Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

„Harmadik világnézet”

Féja Géza, az új magyar realista szellem egyik építője Erdélyben járt, és lelkes cikkben számolt be tapasztalatairól az egyik budapesti napilapban. Felpezsdülten attól a friss levegőtől, amelyet Transszilvániában lélegzett, megállapítja, hogy az erdélyi fiatalság végre megtalálta igazi szellemi vezérét: Petőfi Sándort.

Erre a konklúzióra nekünk sokszorosan okunk van felfigyelni, elsősorban azért, mert az erdélyi magyar szellemiség hovatovább uralkodó hangot és szerepet nyer az anyaország szellemi központjaiban is, tehát az erdélyi új és újabb nemzedékek állásfoglalása iránymutatóvá válik mindannyiunk számára, akik azonos földrajzi és politikai viszonyok közé kerültünk. Fel kell figyelnünk azért is, mert Féja beszámolójában nincs rólunk, a jugoszláviai magyar fiatalságról szó, mert ez a „néma és láthatatlan ifjúság” húsz esztendő alatt soha semmivel sem igyekezett észrevétetni magát. Sem önálló kezdeményezéssel, sem máshonnan kiindult szellemi mozgalomba való bekapcsolódással nem igyekeztünk hangot adni, és szerepet vállalni kisebbségi kultúra felépítésében. Így történhetik meg, hogy rólunk csak mint „elhanyagolható mennyiségről” esik szó, ha egyáltalán szó esik. Mielőtt ennek okait kutatnánk, nézzük meg tüzetesebben, mit látott Féja Géza Erdélyben!

Egy esztendeje, hogy Erdély egyetemes magyar fiatalsága Marosvásárhelyt találkozót rendezett. Írók és parasztok, papok és munkások, jobboldaliak és baloldaliak találtak egymásra, és tettek hitet, hogy egyek a nagy magyar nemzeti célokért folytatott harcban. A találkozó vitaanyagában hiába kerestük a kor mérgeit és kelevényeit. Ha ellentétek néztek szembe egymással, építő gondolatban békültek ki. A találkozó évfordulóján Féja úgy látta, hogy az erdélyi fiatalság a magyarság ápolásában és megőrzésében vetélkedik, és elvi harcaikat is építő megértés szellemében kavarják.

Megjegyzi Féja, hogy sokszor megdöbbentette a magyar fiatalság útja. Szívből sajnálta, hogy szertepazarolja erejét, lázasan keres, és eltéved a szólamok gőzében. Ezután így folytatja:

„Sokat vártam a slovenskói fiatalságtól, de abból hiányzik az erdélyiek mélységes, magyar hagyománya. Ezért tévelyeg annyi tagja hol a szélsőbal, hol pedig a szélsőjobboldal mezsgyéin. Az erdélyiek azonban rátaláltak a legméltóbb szellemi vezérre: Petőfi Sándorra”. [395]

Az együttműködésnek Erdélyben is, Slovenskóban is, és nálunk, a Vajdaságban is legnagyobb akadálya az volt, hogy keserű sikertelenségbe fulladt, eszmetisztázó gyűléseken sohasem tudtuk megtalálni a szintetikus, mindenkit legalább megközelítőleg kielégítő szemléletet, holott az, mint az erdélyiek igazolták, itt volt a közelben, a kezünk ügyében. Egyszerűsítve ez a képlet így fest: nem tudtunk megállapodni egy olyan irányban, amely egyesíti magában a magyar közösség nemzeti érdekeinek szolgálatát és a haladó, szociális, a nagy magyar néptömegek kulturális és gazdasági felemelését célzó törekvéseket. Úgy látszott, hogy ez a két cél, noha szorosan összefügg, egy síkon nem érhető el. Az egyik törekvés festőanyaga a regényes ábrándozás, a másiké a valóságlátás volt. Tűz és víz, melyek nem találkozhatnak, és nem egyesülhetnek egymás megsemmisítése nélkül. Szolgáljon vigasztalásunkra, hogy egy évvel ezelőtt még Erdélyben is ez volt a helyzet.

Hiányzott az a szellemi kötőanyag, az a szintetikus szemlélet, amely lehetővé tette volna, hogy a különböző módszertanok, életszemléletek, társadalmi felfogások, nézetek és elvek csorbítatlanul fennmaradjanak, hatóerejükből ne veszítsenek, ellenkezőleg, elvfeladás nélkül termékeny kooperációban egyesüljenek. Petőfi szellemében született meg ez a „harmadik világnézet” – melyet Féja ugyan nem így nevez, de erre gondol, s tartalmát így írja körül: „Petőfi tanított meg bennünket arra, hogy nem kell megtagadnunk az emberséget és az emberiséget, amiért végzetesen és egész életünkkel magyarok vagyunk. Petőfi ugyanolyan hévvel küzdött a népjogokért, mint a nemzeti függetlenségért. Az erdélyi magyar fiatalság éppen úgy magában viseli Bethlen Gábort, a nagy fejedelmet, mint Budai Nagy Antalt, a legrégibb magyar parasztvezért…” Petőfi, Arany, Eötvös, Vörösmarty, az egész felelős magyar szellem a nemzeti munkát hirdette a múlt század nagy válságai közepette, boldog, kiegyensúlyozott nemzetet akartak teremteni az elnyomott és szenvedő népből. Annál erősebb a nemzet, minél jobban fölemeli a népet. Ezt a hagyományt képviseli ma az erdélyi fiatalság is.

Ezt a hagyományt eddig nem lehetett elismertetni a mi felelős szellemeinkkel a Vajdaságban. A mi találkozóink sajnálatosan mindig a tehetetlen és kölcsönös bizalmatlanság légkörében zajlottak le. Mindkét oldal, az öregek és a fiatalok (s ezeken belül ismét a konzervatívok és haladók) védtek valami láthatatlan, kimondhatatlan és megnevezhetetlen hagyományt, vagy jelszót, vagy elvet, maguk sem tudták: mit. Hatalomféltés, tekintélyi és tapasztalati szempontok hangoztatása és lendületet csökkentő aprólékosság az egyik oldalon; indulatos, új hang, az intelmekben akadékoskodást látó ifjúi hév és cselekvő radikalizmus a másik oldalon; bizonytalanság és tervszerűtlenség a követendő eljárás tekintetében mind a két részen, ezek azok az okok, amelyek a teljes és meddő tétlenséget, elkedvetlenedést és eredménytelenséget okozták.

Nézzük a „harmadik világnézet” eredményeit!

Két nemzedék halad Erdélyben egymás mellett. Az „első nemzedék” romantikus, ábrándos transszilvanizmusával a „második nemzedék” (akik az új impériumban születtek, illetve túlnyomórészt kisebbségi sorsban [396] élték életüket) áll szemben, s az utóbbi az erdélyi magyar valóságot akarja feltárni, és a valódi népsorsot kívánja megmutatni. A leglényegesebb tünet, hogy a második nemzedék működése nem irányul az első nemzedék ellen, hanem kiegészíti azt, s mint Féja írja: „teljesebbé teszi az erdélyi magyar kultúra arcát”. Nálunk a két nemzedék egymással szemben mozog, farkasszemet néz, és tevékenysége abban merül ki, hogy figyeli a másik mozdulatait, hogy megrohanhassa. Erdélyben mind a két nemzedék egyetért abban, hogy meg kell őrizni a teljes és tiszta magyarságot, és a „merevebb” oldalon állók nem találnak semmi szörnyűségeset abban, ha a „második nemzedék” ezt a célt úgy akarja elérni, hogy Petőfi szellemében a nemzetet jelentő népnek követel emberséget, élet-, munka- és politikai jogokat a többségi, államalkotó néptől és a saját fajtájától egyaránt. Erdélyben Petőfi egészséges demokratizmusa és forradalmi nacionalizmusa elfogadtatta azt a tételt, hogy népért csak a néppel és nem a nép kizárásával, annak háta mögött lehet és kell küzdeni.

Ennek az új, egészségesebb kurzusnak kézzelfogható eredményei is figyelemre méltóak. A magyar fiatalság elhatározta, hogy minden esztendő július 31-én nagy népi zarándoklatot és Petőfihez méltó ünnepséget rendez a segesvári csatatéren. Brassóban szeptember első napjaiban kongresszust tart a „második nemzedék”, amely Tamási Áront ismeri el szellemi vezérének. A fiatalok ugyancsak Brassóban új könyvkiadó szövetkezetet alapítanak, és a két nemzedék megkezdheti a barátságos, teremtő versenyt. „A magyar fiatalság felfigyel-e a hangjukra” – kérdezi Féja Géza.

Megtaláljuk-e mi is Petőfi szellemét, vagy elvesztünk a mai napok útvesztőiben? Megszületik-e a mi találkozónk, és megértik-e végül az egyik és a másik oldalon is, hogy az idő eljár a mi „második nemzedékünk” felett is kegyetlen semmittevésben, noha lehetőség volna olyan alkotó együttműködésre vagy barátságos versenyre, amely a nemzeti célok szolgálata mellett nem zárná ki sem szellemi, sem közművelődési, sem politikai, sem gazdasági életünkből az új generáció tárgyilagosabb, korszerűen tisztán látó, demokratikus és népi szolidaritástól erősebben áthatott közreműködését. Az ifjúság láthatatlan frontját láthatóvá kell tenni, életerejét fel kell használni, mert a fiatalság lendületének akadékoskodó megnyirbálása végzetes következményekkel járhat a jövőben. Felcseperedik és elhervad itt egy generáció, amelyet ismeretlen vagy nagyon is jól ismert okból meddő tétlenségre kényszerítettek ahelyett, hogy a jövő előre látható küzdelmeire előkészítették, politikailag iskolázták, és szellemében fejlesztették volna.

*

Levél a parasztoktól

Nagyon érdekes kordokumentum az a levél, melyet a magyar parasztság intézett a magyar ifjúsághoz. Üzenet, amely azért röppent szét a magyar Glóbuszon, mert a parasztság úgy látja, hogy egyre mélyül a szakadék közte és az értelmiség között. „Az ifjúság – írják – már nem azzal gondol, hogy velünk és általunk keresse az egész nép, az ország és a maga jövőjét, hanem csak arra, hogy elhelyezkedést találjon.” A ma[397]gyar parasztság a levélben azt kívánja az ifjúságtól, hogy magyar legyen a szó mély és felelős értelmében. Magyarul beszéljenek nemcsak a betűk, hanem a fogalmak és szavak szerint is; a magyar ifjúság szellemében is magyar ifjúság legyen, mert a parasztság érzi, hogy a magyar ifjúság magyarsága szerint válságba jutott, s ezért nem értik ők, a parasztok az iskolát járt ifjakat. „Nyelv szerint magyarul beszélnek, de szellem szerint nem beszélnek magyarul.”

A levélhez Szabó Zoltán, a magyar néplélek kitűnő ismerője, a „Tardi helyzet” írója feltűnő reflexiókat fűzött. Megállapította, hogy a paraszt, aki kis és nagy zsarnokoktól sok évszázadon át szenvedett, és megtanulta már, hogy mi az egy ököl és egy parancs hatalma, nagyon távol áll attól az ifjútól, aki az egy ököl és egy parancs kívánságát hirdeti. A parasztság azért küzd, hogy szava legyen a hazában, az iskolát járt ifjúság pedig azért, hogy ne legyen.

Keserű szavak, és fájdalmasak is. De semmi sem hasít úgy értelmünkbe és idegünkbe, mint a parasztságnak az az üzenete, hogy az ifjúság ne arról vitázzon: jobbra-e, vagy balra, hanem döntse el velük, a parasztsággal: vagy ellenük, értük, vagy csak magukért?

S mennyire jogos ez a kérdés nálunk is, és mindenütt, ahol a magyar értelmiségi osztályok és a parasztság között szakadék tátong ahelyett, hogy a kisebbségi sors húsz esztendeje alatt magyar szívtől magyar szívig híd épült volna. A magyar iskolát járt ifjúság és a magyar parasztság között múlhatatlanul szükséges kooperáció megteremtésére nálunk alig, Csehszlovákiában az elsorvasztott Sarlós-mozgalom alakjában történt némi kezdeményezés. Az első lépés a parasztság élete és szükségletei megismerése felé a falukutató mozgalom megindulása volt. A Kalangya hasábjain már régebben szóvá tettük, hogy a mi eszközeinkkel és a mi (sajnos nem túlságosan tág) lehetőségeink keretein belül itt is meg kellene szervezni a felderítő expedíciót parasztságunk ismeretlen tájaira. Felhívás is elhangzott a magyar ifjú értelmiségiekhez, hogy a rendelkezésükre álló szabad időt fordítsák a magyar földműves-, falusi és tanyai nép életének vizsgálatára ki-ki a maga lakóhelyén. Ilyen irányú dolgozatok, tanulmányok, kimutatások és leírások beküldését is sürgettük íróinktól és entellektüeljeinktól. A célunk az volt, hogy regényes és kitalált paraszthistóriák helyett szociográfiai pontosságú fényképet kapjunk arról, hogyan, miként, milyen szellemi és anyagi körülmények között, milyen táj- és környezethatásoknak alávetve él és küszködik a magyar parasztság szétszórtan a Vajdaság és Szerémség vidékein. Amíg össze nem gyűjtjük vidékenként és falvanként a valóságrajzokat és adatokat, addig parasztságunk élete terra incognita marad, és parasztságunk továbbra is úgy él a köztudatban, ahogyan idejüket múlt, hamisító népszínművekből, sekélyes, árvalányhajas és kifent bajuszú elbeszélésekből rosszul megismertük.

De semmi sem történi, aminek siralmas szervezetlenségünk az oka. Nincs sem kollektív, sem egyéni kezdeményezés. Nincs, aki vezetné ezt a mozgalmat. Nincsenek anyagi lehetőségeink, hogy megbízatást adhatnánk arra alkalmas személyeknek a munka elvégzésére és a bizonyára érdekes tapasztalatoknak könyv alakban való kiadására. Kultúregyesületeink – [398] noha van jónéhány–, a maguk hatáskörében sem tettek ilyen irányban lépéseket, holott más rend szerint, csekélyebb értékű előadások rendezése mellett egy-egy estét arra is szentelhetnének, hogy megfelelő személy közvetítésében megismerkedjenek legalább szűkebb környezetük magyar parasztságának és földmunkásságának életével.