Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

Az irodalom egy-egy táj vagy vidék felfedezésében mindig gazdagabb, és sokszor alaposabb, mint a földrajz. Oroszországot Csehov elbeszélései mutatták be Európának, és jobban, mint a felfedezők és szaktudósok légiója. Az északi tájakat is az irodalom ismertette meg a világgal, s ha valakit Bosznia érdekelné én Ivo Andrić novelláit adnám a kezébe.

Bosznia tájhangulata körülbelül egyezik Erdélyével. Az erdős hegyeket itt is, ott is kecskepásztorok, vadászok, mészkőfejtő és szénégető szegény emberek lakják. De amíg Erdély kultúrájában, hagyományaiban és politikai fekvésénél fogva is mindig egy zárt szigetet képezett, addig Bosznia sohasem tudta elzárni kapuit az idegen hatások elől. Ő volt az a kicsiny pont, amelyen Európa megütközött a Balkánnal. Bosznia volt a katlan, amelyben a háború előjátéka fortyogott, északról, keletről és nyugatról minden imperialista szándék feléje irányult. A szláv, muzulmán és katolikus egyház benne egyforma szívóssággal küzdött egymással. Etnográfiailag is tarka színeket mutat Bosznia, s ennek ellenére mégsem heterogén. Hogy Mostar egyik utcájában hangos imával járja a müezzin a mecsettornyot, a másikban pedig ugyanakkor katolikus körmenet ünnepli a Boldogságos Szűzet, az összhangon ez nem változtat. Hiszen az összhang itt úgyis a küzdelem; az ellentmondások szintézise, s összefogó, egyetlen nagy hatalom mégis maga a táj. A taine-i miliőelmélet itt teljes mértékben igazolva látszik. Még magukra az emberekre alkalmazva is, akik a délies, tengermelléki éghajlat alatt, kényelmesek, kemények és szenvedélyesek.

Ivo Andrić novelláiban Bosznia küzdelmes korának minden sötét szépsége feltárul. Hőseit nem köti a civilizációnak semmiféle erkölcse, a férfiak a szerelemben barbárok, vadak és élhetetlenek, az asszonyoké a türelem és a szinte állatias, néma szenvedés. Egyik novellájában egy török tiszt egy szegény, félszemű katolikus pék fiatal leányát választja szeretőül. A lány irtózik tőle, de nem védekezhetik. A férfit nem érdekli, hogy viszontszereti-e a lány, neki elég, ha ölelheti, utána már nem törődik vele. Szép ruhák[391]ban járatja, gyöngyökben, ékszerekben, s a lány mégis rettenetesen kínlódik. A nép úgy kerüli, mint a bélpoklost. Aki egy idegen zsarnok szeretője lett, az nem érdemli meg, hogy ránézzenek. Marát lelkifurdalás gyötri a bűnös szerelem miatt, amely neki sohasem volt élvezet, csak irtózatos szenvedés és megalázkodás, elmegy a templomba, és szinte félájultan borul a hideg kövekre, egész testében remeg, s akkor a prédikáló pap az összes hívők előtt gorombán korholja, valósággal megátkozza, és kitiltja a templomból. Lehetetlen nem érezni e katolikus pap fanatizmusán túl ugyanazt a barbárságot, amely oly sajátságosan boszniai jellegű minden férfinál egyaránt. S amikor a török tisztnek el kell mennie Mara mégis kéri az Istent, hogy ne hagyja itt őt a török nélkül a nép bosszújának. De a töröknek nem kell a lány, más vidéken más szeretőt keres magának. S mit tehet egyebet a lány, jajveszékelve járja az utcákat, mintha nem is a gyűlölt török házából, de egyenesen a paradicsomból kergette volna ki lángpallosával a haragos Isten. Nincs is számára vigasztalás. Közösségéből kitépték, s egyetlen ura eltaszította magától. Pedig még tizenhét éves sincsen.

Ivo Andrić nem írja történeteit a novella klasszikus, maupassant-i formájában, ő a feszültséget nem vezeti ökonomikusan a drámai megoldás felé, mert az ő írásai kezdettől a befejezésig telítettek feszültséggel. A Kelet nagy varázslói, Claude Farrere és Pierre Loti az egzotikumot keresték, és amit láttak, attól maguk is elbűvölődtek, mert idegenek voltak a háremek világában. Ivo Andrić Boszniában otthon van éppúgy, mint Tamási Áron Erdélyben. Ami az idegennek csodálatra méltó egzotikum, az náluk a magától értetődő élet. Hogy a felfedezés szempontjából melyik a szemléltetőbb irodalom, az előbbi, vagy az utóbbi, azt nem nehéz megállapítani.

Tamási Áront nem véletlenül hasonlítottam Andrićhoz. Csak el kell olvasni „Alija Gyerzelez útját”, és ráismerünk Ábel boszniai testvérére. Gyerzelez nem tör ki a rengetegből, mint Ábel, de gondolkodásmódja, ravaszsága, furfangja pontosan ugyanolyan, mint Ábelé. Talán egy kicsit ősibb, vaskosabb és barbárabb, de hiszen éppen csak ennyi a különbség Erdély és Bosznia között is.

Ábel fürge és ravasz eszével könnyen idomul mindenhez. Andrić alakjai lomhák, de méltóságteljesek még a szenvedésben és megalázkodásban is. Szívósak és fegyelmezettek. Andrić novelláiban a város összeér a faluval, egy-egy állóképében a török tisztek, külföldi hatalmak követei, katolikus papok s a nép: bosnyákok, zsidók, cigányok megszokottan, fesztelenül mozognak. A provinciális jelleg ezzel kiszélesedik, s mintegy önmagát felülmúlja. Ha Du Garde isten háta mögötti faluja a vén Európa vergődését akarja visszatük[392]rözni, akkor Andrić novellái a falu és város, Európa és a Kelet, a civilizáció és a barbarizmus mezsgyéjére vezetnek el bennünket. Mert ez volt a régi Bosznia. És Andrić novelláiban ez a régi Bosznia szerepel örökös lázongásaival és változó uraival. Az új, a mai Bosznia már sokkal nyugodtabban keresi életkereteit. Ami forrongó élet volt egykor, annak csak emlékei maradtak meg, tradíciója egy népnek, amelyet összhangolt a táj, s amelynek kifejezője és őrizője egy ebből a népből kinőtt író: Ivo Andrić lett. Írásait nemcsak a felfedezés ujjongásával, de a tiszta irodalmi élvezet őszinte örömével olvassuk.