Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

Zsebében a vállalat alkalmazólevelével ott ült a bőrbútoros, opállámpás várószobában, hogy sorra kerülve beosztását megkapja. Eleinte ideges volt, s hol viseltes, fekete cipőjét vizsgálgatta, hol olcsóbb anyagból készült, sötétszürke ruháját. Ha valaki arra ment, ok nélkül elvörösödött, elkapta tekintetét, vagy hirtelen mozdulattal belegereblyézett szőke hajába. Később azonban csökkent az idegessége, már nem érezte, hogy kirakatban ül, az arra haladókat közömbösebben vette, s reátévedő nézésüket jobban állotta. Mint a fiatalok általában, ő is túlbecsülte az emberek érdeklődését, s nem vette észre, hogy a jövő-menő, dolgaik után siető embereknek annyit sem számít pamlagsarokban elvesző, szerény külsejével, mint egy közönséges kirakatbábu. Csak az egyik gépírókisasszony vált reá figyelmessé, amint kezében gyorsírófüzettel és zöld Fáber-ceruzával elhaladt mellette. Talán finomabb női ösztöne késztette rá, vagy a fiatalember diákos megjelenése, de mást érzett benne, mint egy egyszerű várakozót, s ezért halk hangon megkérdezte a vezérigazgatói ajtóhoz támaszkodó, magas, sötétkék ruhás szolgát, hogy kicsoda. Ekkor tudódott ki, hogy új kolléga. A hír természetesen sietve cserélt gazdát.

Többeket nem érdekelt a dolog, de néhányan az új tisztviselő adataira is kíváncsiak voltak. Így egymást váltogatták a kérdések:

– Hogy hívják? Honnan jött? Milyen nyelveken beszél? Tud-e gépírást, gyorsírást?

Valaki azt is megkérdezte, hogy ki protezsálta.

Általában minél többet szerettek volna megtudni. Szinte ösztönössé vált, tisztviselői kíváncsiságból, mint akik az új kolléga versenyképességét akarják kipuhatolni. Mert akadtak, akikben egy-egy új ember belépése visszás érzelmeket keltett. Ezek közé tartozott az egyik csoportfőnöknő is, rendszerető, de könnyen lobbanó asszony. Ő már előre tiltakozott:

– Ide bizony nem kell, vigyék máshová, én nem vesződöm vele. [384]

A kollégák nem vették figyelembe protestálását, már régóta megszokták. Köztudomású volt ugyanis, hogy nemigen tűr meg maga mellett új tisztviselőt. Rossz nyelvek azt rebesgették: munkakörféltésből.

Bár indokolatlanul, ily aggály másokat is befolyásolt. Még nem feledték el, hogy a mély válság idején egy-egy újabb munkaerő felvétele – takarékossági szempontból – másokat is érinthetett. De ilyesmiről nemigen beszéltek. Nem szívesen hozakodtak elő oly gondolatokkal, melyeket a gyakorlatban ellenük alkalmazhattak.

Az új kolléga pedig mit sem sejtett a feltűnése nyomán támadt visszás érzelmekről. Esze ágába sem jutott volna, hogy ilyesmi is lehetséges. Még nem volt állásban, s nem voltak tapasztalatai. Atyja intelmei pedig másra vonatkoztak, arra, hogy miként viselkedjék, mitől óvakodjék.

Tulajdonképpen alig volt több gyerekembernél. Az iskola szokásos színét se vedlette le. Lötyögő bőrű, kissé pattanásos arca még mindig sápadt volt a túlhajtott tanulástól. Gyereknek tekintette a vállalat deresedő hajú vezérigazgatója is. Úgy is beszélt vele, mikor beosztása végett jelentkezett. Atyai hangon, atyai melegséggel. Mint aki élete őszre fordultában visszamerengő tekintettel talán saját indulására gondol, s néhány pillanatra kiesik szerepéből.

– Most már csak magán múlik, fiam, hogy itt maradjon, s megalapozza jövőjét.

Hasonlóan kezelte a szívélyes modorú, fiatal cégvezető is, midőn végigkísérte az irodákon, hogy bemutassa. Udvarias, beajánló előzékenységgel – mindenhol előrebocsátva őt –, mintha csak pártfogója volna.

– Dénes Kálmán úr, új tisztviselőnk – mutatta be itt is, amott is.

A kollégák közömbösen vagy semmitmondó mosollyal nyújtottak kezet.

Az egyik ajtó előtt a cégvezető megjegyezte:

– Itt dolgozzák fel a vállalat fiókjainak hetenként beérkező jelentéseit. Nem nehéz munka, de nagy figyelmet és pontosságot igényel. Ezt a munkát eddig egyetlen ember végezte. Mától fogva ön is itt fog dolgozni.

Azután szokása szerint szélesre tárta az ajtót, mikor beléptek.

– Jeszenszky úr, a kartotékosztály vezetője; Dénes Kálmán úr, új tisztviselőnk – mutatta be őket egymásnak. Majd valamivel emeltebb hangon odafordult az alacsony, fénylően kopasz, köpcös emberkéhez:

– Jeszenszky úr, a vezérigazgató úrnak az a kívánsága, hogy Dénes úr a kartotékosztálynál kezdje el, s a vállalati nyilvántartás [385] minden csínját-bínját elsajátítsa. Szíveskedjék tehát néki mindent megmutatni! – mondta távozóban.

– Kérem, cégvezető úr – hajolt meg alázatosan az öregember.

De ugyanakkor rossz előérzet fogta el. Mintha a váratlan beosztás az ő sorsát pecsételte volna meg, s előkészítője lett volna tervbe vett leváltásának. Mert eddig sohasem kapott új tisztviselőt. Még akkor sem, ha maga kérte. Azt válaszolták, hogy kezdő ily munkára nem felel meg. Ha nagy az anyagtorlódás, más osztályokból adnak valakit. Mindenesetre gyakorlott tisztviselőt. S most mégis kezdő került mellé. Szó sincs róla, ezt a tipegő-topogó, frissességet igénylő munkát már ő is nehezen látta el. Elvégre hatvan évével kivette részét az életből. De egyik fia még mindig nem végzett. S emellett amúgy is szűkösen éltek. Hátha még állásából is elmozdítják. Bár legalább még néhány évig elhúzhatná. Igen, három-négy esztendeig. Ha addig megtűrnék, elnéznék. Akkor el is mehetne, mindegy is volna – befejezte! De ilyen egyszerre!… S mindez a fiatalember miatt. Hogyan legyen hát hozzá barátságos?

– Ez lesz itt az asztala – szólt hozzá érdesen, darabosan, s a szomszédos kifényesedett, tintapecsétes asztalra mutatott. – A középső fiókban vannak az írószerek s egyéb, amire szüksége lehet.

Aztán kelletlenül néhány jelentést és kartotékot tolt eléje. Majd rövid, vastag, szőrös, dohányszagú ujjaival a rovatokra bökdösve megmutatta, hogy mit hová írjon. Közben került minden szükségtelen szót, árnyalati elhajlást, mely enyhített volna az erőszakoltan tartott, rideg hangulaton. Ezen még az sem változtatott, hogy a fiatalember szinte fiúi tiszteletadással állt mellette, s a legnagyobb figyelemmel hallgatta. Eltökélt szándéka volt, hogy komisz lesz vele, bár természetéből hiányzott az erre való hajlandóság.

A megadott felvilágosítás után mord, szinte megfeketedett arccal tért vissza asztalához. Ott lázas munkába sáncolta magát. De a töprengés nem hagyta nyugton. Mialatt jelentéseket rendezett, osztályozott, s egy nagy kimutatásba adatokat jegyzett be, folyton az új helyzet foglalkoztatta.

– Igen, egész bizonyos! Azért osztották be, hogy betanítsa, s ha már mindent tud, leváltsa. Ha nem így lenne, máshol helyezték volna el. Hiszen pár hónappal előbb még azt mondták, hogy őt bajosan tudják pótolni. S most mégis? Kétségtelen hát, hogy tervük van a fiatalemberrel. Csak egyelőre nem beszélnek róla. Különben megmondanák, hogy öreg, s ezért. Igen, öreg – hajtotta le a fejét. – A fiatalok pedig ott állnak az ajtó előtt, ők is helyet kérnek, követelnek annál az asztalnál, ahol harminc évig ült, s [386] ahol a többiek ültek. De senki sem akar az öregek közül felkelni. Valamennyi görcsösen ragaszkodik a székéhez és asztalához, mely mellett egy egész élet múlott el: fiatalságuk, fiatalságuk virágoskertje. Ott ülnek, és görcsösen markolják székük karfáját, mintha megállíthatnák az időt, melynek nyomába többé soha el nem érnek. Amazok pedig odakünn állnak, éhesen, dideregve, fagyoskodva, sóvárgó arcukat az ajtó üveglapjához nyomva. Mi lesz, ha az ő fia is odakünn fog ácsorogni. Vagy ha olyan emberhez kerül, aki nem fogja szívelni, hanem azon lesz, hogy lerázza, kimarja, kipiszkálja? Végre is annyi módja van az ilyesminek. Ő már látta, hogy bántak el indulókkal. Kivált, ha senki sem állt mögöttük. Tudja Isten, mi lett azóta belőlük? Feltápászkodtak-e, vagy végképp elkallódtak? Egy-két partra dobott roncsról így is volt tudomása. S ahogy erre gondolt, újból a fia jutott eszébe. Amikor ő is ki lesz szolgáltatva az emberek kénye-kedvének, mint a fiatalember az övének; s amidőn fizetnie kell szívtelenségéért. Akkor vajon milyen jogon hivatkozik az emberiességre? Vagy mily címen rimánkodik könyörületért, ha e két embermegváltó szót maga is kivetette lelkéből. Nem tapasztalta-e jó néhányszor, hogy a mással tett rossz visszaüt okozójára. Ha nem így, hát amúgy. Mert mindenért meg kell fizetni. Sorsát senki el nem kerülheti. Mintha egy titkos mérleg számon tartaná tetteinket, s utódainkkal fizettetné meg, amit elkövettünk. Nem, ő nem akarja, hogy a fiának kelljen fizetnie. Isten mentse meg őt ilyen sorstól! S szinte beleverejtékezett a gondolatba, hogy ő is idejuthat.

Mialatt ezen töprengett, a fiatalember befejezte munkáját, összeszedte a kartotékokat, és odatette az asztalára.

– Kész vagyok – jelentette mereven megállva, s várta, hogy mit fog szólni.

– Kész? – kérdezte ernyedten, szórakozottan a gondolataiban megzavart öregember, s ímmel-ámmal kezébe vette a kartotékokat. Hiszen úgysem mérhetett szigorú mértékkel… Mert elfogult lett volna, s igazságtalan. S ezért felelnie kellett volna. Felelnie a lelkiismeretének. De semmi kifogásolnivalót nem talált. Az írás rendes volt, a számok megjelöltek, a mennyiségek pontosan egyezők.

Jeszenszky úgy érezte, hogy szólnia kellene valamit, legalább annyit: „Rendben van!”, de hallgatott. Valami makacsul fogta, s nem engedte, hogy egyetlen helyeslő szót is kiejtsen. A kartotékok és jelentések tehát megjegyzés nélkül a többiek mellé kerültek, s öreges szuszmákolással újabb válogatás kezdődött. Ezúttal nehezebb, próbára tevőbb anyagban. Mintha csak leszorított ellenszenve sugallná a gondolatot, hogy a hozzá beosztott tisztviselőt egy buktató feladattal kell megsemmisítenie. [387]

Itt – kénytelen-kelletlen – többet kellett mutogatnia, magyaráznia. Egyszer fel is állt, néhány tekercsbe csavart kimutatást tett az asztalra, kiteregette, s beszéd közben rá-rábökött a különböző rovatokra. Általában megőrizte hivatalos ridegségét s a főnök távolságát. De később enyhült a hangja, s egy-egy felvilágosítás önkéntelenségében lassan, észrevétlenül felmelegedett a hangulat. A fiatalember már inkább úgy állt az asztal mellett, mint valami figyelő tanítvány, ő pedig inkább úgy beszélt, mint valami öreg tanító. Akárcsak odahaza lenne, s pipáját szortyogtatva nagydiák fiának magyarázna.

Közben – mit eddig nem látott meg, mert rá se nézett a fiatalemberre – észrevette, hogy sápadt, ruházata szegényes, nyakkendője kibolyhosodott, foszladozó. Mindez futó, de rokonszenvet ébresztő benyomásként rakódott lelkébe. Jólesett megállapítania, hogy a pártfogás ezúttal nem érdemtelen, here ficsurat ért, vagy szépségéből élősködő, üres fejű nőcskét, hanem sorstársat, kenyérre szoruló osztálybelit. S mikor az újabb munkát kiadta, azzal az érzéssel tette, hogy a fiú irodájához tartozik, s ott a helye a szomszédos, tintapecsétes asztalnál.

Mialatt munkájukba merültek, többször megzavarták őket. Hol iratszerelést kértek, hol kartotékot, adatokat, felvilágosítást. Egy ízben magasabb helyen álló kartotékokra volt szükség. Jeszenszkynek létrát kellett feltámasztania, hogy hozzájuk juthasson. A fiatalember, látva, hogy mi a szándéka, szolgálatkészen sietett oda. S bárhogy is szabadkozott az öregember, a féltve őrzött, fekete skatulyákat, melyekhez senki sem nyúlhatott, mégis ő vette le. Jeszenszky öreges hangján, zavartan, restelkedve köszönte meg a figyelmességet. De attól a perctől úgy érezte, hogy lekötelezettje lett a fiatalembernek. S ez az érzése napok múltával csak fokozódott. Mert segítőtársa a kiszolgálásban mindenütt mentesítette. S mindezt nem törtetésből tette, hanem látható vonzalomból, ragaszkodásból. Mintha az öregember több volna számára, mint főnök: rokon, kedves hozzátartozó. Ezt a ragaszkodást nem lehetett észre nem venni vagy közömbösen fogadni. De Jeszenszky e viselkedés okára nem talált magyarázatot. Csak akkor, midőn bejegyezte a fiatalember személyi adatait, s megtudta, hogy atyja már nem él. Azon a napon először szólította „fiam”-nak, s attól kezdve mindig így hívta.

*

Teltek-múltak a hetek. Lassan elvirágzott az ősz is, s fekete, novemberi hangulat borult a világra. A fák letaroltam, csupaszon álltak, a földre vert levelek esőtől és penésztől rothadtak, a vonuló vadludak hangos kiáltozással szállottak délre A szobákra egyre korábban öregedett rá az este, s negyed négy tájban akár [388] lámpát is lehetett volna gyújtani. De Jeszenszky még húzta-halasztotta, míg lassan szétterült a félhomály, s az írást abba kellett hagyni. Ekkor szótlanul rágyújtott pipájára, és csöndes pöfékeléssel kitekintett az ablakon.

A fiatalember ott ült mellette, tolla még szaporán percegett – most már mindent tudott, mindenbe begyakorolta magát, a munka gondját levette válláról, s már nem vetélytársa volt többé, hanem munkatársa – vagy többször még annál is több: fia mellett második fia –, s amilyen gyorsan elsajátított mindent, akár egy kecsegtetőbb pálya is nyílhatott volna számára.

S miközben erre gondolt, eszébe jutott az ő indulása. Ő is így kezdte el. Sok reménnyel, bizakodással. S akkor is november volt. A felhők rongyokba szakadva lógtak az égről, a megriadt varjak károgó csapatokban vonultak, vándoroltak, s dél felé, a Száva táján tompán dörögtek az ágyúk. Akkor egy fél iroda gondja szakadt rá, pedig alig volt valami tapasztalata, s mégis nekigyürkőzött, nekivágott. S amihez hozzányúlt, mintha csak varázslat segítené, engedelmesen simult a kezéhez. Nem tudta: mi a nehéz, nem ismert lehetetlenséget, könyveket bújt, törvényeket, utasításokat forgatott, s szinte pillanatok alatt eligazodott tennivalóiban. Milyen boldog volt akkor, hogy ujjongott! S bár mind a négy világtáj füstöt hányt az égre, a háborút csak múló árnyéknak vette, s reménnyel telten nézett jövője elé.

Ha valaki ismerte a munka gyönyörűségét, ő ismerte. De azóta egyre ritkábban volt benne része, a munka lassan kötelesség lett, s a kötelességgel úgy van az ember, mint a reményeiből kikopott élettel.

Igen, ő is így kezdte el.

S most ott állt a végállomáson, egy iroda sarkába hajítva, jól tudva, hogy ez is kegyelemkenyér, mert ezerszer mondták: másnak még annyija sincs, s lehetne rosszabb is, cifrább is. Ott állt, s ha igazságtalan szó ütötte, fonnyadt ínnyel morzsolta keserűségét. Mást mit is tehetett volna? Ha a kínai kuli mosollyal fogadja a rúgást, ő meg megtanulta, hogy mindenre bólintson, bólintson bután, bambán, mint egy ember formájú játékgép, elfeledve, hogy valamikor néki is volt hangja.