Adattár-kereső

az adattár-kereső a megadott kulcsszóra keres az adattárban:
települések, intézmények, kronológiák, bibliográfiák, könyvek,
dokumentumok, folyóiratok, drámatár, képzőművészeti tár

Folyóiratok

Vissza

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

Herceg János: Zarathusztra Bácskában

E föld régen ingovány volt; vízi erdő, tündéri láp,
Nem ugatott itt cséplőgép, nem terpeszkedett itt nagyparaszt;
Ladikon siklott ősapám a hal után, a vad után,
Zúgó nádasban, forró ég alatt.

Süvege mellett kócsagtoll, övében élesre fenve: kés,
Álmában nimfát ölelt, karcsú-frisset sűrű füzesben,
És egyszer egy évben, ősz elején vitte a dézsmát szegény
Vén várba, kegyelmes püspököknek.

Elváltozott a táj, csak én siratom tűnt szépségeit,
S az ős nomádot, ki itten élt szegénységében is szabadon,
Bölcs életét és kincseit: szép erdeit, hűs vizeit,
Tündér-szerelmét és a csalitot.

Most plundrás nábobok ülnek itt aranylánccal hasukon,
Vén eperfák alól eresztik a dölyföt vastag pipafüsttel.
Nekik minden a vagyon! De én csak őt látom a ladikon,
Századok mélyén, elmerülten.

Nekem a vagyon szolgaság, szívemet nem tépheti gond.
Többet ér a derűs nyugalom, domboldalban kicsiny kalyiba,
Ha ráborul a lomb, dús szilvafalomb –
S egy remegő asszony karjaimba…

Csak ennyit adj, szép szülőföld, s dalold nekem ősöm dalát,
Mert egyszer, ha lugasom nem vet árnyat, sem ajkamnak édes nedűt,
Ő eljön akkor, lerázza bocskora porát, nevetve rám kiált:
No, ecsém, gyere – mehetünk!