Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

Ez az írás, melyet Laski, a „politikai tudomány” tanára a londoni egyetemen a szerzőhöz írott levelében „valóban világosságot derítő dokumentum”-nak nevezett, egy németül megjelenő portrésorozatból való.

Az újkor politikai gondolkodása Machiavelli „A fejedelem” című művével kezdődik.

Ami itt, Olaszhonban, a reneszánsz s a civakodó, széthúzó, egymást pusztító városállamok országában a „nemzeti” zsarnokságnak teremtett tradíciót: a politika egy határral arrébb, francia földön a „forradalom” filozófiájává, az ancien régime szükségszerű átalakulásának „Enciklopédiájává” változott. Csak Angliában, ahol a gondolkodók kezdettől fogva nem annyira az ideálokkal, mint inkább a tényekkel és a valósággal voltak elfoglalva, lett e politika, az angol „politics” lassan tudománnyá – először pszichológiává: azoknak az emberi tulajdonságoknak és hajlandóságoknak kutatásává, melyek az állami vagy kormányzótevékenység terén jutnak nyilatkozásra. A „politics” még ma is javarészt társadalomlélektan, és Hobbest, aki az első politikai tanulmányokat írta angol nyelven, joggal nevezi Hoefding History of modern Philosophy című kiváló művében az angol pszichológia, „vagyis az angol természetű filozófia” megalapítójának. Ha aztán John Stuart Mill e politikai lélektannak humanisztikus színezetet adott, úgy Laski, a „Political Science” tanára a londoni egyetemen volt az, aki e sajátosan angol elmefuttatásokat módszeresen kiépítette, és pozitív tudománnyá emelte – épp mert nem elégedett meg erkölcsi elvekkel és lélektani meglátásokkal, hanem a társadalmi életnyilvánulások nagy egészében, a többi szociális jelenségekkel való organikus összefüggésben igyekezett meglátni és megláttatni a politikát.

Ez természetesen csak úgy volt lehetséges, hogy Laski minden figyelmével a történelmi fejlődés célja felé fordult. A politikai tudományok londoni tanárának a szemében nem is egyéb az „állam”, mint egy történelmi jellegű alakulat, mely – ma is – tulajdont jogként garantál, s így voltaképp előjogot hatalmi szóval [400] tart érvényben. A political science-nek épp az a hivatása, hogy feltárja az állam s az állami intézmények történelmi formáit és lehetséges átalakulások útjait és módjait.

Laski politikai bölcseletének sajátos jellege tehát voltaképp szükségszerű fejlődési fokot jelent, az angol politics csak pszichológiai és idealisztikus-humanisztikus irányával szemben.

I.

Laski államtana rövid és egyszerű:

Az „állam”, bárha társas élet legfőbb szervezeti formája, éppúgy társas csoport, mint bármely más emberi szövetkezés. Emberek alkotják egyrészt, akik jogosultak nevében „törvényeket”, életvitelt szabályozó normákat állítani – ez a „kormány” –, és emberek másrészt, akik e törvények szerint élik életüket – ezek az „állampolgárok” vagy „alattvalók”. Az állam csak meghatalmazottjai útján tud cselekedni, különben üres absztrakció. E meghatalmazottak beszélnek nevében, formulázzák törvényként akaratát, mely állami akarat – persze, ha jogállamról van szó – a törvényhozókat és végrehajtókat is köti… Az állam fogalmának magyarázata ma már nem elegendő. Ki kell egészíteni, éspedig azzal a kérdéssel, hogy mily mértékben vannak az állam törvényei, melyek az alattvalók magatartását kötelezően – ha kell, erőszak alkalmazásával – szabályozzák, tekintettel az alattvalókra. Nem a „rend” az első, melyet az állam fenntart, hanem az a rend, mely számot vet az egyesek életcéljával és életérdekeivel. A politikai hatalom egyre kevésbé lehet el anélkül, hogy tekintettel legyen azok akaratára, akik törvényei szerint élnek – ez a fejlődés tendenciája. Az emberek, akik egyre inkább tudatára ébrednek érdekeiknek és céljaiknak, egyre öntudatosabban kérdik, hogy vajon az állam és intézményei figyelemmel vannak-e ezekre a célokra és érdekekre, s az államformát egyre inkább funkciója értéke szerint ítélik meg – vagyis aszerint, hogy képes-e a lehető legnagyobb szám lehető legnagyobb jólétét biztosítani… A „rend” nem a legfőbb jó, hisz rabszolgatartó rendek is voltak és vannak a legcsekélyebb tekintet nélkül az emberi méltóságra. Csak azok az eredmények szentesítik a rendet, amelyeket biztosít – s ez eredmények nem ködös, távoli célok, hanem emberek jóléte, embereké, akik mindnyájan élni, éspedig lehetőleg jól élni akarnak. Ha az állam polgáraitól engedelmességet követel a törvényekkel szemben, úgy ezek viszont joggal – s a történelmi fejlődés folyamán egyre több joggal – kérdezhetik, hogy e törvények nem feledkeznek-e meg az ő emberi jogaikról… Ezért teremti meg mindenkor a maga „természetjogát”, azokat a jogelveket és jogértékeket, melyeket az állam törvényei nem hagyhatnak figyelmen kívül.

Az „állam” tehát üres absztrakció, az állam nevében beszélő kormány cselekedetei a fontosak – ez ennek a politikai tudo[401]mánynak az alapelve. S e kormánycselekedetek megítélésében Laski olyan elveket és értékszempontokat állít, melyek megfelelnek a Szabad Emberről való tipikusan angolszász felfogásnak.

Így könnyen érthető, hogy ennek az angol polgárnak – a „citizen”-nek – a jogai, legalábbis az első pillanatra túlsúlyban vannak a kötelességeivel szemben. Mert nem csupán demokráciát követel Laski a szabad polgár számára, nemcsak azt a jogot tehát, hogy csupán azon törvényeknek vesse alá magát, melyek az ő beleegyezésével jöttek létre. Nemcsak azt hangsúlyozza ez a politikai tudomány, hogy az államnak semmi „inherens” joga nincs állampolgárai engedelmességére; és nemcsak azt, hogy minden olyan törvény, mely nem az állampolgárok jóváhagyó értékelésével születik, voltaképp csak egy ostromállapot határsorompóit jelöli, melyben kényszer uralkodik, s amely határsorompókon túl már a kényszer hatalma is megszűnik, s a nyílt lázadás területe következik… E formális jogon kívül a szabad embernek tartalmilag is joga van olyan törvényekre, melyek számolnak az ő személyes jólétével. Formális demokrácia és állami törvények, melyek mindinkább a közjót tartják szem előtt, logikus összefüggésben állanak. Jaurés szárnyaló meggyőződésének, hogy a fejlődő demokrácia ideje egyúttal az alakuló szocializmus kora is, ez a logikus összefüggés volt az alapja. Laski egy jelentős lépéssel továbbmegy; azzal a valóságközel pillantással, mely az angolszász gondolkodó sajátja, vizsgálat alá veszi a demokráciában alakuló, egyre inkább szociális szellemű törvények tényleges tartalmát is. S e tényleges tartalom tekintetében oly elvek döntenek nála, melyek csak az angolszász politikai közösségben születhettek – ott, ahol Európa első „politikai” forradalma, a ma is dicsőségesnek nevezett polgári forradalom lejátszódott, épp mert a polgárok nem tudták, és nem akarták az ostromállapot határsorompóin túl is tűrni a központi hatalom önkényét: Laski angol politikai tudománya szerint a jó törvény biztosítja az egyén jogát a lehető legnagyobb jólétre és boldogságra…

Ennek a politikai tudománynak a polgára tehát valóban nem alattvaló. És mégis – nem tudta ez az angol polgár, ez a „citizen” azt is, hogy hol kezdődnek a kötelességei? Nem harcolt, mikor Angliáért kellett harcolnia – az angol mezőkért és rétekért, az angol erdőkért, az angol legelőért, for the good days in England?… Nem tudta, hogy mindez, ami egyenlő a szabadsággal*), egy nagy kötelességet is jelent: azt a kötelességtudatot, mely nyugodtan, minden fantázia nélkül kész e „jó élet” feláldozására, ha a közösség szolgálata úgy követeli?…

Valóban nem véletlen, hanem a mélyen gyökeredző angolszász hagyomány nevelő ereje, hogy Laski a kötelességről szóló tanát [402] a szabadságról szóló könyvében írta meg. És angolszász hagyomány, hogy ennek a kötelességtannak a categoricus imperativusát nem az etikus cselekvés valamely ködös általánosításába fogalmazta, hanem abba a felhívásba, mely egyre öntudatosabb alkalmazkodást követel az örök változó és fejlődő élet szolgálatában. „The facts count and the facts are aggregate experience” – hangzik egyik ragyogó esszéjében: Csak a tények számítanak, és tények csak az élettel szemben való folytonos és vigyázó szembenállásból származhatnak…

E felfogásnak természetes lélektani következménye az a messzemenő türelem az élő emberrel és céljaival szemben, mely Laskit olyannyira jellemzi – az a meggyőzdés, hogy az élet minden jelensége, ha nem is mindig okos és célszerű, de valahogyan mindenkor jogosult. Mert az emberek élni akarnak, és szeretnének – a saját élet- és értékfelfogásuk szerint – minél jobban élni; ha valamit hisznek, és megfelelően cselekszenek, úgy nyilvánvalón azért teszik ezt, mert életük folyása bizonyos kérdéseket és feleleteket állított számukra… És ez az élet számtalan kívánság és reménykedés, cselekvés és abbahagyás, siker és meghiúsulás szövevénye. Ne merjétek hát szegényes formuláitok Prokrusztész-ágyába kényszeríteni! You cannot comportmentalize life! És különösen Ti, állami törvényhozók, ne feledjétek, hogy törvényalkotástok mindenkor csak követheti az életet; s hogy a törvények, ha nem akarnak halott betűkké válni, csak egyet tehetnek: alkalmazkodniuk kell az élet döntő változásaihoz. Különösen nektek nem szabad felednetek, hogy az igaz és a helyes nem szent és változhatatlan, hanem folyton alakul az életigények szabad versenyében – abban a „racionális kriticizmusban”, melyben minden álláspontnak és minden nézetnek észokokkal kell bizonyítani a maga helyességét…

A „szabadság” így, Laski szerint kötelesség: a szabad ember kötelessége, hogy racionálisan mérlegelje a valóság lehetőségeit, és számot vessen a dolgokkal és emberekkel, melyek – hogy a másik angolszász pragmatikus, a tengerentúli Dewey szavait idézzük – „az ő cselekvésére visszacselekszenek”.

II.

Nem könnyű Laski szellemi „portréját” megrajzolni. Amit ő az angolokról mond, hogy éppen nem nyílegyenes vonalban törnek céljaik felé, jellemzi Laskit magát is: ő is inkább illusztrálja témáit, és nem intuitív elvekből vezeti le őket; nem annyira logikával, mint inkább példákkal bizonyít – pompás esszéista tehát, és nem szisztematikus. És mégis minden írásán, minden során, de különösen benső szenvedéllyel izzó pátoszán, mely sokkal mélyebbről fakad, mint szellemes kétségei, átizzik egy nagy meggyőződés, melyet fő jellemvonásának, lélekalkata alapösszetevőjének tekinthetünk. [403]

Mert abban, hogy ő is a gondolat cselekvőképességében találja az igazságot, és nem valami távoli csillagon keresi az emberi boldogságot, tehát hogy pragmatista és benthamista, egyezik Laski angolszász gondolkodótársaival. Spenglernek például ezt a mondatát, hogy „a szisztematikus rendszer csak az igazságot kutathatja fel, a tények azonban fontosabbak, mint az igazságok”, egy angolszász sohase tudná leírni, vagy épp mint valami lényegében fontosat aláhúzni, mert az igazság és a tényvilág e szembeállítását értelmetlennek és esztelennek érezné. Az erkölcs se valami magasztos szóvirág e józanul hívő protestánsok számára, hanem az a hatékony elhatározottság, mely számot vet a valósággal és tudatos akarattal kapcsolódik be a közjóért való egyéni törekvések nagy egészébe – ami tulajdonképp az igazi, a helyes, a reális „társadalom”. Nem véletlen, hogy az angolszász az ént jelentő nagy I kivételével oly ritkán használja a nagybetűt, s hogy angol író, Thackeray írta le ezt a mondatot, hogy a nagy pillanatok csak olyanok, mint a többi pillanatok… Az angolszász a mindennap kis törekvéseinek és munkájának folyamatosságában érzi a biztonságot, és azt tekinti különbnek, aki különbül tud tényekhez alkalmazkodni, a valóság sodrával úszni. Ezért, mert az élet köznapjában bíznak, ülik meg oly körülményesen az ünnepeiket, és vesztik el oly ritkán a jövőbe vetett bizalmukat. S ezért hat V. Györgynek, ennek a tipikus Englishmannek utolsó karácsonyi szózata – hogy nagyon egyszerűen, a szívéből akar szólani, és nem annyira a „Birodalom”-ra gondol, mint inkább a férfiakra, asszonyokra és gyerekekre, akik a birodalomban élnek…, – oly nagyon mélyen és megrázóan. A helyes és méltányos valójában oly egyszerű és magától értetődő, s a férfiak és asszonyok és gyermekek az országokban és birodalmakban tulajdonképp oly szívesen teszik a jót, ha csak kényszer vagy esztelenség nem gátolja őket… E mélységesen optimista hittel az ember eredendő jóhiszeműségében, melyet csak helytelen intézmények ferdítenek el, állítja a mai angolszász a benső meggyőződést s e meggyőződés alakítóját: a nevelést oly magasra. Laski tipikusan angolszász tehát akkor is, amikor a „Liberty in the State” lapjain az ésszerű meggyőződésben keresi az ideált, s oly mélyen járó sorokat szentel a nevelésnek.

De mégis, mihelyt a példáit választja, már érződik az igazi, az egyetlen, az egyéni Laski:

„Tanítsátok a gyermeket évről évre arra, hogy az amerikai alkotmány minden politikai bölcsesség alfája és ómegája – és megtízszerezitek ez alkotmány racionális és szükségszerű alkalmazkodásának, az „amendment”-nek a nehézségeit, mihelyt e gyermek nemzedéke felnövekszik.” „Veszélyes a gyermeket oly tanítók kezébe, hagyni, akik azt hiszik, hogy az észnek és kísérletezésnek nincs szava, mihelyt mást állít, mint az az emlékezés, melyet egy több ezer év előtti, primitív szemita törzsnek részben mitikus évkönyvei tartalmaznak; vagy akik azon a véleményen vannak, hogy [404] hazafiság s a fennálló politikai rendszer igenlése egyet jelentenek.” Ezek már annak a gondolkodónak a példái, aki nemcsak a jogról s jogállamról való véleményeket akarja gazdagítani, aki a politikus cselekvés lélektani alapjaival sem elégszik meg, hanem jól tudja, és kifejezetten hangsúlyozza azt is, miben áll a politika lényege…

Laski lélektanilag megalapozott politikai tudományának legfontosabb tétele az, hogy oly társadalomban, melyben gazdasági egyenlőtlenség uralkodik, az ember vágya és törekvése az ész, a szabadság s a kiegyenlített életvitel után szinte legyőzhetetlen akadályokba ütközik. Ily társadalomban, hol kevesek rendelkeznek a javak s így túlnyomó többség életlehetősége felett, a kevesek sohasem engedhetik szabadjára a sokak életakaratának és életigazságainak érvényesülését; az ily társadalom szükségképp tagadni fogja a szabadság elvét, mihelyt ez a fennálló birtokelosztást veszélyezteti… Így ez a társadalom a demokráciát is, mely egyenlő jogot jelent a boldogságra és a sikerre, csupán olyan területeken fogja megtűrni, ahol nem történhet lényeges változás. Mihelyt a gazdasági egyenlőtlenség lényegét veszélyezteti a demokrácia, rögtön halálos veszedelembe kerül… Minthogy a valóban hatékony kísérlet: a társadalom tényleges megújulása – a „the truthful news” – mindenkor régen szerzett és egyre jobban elévülő előjogokat fenyeget, a legtöbb, ami gazdaságilag egyenlőtlen, vagyis osztálytársadalmakban elérhető sem lehet több, mint az osztályok közti kompromisszum…

Ami most e „working compromise” – e „dolgozó”, az osztálytársadalom intézményeit demokratikusan átalakító kompromisszumot illeti, Laski éppen nem nagyon bizakodó. Hangsúlyozza ugyan, hogy korunk legfontosabb tennivalója az, hogy a munkának biztosítása az állam vezetésében a neki kijáró pozíciót, s így lehetővé tegye az osztálytársadalom átalakulását, melyben a tulajdon ad jogot, oly társadalommá, melyben csak a szociábilis, társadalmilag szükséges tevékenység fog tulajdonra is jogosítani. Laski így sokszor közeledik a társadalmi evolúciónak igenlése felé, és olykor felcsillan nála az a gondolat is, melyet Jaurés fogalmazott meg a maga idejében a leghatározottabban: hogy a demokráciában a szocializmus növekszik, s hogy a munkásosztály, mely a politikai hatalomhoz jut, a fejlődésnek ezt a tendenciáját fokozni fogja, és céljához juttatja. Azonban e jaurési feltétlen hitet az államilag garantált méltányos és emberséges elosztás szükségszerű eljövetelében Laskinál mély szkepszis árnyéka borítja: Laski a kapitalista arisztokráciában sem bízik; azt hiszi, hogy a kapitalista Turgot-k is csak akkor lesznek majd készek valóban lényeges engedményekre, amikor már későn lesz. „The power to compromise” – írja a „Demokrácia krízise” című könyvének egy helyén – while compromise is stil possible is perhaps the rarest [405] quality in history.” A kompromisszumra való hajlandóság, amíg lehetséges a kompromisszum, talán a legritkább a történelemben.

Ám nem az következik-e a társadalmi élet reális felfogásából, hogy a történelemben nem ismétlődnek a szituációk? Nincs az amerikai Thorstein Veblennek tökéletesen igaza, mikor azt hangsúlyozza, hogy a múlt és a jelen forradalmai a jövő számára nem szolgáltatnak analógiát? Nem állnak-e a mai átalakulás számára készen oly hatalmas eszközök és energiák, melyek egyformán képesek építeni és pusztítani – úgyhogy a mai villamos energiákra fejlett társadalom az erőszak uralmát – mint Veblen joggal állítja – egy napig se tudná katasztrófa nélkül elviselni? Veblen azt is hangsúlyozza épp ezért, hogy amíg a múlt forradalmai katonai és politikai jellegűek voltak, a most következő átalakulás intézményi jellegű lesz – semmiképp se „forradalom” tehát a szó eredeti, revoluzzär értelmében. Mi e vebleni felfogáshoz, melyet különben Laski is jól ismer, csak azt tehetjük hozzá, hogy a ma esedékes átalakulásnak nincs is az erőszakra szüksége, épp mert a későkapitalista társadalmi rendben – minden múló ellenkező látszat ellenére – hatalmas méretekben működik a megismerés, a felismert igazság alakító hatalma. A lehetséges katasztrófa növekvő tudata is csak ezt bizonyítja.

Igaz ugyan, hogy a társadalom mai struktúrájában szinte határtalanra nőtt annak a kis, számra elenyésző csoportnak a hatalma, mely megszállva tartja a termelés parancsnoki hídjait. De viszont az is nyilvánvaló, hogy a közvélemény – mely különösen az angolszász országokban nagyhatalom – a monopoltőkével harcba szállt, és lényeges eredményeket tud elérni. Hogy Roosevelt New Dealje eredménytelen maradt, ennek csak az első próbálkozás újsága és kiforratlansága az oka, nem pedig az az elv, mely egyre nagyobb tömegeket mozgósít az USA-ban is, s amely már nem tűnhet le a történelmi alakulás színpadáról: az elv, mely a túlnyomó többség jogát hirdeti a tulajdon megfelelő átalakulására. Abban az Egyesült Államokban, ahol Franklin Delano Roosevelt előtt Hoover és Colidge lakott a Fehér Házban, mindenesetre nagy haladás, ha az elnök maga hangsúlyozza, hogy a mamuttőke tulajdonprivilégiuma a főbelellenség, s ha lassanként az USA legfőbb bírósága, a Supreme Court is erre a belátásra kényszerül… S Angliában, hol két korszakalkotó „Reform Act” mutatott irányt a kontinens fejlődésének, szintén nem valószínű, hogy a mai Turgot-k elkéssenek a lényeges, a dolgok velejéig, az elosztás alapjáig nyúló kompromisszummal.

Laski kérdésére, hogy vajon a demokrácia nem késett-e el, csak határozott nemmel felelhetünk. A döntő kérdés inkább az, hogy feudális csökevények nem bénítják-e még ma is a demokrácia szabad fejlődését; s hogy nem lehetséges-e a demokráciát e bilincsektől megszabadítani. Alaptalan pesszimizmus volna, ha nem hinnénk feltétlenül e lehetőségekben. [406]

III.

Bizakodás és kétség harcolnak Laskiban szakadatlanul – bizakodás, mely nem mer hinni az ész hatalmában, és kétség, mely mégis olykor remélni szeretné, hogy a jobb belátás győzni fog… Azt írja – joggal – egy helyütt, hogy a lelkesülés ellensége a gondos mérlegelésnek, és mégis – ott ér alkotó ereje csúcsára, ahol nemes és higgadt pátoszával fellelkesít, s ott győz meg a legkevésbé, ahol erőt vesz rajta olykor sötéten látássá fajuló szkepszise. Talán a kor s az olvasó is felelős e hatásért: oly közel állunk a mindent elsöprő katasztrófák lehetőségéhez, hogy nem engedhetjük meg a kétség vagy épp a pesszimizmus luxusát…

Laski legmélyebb és legméltóbb sorain mindenesetre az optimizmus ereje sugárzik. A „megállíthatatlan” történelmi fejlődés ragyogó logikusa tudja, hogy az a társadalmi rend, mely felé haladunk, az ember ősi és ösztönös kérdéseire és vágyaira feleletet fog adni, és minden jutalmat a teljesítményre fog alapozni; tudja, hogy ez a jövendő társadalom hatalmas, ma még szunnyadó emberi energiákat fog ébreszteni a közösség szolgálatára. Csak azt kérdi, hogy vajon az elavult intézmények elég erősek és jövőbe látók lesznek-e a lemondásra; s hogy vajon az előjogosok morálja más és több-e egyáltalán, mint a harc életre-halálra az előjogért? Laski – nem utolsósorban az orosz „kísérlet” hatása alatt – azt hiszi, hogy a fejlődő társadalom az egyenlősülés, az „equalization” szükséges és elmaradhatatlan útján nem kerülheti el az erőszak alkalmazásának egy periódusát.

Nem kétséges, hogy téved – épp mert nem hisz eléggé a nagy meggyőződések alakító erejében.

Államok és társadalmi intézmények nem csupán a termelési és elosztási mód egy bizonyos „struktúráján” nyugodnak – azon, amit Marx „technisch-ökonomische Struktur”-nak nevez, hanem egy morális meggyőződésen is, amit Jaurés hangsúlyoz művével és halhatatlan életével: az emberi méltóságról való felfogáson, mely sok tekintetben ugyan csak tükrözi a szociális alapot, de mégis sokszor képes a társas élet alakítására és átformálására is. Ha Platón ideális állama másmilyen, mint Machiavellié vagy Rousseau-é, ha Laski a jó törvénytől más tartalmat követel, mint a nemzeti szocialista Carl Schmitt vagy egy fasiszta államjogász, úgy ez szükségszerű következménye e gondolkodók és szociális környezetük élet- és értékfelfogásának. Nincs azonban ez „igazságok” között is természetes hierarchia? És nem épp oly biztos, mint az élő szervezetek fejlődése s az égitestek matematikai pontossággal kiszámítható keringése, hogy az igazibb: az ember lényegének megfelelőbb „igazság” végül is mindig győzedelmes? Nem holmi ködös, hegeli metafizikán nyugszik e felfogás, hanem a pozitív Szellem erejébe vetett hiten – a Szellemén, mely minden társadalomnak alapja. Ami a társadalom fejlődő életében [407] végső fokon dönt, az a tényleges felismerés, tekintet nélkül arra, hogy az anyagi valóságra vagy a közösség életére vonatkozik-e – az igazság, mely csak egy lehet, s amelynek megismerése ma már nem jelent nehézséget. Csak ott, ahol emberek közlik egymással igazságaikat és megfelelő magatartásformáikat, keletkezhet „kultúra”: az életvitel közössége; s ahol e közlés – e „communication”, melyben angol–amerikai gondolkodók joggal pillantják meg minden szociális élet alapját – egyre nagyobb tömegekre terjeszti ki hatását, mint ma: a rádió idejében, ott az emberhez méltóbb kultúra magasabb életértéke csak ideig-óráig titkolható el a tömegek előtt. Ez a kulturális kapillaritás ma egyformán működik kultúrfokok, nemzetek és társadalmi osztályok között. Ha a mi úgynevezett „abendlandi” kultúránk oly labilisnak érzi magát, úgy épp azért, mert mindinkább tudatára ébred kultúrfoka alacsony szintjének; s ha egyre céltalanabbal tekint a jövőbe, úgy azért, mert nem mutat számára biztos értéktábla és magasabb kultúrideál reményt és útirányt. Laski hangsúlyozza, hogy a nagy francia forradalom szükségképp győzött, mert az ancien régime törvényei semmiképp sem feleltek már meg a fejlődő élet követelményeinek. Ma is ez a helyzet – a mai ancien régime törvényei tekintetében is. Csak az a különbség – és ez nagy különbség –, hogy az elavult társadalmi intézmények dezorganizáló hatása ma már mind nagyobb tömegek előtt válik tudatossá. A tömegöntudatosulás korában élünk, bármennyire nem tetszik e megállíthatatlan és visszafordíthatatlan történelmi tény a különböző nevű és fajú, szépíró vagy bölcselő Ortegáknak… Ami ma hiányzik, az a cél, mely felé ez öntudatosuló tömegek odafordíthatnák várakozó és reménykedő tekintetüket: az egységes morál, a Sollen, mely újra tudna jövőt építeni. Mert a világháború előtti „tudományos szocializmus” helyébe nem lépett új, összefogó tan: a bolsevizmust, mely hamisítatlan marxizmusnak hirdeti magát, joggal utasítja el magától a nyugati kultúra, és még nem látjuk azt a nagy, alakító szellemet, aki képes lenne a jövő szintézisének létrehozására. Pedig áhítva várják népek és nemzetek az „Eszmét”, mely a társadalom mai fejlettségi fokának megfelel, és soha nem sejtett technikai eszközök állnak készen, hogy eljuttassák a tömeghez az új igazságot.

Laski egyik kitűnő művében különbséget tesz „a tények öntudatlan ereje” s „a gondolkodók tudatos erőfeszítése” között. Nos, arra van épp szükség, hogy ne adjuk fel a reményt a gondolkodókban, akár alakító erejűek, akár csak józanul ítélkezők s a felismert igazságot elfogadók… Egy új világháború ugyan mindent megsemmisíthet. Az „Untergang des Abendlandes” azonban ez esetben se lenne a históriai történés logikus szükségszerűsége – nem az az elmaradhatatlan és elkerülhetetlen, aminek Spengler hirdeti. Kultúránk összeomlása ellenkezőleg, épp spengleri értelemben lenne törvényellenes: ahistorikus, mert a történelmi fej[408]lődés nyitva álló, hatalmas lehetőségeit semmisítené meg. Csak katasztrófa lenne tehát a szükségszerűség minden mentsége és vigasztalása nélkül. De ha sikerül elkerülni e katasztrófát, úgy nem látjuk be, mért volna okunk és jogunk rá, hogy kételkedjünk az idő eljövetelében, mikor emberek emberekhez méltóan fognak élni és meghalni; vagy hogy kételkedjünk abban, hogy a közösségi élet ez az állapota megvalósítható minden közbenső erőszakperiódus nélkül is, melyben a világ munkásosztálya csak elvétheti történelmi hivatását.

*) Ez idézetek a hősi halált halt angol katonák hátrahagyott leveleiből (War letters of fallen Englishman) valók.