volt az első szerb és szláv nyelvű tanulmány, amely Ady zsenijének hódolva, az új magyar líra nagy forradalmáról már a háború előtt beszámolt. Rómában éri a világháború. Onnan Korfuba megy, az akkor már megszállás alatt levő Szerbia emigrációs fővárosába, amiről a nagy szerb költő, Jovan Dučić énekli, hogy „olyan alakú, mint egy fantasztikus hajó, tele virággal és muzsikával”. Korfu után Szaloniki következik, Franchet d'Esperay felszabadító serege nyomán a szétlőtt Beograd mámora 1918 késő őszén, Beograd költői, írói a szűk Skadarlija (a beogradi kis Montmartre) apró, romantikus kocsmáiban a Terazijára telepednek. Mindenfelé építkezések, lázas munka, nekigyűrkőzés. Az eddig idegen országrészekből költők, írók érkeznek a fővárosba. Bosznia nagy elbeszélője, Ivo Andrić, a cinikus, de ragyogóan okos Stanislav Vinaver, Sibe Miličić, aki a süllyedő dalmát szigetek dús krónikáját teríti a kávéházi márványasztalra, és még sokan mások, a „művészcsoport” első tagjai, [413] akiket a váradi „Holnap” emlékével Manojlović toboroz össze. Ekkor már ő is teljes költővé érik. Szabad versekkel jön, és a szerb lírában eddig még sohasem hallott szabad versekre mindenki felfigyel. Verseit új folyóiratokba írja, kis és rövid életű lapocskákba, amelyek a beogradi Gyulai Pálok meleg fészkeit döngetik. Közben újra Adyt fordít már szerbül, és a „Szeretném, ha szeretnének” és a „Minden titkok versei” kötetekből fordítottakhoz hozzávesz néhányat a „Vér és arany” kötetbeliekből is, azokat, amelyeket egykor Adynak németül olvasott fel. A szerb irodalom nagynevű folyóirata, a „Srpski Književni Glasnik” többször közli Ady-fordításait, és a húszas évek beogradi irodalmi kávéházaiban sokszor idézik az „Öreg suhanc vágyakozásá”-t, amit Manojlović – mint megannyi Ady-verset – olyan érzéki tökéletességgel és annyi érett színpompával fordított le:

„Ovde, u selu je cvetno drveće,
Ovde se stari momak seća,
O izaziva sliku nekadašnje
Devičke gospodjice”

(Itt a falumban virágosak a fák,
Itt a régi suhanc el-emlékezik,
S a régi, szűzi kisasszony
alakját felidézgeti.)

Todor Manojlović első verseskötete 1922-ben „Ritmovi” (Ritmusok) címmel jelent meg. Minden verse merész, szabadon szárnyaló, rímtelen, hosszú sorokba fojtott, színes hangulatok, impresszionista képekből feltörő lelki vívódások őszinte gyónása. Egy másfajta költészet vágya az, ami lírájából fakad. Nem Ady, és még csak Branko Radičević utánérzése sem, pedig ő volt a legelső szerb költő, akiben az egyéni íz és a művészet áhítata összeforrt. Ebben a kötetben van nagy verse, az „Örök álom” (Večni san). Korfui élményéből fakadhatott, ciprusok, régi hellén szobrok áhítatából, klasszikus vágyakból, régi olasz mesterek vásznainak hangulatából:

„Fájdalmasan néznek le rám
A fekete bokrokból,
A szökőkút pedig
Az alkony magányának
Dalát zokogja.”

A lírai látás tömörítéséből, puritán eszközű, őszinte közlésének ágyából fakad fel lírája, amely második kötetében, az 1928-[414]ban megjelent „Tűzijáték és Akteon regéjé”-ben klasszikusabb lelki kitárulássá mélyül. A vers formai tökéletességének hívei idegenkedtek Manojlović verseitől, de akik kitartottak mellette, csendes óráikban egyre nagyobb vággyal olvassák. Ezek, a latin és hellén misztikus elemekkel felolvasott, sokszor transzcendens versek a francia vers-libreisták rokonát idézik, itt-ott Laforgue-t is, akinek lírai attitűdjéből merészen ütközik ki az önbírálat, a versben kettéhasadó én: a költő és az áldozat. Manojlović fájó érzékenységében van valami ebből a laforguei flagellációból. Ebben a második kötetben van a „Tavasz az üvegházban” című nyugtalan és excentrikusan szép verse. A költő a kezdő tavasz első, vidám napsütésére feltépi az üvegház nagy ablakait, s az első napsugár fényében fürdő virágokat idézi:

„és Ady Endre tubarózsái
erotikusak és halálosak.”

Kísért még Várad és a Holnaposok kedves, naiv, fiatalos, virágos Ady–mámora.

Sok verse még kiadatlan, így nagy párizsi versei is, köztük a „Párizsi hajnalok”. Ebben a költő belső, lelki élményeit és ideáljait tisztán megmutató, az áhítatig, sokszor a vallásos fohászig emelkedő lendületében ifjúságát, ifjúsága és művészete két nagy személyes élményét idézi: Apollinaire-t és Adyt, a háború előtti világlírának ezt a két legnagyobb és legemberibb jelenségét. Átszövi a nagy hajnali meditációt az ébredő Párizs szajnai hangulatával, a Saint-Michel régi palotasorainak emlékével, a zöldbe burkolódzó Firenzére zúduló nap aranysugaraival, a Dávidszobor vakító fehérségével, s virtuózzá lesz, a művészi álmoknak és a művészi stúdiumoknak olyan mélyen lélegző lírikusává, ameddig csak egy szép és termő fiatalság izzó, lírai látomását újra vizionáló, tiszta művész juthat el.

Az új szerb irodalomnak Manojlović adta a francia szimbolista költők nagy portréit: Mallarméról, Rimbaud-ról, Baudelaire-ről. Jelentősebb tanulmányai még az Apollinaire-rői Stefan George-ről, a futuristákról írottak s Madách „Az ember tragédiája” új, szerb fordítása elé írott bevezetője (Vladislav Jankulov Novi Sad-i püspöki helynök munkája), amelyben az emberi közösségből kiemelkedő Emberóriás tépelődését és tragédiáját érdekes, új, az Alexander Bernát szinte kötelező magyarázatával merőben ellentétes szempontból analizálja.

Az utóbbi években figyelemre méltó drámai kísérleteket, színműveket is írt, amelyek a beogradi Nemzeti Színházban kerültek [415] bemutatásra. Első színpadi írása „A centrifugális táncos”, egy misztériumformába öntött, érdekes korkép, a háború utáni társadalom típusainak balladás felvonulása, a városok hullámain át csavargóvá süllyedt, de tiszta emberré vált bártáncosnak, a nagyhatalmú miniszter leányával való meghatóan lírikus találkozása és elválása, amely fölé égő szimbólumul egy eszelős asszony kifeszített piros napernyője borul. Ez az első színpadi munkája technikában még bukdácsol, alakjai is többet beszélnek, mint cselekednek. Aki azonban könyv alakban is olvasta, észrevehette, hogy jelenetei nem konstruáltak, alakjai sem merőben kigondoltak, inkább meseszerűvé homályosultak, hogy a misztérium formáját összetartó, finom lírája könnyű lebegését tisztább dimenzióba, szinte az élet realitása fölé emeljék. Majd egy nevettető, szatirikus, mégis elgondolkodtató életképet írt, a „Katinka álmai”-t, egy a háború utáni, heterogén, beogradi társadalom jellegzetes alakjának eleven tragikomédiáját, aki nagy csalódások után a film színes világa elől a kispolgárság szürkeségébe merül, temetve álmokat és vágyakat, ezekért cserébe egy egyszerű emberke őszinte szerelmét kapva. Két évvel ezelőtt „A megigézett király” címen egy Lola Montez Jankulov színművét mutatták be. A müncheni polgári forradalom egyik drámai epizódjának tökéletes és jó hatású színpadi feldolgozását adta itt, a történelmi eseményeknek bátor és biztos kezű színpadi mestereként mutatkozva be. Kéziratban olvastuk a „Simon, a lelenc”-et, ezt a szerb középkorban lejátszódó, legendaszerű történelmi színjátékot, amely az Oidipusz-monda keresztény-szerb variánsa. A legendát, amely részben Budán játszódik le, a jövő színházi szezonban a beogradi Nemzeti Színházzal egyidőben a szegedi Nemzeti Színház is bemutatja.

Szóltunk Todor Manojlovićról, az Ady varázsától megejtett költőről. Megpróbáltuk, hogy szép munkásságán át a tiszta emberért és a korláttalan egyéniség győzelméért folytatott évtizedes harcának kiemelkedő eseményeire és jelentősebb alkotásaira rámutassunk. Úgy véljük, hogy ez kötelességünk volt. Szerényen viszonoztuk a jugoszláv-magyar kultúrkapcsolatok kiépítésében kifejtett lelkes és odaadó munkásságát, mely oly jótékonyan hatott kisszámú, lelkes, harcos íróink hasonló törekvéseire.