Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. október) 6. szám, 353–424. p.

1832. július 27-én született Đura Jakšić. 1878. november 16-án halt meg. Élete folytonos lángolás. Elragadta a furor poeticus. A szerb romantikusok között Zmaj mellett a legjelentékenyebb. Életrajza tele van küzdéssel, megpróbáltatással. Három gimnázium után festeni tanul. Elhagyja szülőhelyét, Temesvárra megy. Az 1848-as események magukkal sodorják. Önkéntes lesz. A forradalom lezajlása után Pesten találjuk. Innen Bécsbe, majd Münchenbe megy. Hazatérése után festészetből él. 1856-ban Szerbiába megy, hol tanító lesz. 1858-tól ‘60-ig rajztanító Beogradban. 1861-ben újra Bécsben van, hol festészeti tanulmányokat folytat. 1862-ben Novi Sadra jön, innen ismét Szerbiába megy. 1868-ban Kragujevacban találjuk, hol a gimnáziumban rajztanító. ‘69-ben már Jagodinában tanítja a rajzot a reáliskolában. 1871-ben azonban elbocsátják az állami szolgálatból. ’72-ben az állami nyomdában nyer alkalmazást mint korrektor. Itt működik haláláig.

Đura Jakšić vérbeli költői természet, aki a romantikus iskola levegőjében nőtt fel. A romantikus iskola győzedelmes előnyomulása egész Európában megtörtént. Heine Die romantische Schule című, ragyogó tollal írt művében, ahogy azt Hegedűs István írja, úgy festi a romantika hatását a klasszikus szellemben kiformálódott irodalmakra, mintha a fényes Olümposzon, a lakmározó istenek között a halhatatlan kacaj közepette… Krisztus szenvedő, halvány alakja jelent volna meg.” (Phil. Közl. 1892. 472). Jakšić külföldi útján mindenütt a romantikus iskola vezéregyéniségeit látja az élen, kik az egyetemes emberi kultúra összekötő láncait kovácsolják. A költészetbe bölcselkedést kevernek, és az egészen bizonyos „mérsékelt miszticizmus” lebeg. A középkor katolikus lovagjai az ő hőseik. Csudák, óriások, törpék. Látja, hogy Kölcsey már szakít a Kazinczy által nagyra növelt klasszikus iskolával, és Bürger hatása alatt írt balladáival a romantikusok közé lép. Magyarországon Vörösmarty a romantikus iskola feje. Gyulai Pál szerint „az ő eposzai, költői beszélyei lerombolták a klasszicizmust, melyet Kisfaludy Károly csak megingatott”. Először a tartalom tűnik el, de a külső forma még megmarad, Czuczor is, Vörösmarty is hexameterekben írnak, majd lassan a köntöst is elvetik. A román, germoinos hatásra trocheusok következnek mintegy előfutárjaiként a nemzeti versidomnak.

Németországban Tieck, Novalis, Franciaországban Victor Hugo a fő képviselői a romantikus iskolának. Igaz, hogy a Hernani még Jakšić születése előtt ragadta el a közönséget 1829–30 [404] telén – de az iskola még virágzik –, mikor Jakšić külföldön jár. Jakšić műveit olvasva azonban az az érzésünk, hogy ő külföldi hatás nélkül is romantikus író lett volna, mert lelki alkata egyenesen erre az útra terelte. Jöhetett aztán Heine szarkasztikus mosolyával, jöhettek a társadalmi mozgalmak kudarcaikkal, őt nem változtatták meg, mert alaptermészetét senki meg nem változtathatja. Bizonyára Brentano és Arnim dalgyűjteménye, a Grimm testvérek nyelvtudományi alkotásai, Tieck–Schlegel Shakespeare-fordításai, sőt Platen Ágost Der glaeserne Pantoffelje nem csinált volna belőle romantikus költőt, ha benn nem lobogott volna nyugtalan, romantikus, szláv lelke, amely együtt lángolt az akkori Európa legnagyobb szellemeivel.

Đura Jakšić tudta és érezte, hogy az arisztokrata irodalom befejeződött, és a demokrácia új erőket küld a Parnasszusra. Sőt, úgy látszott, hogy az egyes ember irodalma is hanyatlóban van, a reneszánsz nyomán megindult klasszicizmus kiélte magát, és Goethével legnagyobb alakját tette a sírba.

Míg Jovanović Zmaj folyton fejlődik és emelkedik, Jakšić heve, tüze és lángja színében néha változik, de emelkedést nemigen mutat. Igazi költői egyéniség, aki mikor rátalál az eredeti természetnek legjobban megfelelő hangra… azon kitart. Mondhatni, hogy haláláig lobog és zeng nyugtalan lelke. Erősen fejlett erkölcsi érzéke, szabadságszeretete fajának tipikus képviselőjévé avatja. Demokratikus érzése egyenesen követi úgy a világtörténelem legkimagaslóbb eseményeit, mint az akkori Szerbia első társadalmi mozgalmait. Életének gondjai, állása, környezete stb. kevés tápot adtak szellemének, sőt inkább gátlólag hatottak, de ő annak ellenére is hirdeti eszméit és ideáljait. Miután környezete nem nyújt megfelelő anyagot, távoli időkbe tér, ott keresi ő is hőseit, mint a többi romantikus. Ott aztán átizzik, a régi dicsőségtől áttüzesedik a lelke, és néha dagályos képekben festi a középkor hőseit. Elfelejti szürke, prózai környezetét, a nagy családot, a falusi iskolát, kishivatalnok társait, szerény fizetését, a kenyérgondot, a tűrhetetlen konvenciókat, a társadalomban uralkodó kalmárszellemet stb., … és ir… Petőfiért rajong, Byront eszményképül választja… Közben új hangot üt meg az ömlengő szerelmesek és honfibúban epedő lantosok táborában. Abban a táborban, hol így írának még: „Boldog, ezerszer boldog a hölgy, kinek kebelbimbaját a szűzies szerelem hajnalsugara fakasztja életre –, s tiszta harmatcseppét gyöngyözi reá a viszontszerelemnek, mely az édes illatot többíti, s virága színét csillogóbbá teszi; – ha leáldozik a napfény, élénk színezetét veszti a virág, de illatában tovább-tovább nyilatkozik szép élete az alkonyat árnyain”. (Életképek 1848. II. 6) Ezeket olvasta ő is. Ez felelt meg lelkületének. Ihletet azonban lelkéből merített. [405] Van benne valami Don Quijote-i rajongás az eszményért. Lírája nem sokoldalút, de őszinte és meleg. Fajszeretete még a hasonló művekben is meglepően gazdag termést nyújt. Eposzai Čengić aga halála mellett is méltán figyelmet érdemelnek. Ezekben a török elnyomatás idején játszódó szerelmi történeteket dolgozott fel. Festői leírásai, könnyű verselése különösen kedveltették e műveit. Mint drámaíró is tevékeny volt. Három történelmi drámája: A szerbek költözése (1864), Erzsébet, Crna Gora-i hercegnő (1868) és Stanoje Glavaš (1878) különösen nyelvének tisztasága által tűnik ki.

1860-tól haláláig írt prózai műveiben is romantikus maradt. Vulović Svetislav nagy szeretettel mélyedt el Jakšić prózai műveinek tanulmányozásában. Jókaira, Eötvösre, a fiatal Jókaira emlékeztető romantikus ő itt is. Szép hölgyek, ütközet, vér, fatális szenvedély, könny, átok, sötét hegyeken épült várak, melyek körül zordon felhők csoportja kóvályog. Itt is elfelejti korát és körét. A múltban jár, annak hőseit festi színes ecsettel, karminnal, kékkel, feketével… Ha pedig a környezetét írja le, azokból is hősöket farag, a timoki parasztokban a régi idők hőseit látja… Idealizál mindent. Mindennek megváltozik a képe, amint hozzáér. Valami rousseau-i természetimádás vegyült romantikus világlátásába: szerette az egyszerű embereket. Eredeti, érintetlen lelket látott bennük, melyet a hazug civilizáció halállal fenyeget. Természetesen sohasem ismeri meg az igazi parasztot, éppen képzelt parasztjai állják ennek útját. Harcias patriotizmussal írt háborús elbeszélései is tele vannak romantikus világszemléletének dokumentumaival. Semmiben sem kételkedik, türelmetlenül várja a népszabadság hajnalát. Ha lírája Petőfire és Körnerre emlékeztet is harci dalaiban, az érthető, hiszen ő is kardot kötött, és harcba vonult fiatalabb éveiben, de az a hév és láng nemigen vesztette el lobogását még öregségében sem. A forma változott, de a tartalom és lelkület megmaradt végig ugyanannak. Politikai és szatirikus verseiben azonban nem mindig éri el azt a magaslatot, amelyre romantikus lelke föl-fölszárnyalt eposzaiban.

A bánáti szerbek életéből vett témái őszinték, és a nép iránt érzett szeretetének bizonyságai. Prózai művein azonban érezni, hogy nem mindig a tehetség tör célja felé, hanem szükség adja kezébe a tollat. Itt-ott bevégzetlenek, és magukon hordják a gyors munka minden hátrányait. Most, mikor százéves fordulóját ünnepeljük ebben az évben a nagy romantikus születésének, önkéntelenül is Prohászka Ottokár jut eszünkbe, a nagy misztikus, és az ő szavaival gondolunk Đura Jakšićra: „Mondjuk hát ki világosan, hogy mi a realitást nem értjük. Az a konkrét valóság, az a lényeg és ínség, az a lét, a ténylegesség fölszívhat[406]lan elemek, s visszavezethetetlen nagy tények, melyekig az ész föl nem ér. Ez a szemünk előtt elterülő nagyvilág, többet mondok, az a kezünkkel megtapogatott valóság, ezek a régi ismerősök mind, mind ismeretlenek tényleg, de föl nem ismerhetők soha.” (Az intellektualizmus túlhajtásai. 1910. 22. old. Akadémia). Ha pedig itt állunk, akkor igazán mindegy, hogy klasszikus-e, vagy romantikus-e, naturalista-e, vagy újromantikus-e, a költő – a legfontosabb az, hogy önmagát adja, és ezt úgy, ahogyan költői lelke sugallja. Jakšić írói egyénisége, költői tehetsége még mindig hat, mert a romanticizmus, ami őt egy egész életen át eltöltötte, az emberek között ma sem idegen. Úgy vagyunk vele, mint a virágokkal, minden kornak megvannak a maga divatos virágai, de azért az elfelejtett virágok is tovább nyílnak és illatoznak, sőt itt-ott akad egy-egy tisztelőjük, aki kitart mellettük akkor is, mikor már divatjukat múlták.