Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

A falu úgy ül a kék ég alatt, a porlepte fák között gágogó libáival, lassan döcögő kocsijaival és a csordával, amely hajnalban és este végigbőgi az utcákat, mintha nem lenne sem ég, sem nap, sem élet, csak valami értelmetlen, buta törvényszerűség, amely benépesítette, és körülrakta díszletekkel. Bomlófélben lévő állókép, mint a sajt az üvegharang alatt. Hogy egyes emberek tönkremennek benne, mások meggazdagodnak; születnek és meghalnak, ez lényegén nem sokat változtat. Éppígy meghíznak az üvegharang alatt is a kukacok, mások pedig elsorvadnak, mintha tüdőbajt kaptak volna, akár az emberek.

Reggel a tanítónőt látni, szőkén, kibodrosított hajjal, nem friss, nem jókedvű, ahogy illenék, sokat cigarettázik, naplót vezet, és úgy szeretne szenvelegni szegény, mint valami vidéki Baskircsev Mária. A templommal szemben, kinn áll a patikus, dagadt, pocakos ember, kikenve, beillatosítva otkolonnal, arca vörös, feje kopasz, szájáról csurog a szó, mint a méz:

– Hogy aludt, kedves Danica kisasszony? Álmodott-e rólam? No, no, csak ne röstellje bevallani. Látja, én mindig álmodok magáról, s ezt meg is mondom.

– Menjen a fenébe a marhaságaival – feleli unottan a tanítónő –, inkább adjon egy pálinkát! Van még abból az ánizsosból?

A patikus gyors, szolgálatkész és olvadó. S ami a legfontosabb mindkettőjüknek, nem fogad el pénzt a lánytól. Ez az ő szerelmi politikája. Egy kevés púder, kis arckenőcs, darab szagos szappan – ilyesmivel egy patikus könnyen ér célt a nőknél. – Tapasztalatból tudom – dicsekszik barátainak, és ravaszul hunyorít. De ezzel a kótyagos kislibával, a tanítónővel nem boldogul. Bosszantja a dolog, s amikor a lány kihajtja a pálinkát, és elmegy, ő gyorsan hátraszalad a lakásba, és félálomban szöszmétölő feleségéhez így szól:

– Hallod, szívem, én elég jó emberismerő vagyok, te tudod, hogy engem nem lehet könnyen félrevezetni. Én azt mondom neked, hogy ennek a rusnya Danicának van valakije. Nekem ne meséljen senki, én jó ideje figyelem már ezt a kis némbert. Minden reggel karikásabb a szeme alatt. Erős a gyanúm, hogy a Mayer gyereknek csavarta el a fejét. [379]

– Na és? – dörmögi kedvetlenül a patikusné, mert ismeri már az urát. – Csináljon, amit akar. Őérte csak nem fáj az én fejem.

A patikus zavarban van, de azért kivágja magát.

– Engedd meg, drágám, de nekem mint szülőnek egyáltalán nem lehet közömbös, hogy a tanítónő milyen életet él. Egy olyan személy, aki a gyerekeimet neveli, hiszen csak erről van szó…

– Ja, úgy, csak azért, az más – feleli az asszony csöpp gúnnyal, és míg az ura kimegy, tovább babrál a hajában.

A patikus ismét ott áll az ajtajában, mint egy eleven reklámbáb, és lesi az esetleges szenzációkat. De nem történik semmi különös, reggel van, hétköznap, az esperes úr most jön miséről, és reggeli előtt végigsétálja a falut. Piros cingulusa kétoldalt repül a széllel, olyan, mint egy ősz, öreg, nyugdíjas angyal: kézen fogva vezeti az iskoláslánykákat, az apró angyalokat. Utána egy városi vigéc megy divatos, zöld tavaszi kabátban, táncdalt fütyül maga elé, míg vaskos bőröndjeit egy mezítlábas gyerek cipeli görnyedten, nagyokat szuszogva. Azután az írnokot látni, aki a lópasszusokat állítja ki a községházán, kicsit szakállas, mert hetenként csak kétszer borotválkozik, sötétkék ruha van rajta, zöld habselyem ing nyakkendő nélkül, meztelen lábán barna barátsaru. A patikus hangosan és túlzott tisztelettel köszönti, az írnok kurtán, de barátságosan fogadja, s a patikus ilyenkor mindig a fejét csóválja utána: – Ccc, ilyen emberek intézik a község ügyeit!

De aztán valami izgalomféle suhan át az arcán, megnézi az óráját, mindjárt kilenc, bemegy a kasszához, pénzt vesz ki, hátrakiált a feleségének, hogy vigyázzon, amíg visszajön, s ruganyos léptekkel megindul a Kaszinó felé. Mindjárt itt lesz az autóbusz a városból, megnézi, nem jött-e valaki ismerős, van-e valami érdekes újság?

A „Kaszinó” egyszerű falusi kocsma, csak annyiban különbözik a többitől, hogy utcai szobája nagyobb, egyik végében van a söntés, a másikban egy könnyű, piros rongy kifeszítve, amely mögött a zenés vígjátékokat szokták játszani a tűzoltótestület műkedvelői. Ez a központ, itt a Kaszinó előtt. A celtiszfákat kivágták, s most itt áll meg az autóbusz.

A söntés előtt már ácsorog valaki. Itt van a Jovo, aki marhaszállítással foglalkozik, de ha szükség van rá, az emberek ügyes-bajos dolgait is elintézi Beogradban, mert a sógora minisztériumi tisztviselő, tehát jó összeköttetései vannak. Ennélfogva vele is igen tisztelettudóan beszél a patikus. Jovo magyarul, ő szerbül igyekszik. – Miért mondja egy ilyen alak rólam, hogy én nem vagyok lojális? – Igaz, hogy csak dadogja a nyelvet, de azért nem hagyja magát. Jovo néha megsajnálja, barátságosan kisegíti, súg neki, mint a rossz tanulóknak az iskolában. Különben sem veszélyes ember, közvetlen, kedves és jóindulatú. Egy kicsit bohém, mint minden ember, aki már délelőtt borozik. Figyelmesen hallgatja a kocsmárost, egy nagy darab, szőke embert, aki feltűrt ingujjal a csapra támaszkodva mesél: [350]

– Így van ez, kérem. Az ember hányódik, mint a falevél. Voltam Szibériában, kétszer sebesültem, a bal fülemre megsüketültem a háborúban, s most diplomás tanító létemre már tizenhatodik éve a bort mérem itt, és hajtom a legyeket. Kalocsán végeztem, az volt a legszigorúbb intézet az országban. Nagy kedvet éreztem a tanítósághoz, de hát mit csináljak?

Elhallgat, szeme messze néz, túl a kitámasztott ajtón, túl a poros utcákon, talán valami mesében látja magát szép, barna padok között sétálni, pepita nadrágban és nádpálcával, karbatett kezű gyermekek között, akik csendben és szabályos rendben ülnek egymás mellett, mint a hamvas káposztafejek a kertben, és mindannyian őt figyelik. Egy légy repült a boldogtalan ember orrára, észre sem veszi, talán éppen most náspágol enyhe szeretettel egy vásott kölyköt, aki nem tanulta meg a leckét.

– Mit csináljunk! – sóhajt megértően Jovo. Sóhajában vigasztalás is van, meg egy kevés szánalom. Ő ugyan nem akart soha tanító lenni, de azért megérti a búsuló kocsmárost.

A patikus zavartan csúszkál a székén. – Ez a hülye Pista állandó siránkozásaival igazán kellemetlen – gondolja. – Mindig arra céloz, hogy ő azért nem lehetett tanító, mert közben megváltozott az ország és hivatalos nyelve, amelyet ő nem tudott megtanulni.

– Próbáltam én pályázni magyar községbe, amikor már megtanultam szerbül, s a különbözeti vizsgát is letettem. Mert kántor is vagyok, szép hangon van, a bunyeváciak nagyon akartak engem, de mit csináljunk, ha a tanfelügyelő elutasított.

– Ej, ne beszélj butaságokat! – szól közbe türelmetlenül a patikus, mert most már csakugyan veszélyes vágányra terelődött a beszélgetés. – Nem a magyarságod miatt utasított el, hanem azért, mert süket vagy. Kinek kell egy süket tanító? Igaz, a régi világban ilyesmit nem vettek túlságosan komolyan. Tudom, a mi tanítónk is megsüketült öreg korára. De hogy aztán mit csináltunk mi vele, te magas ég! Ő feleltetni akart bennünket, mi meg mindenféle gorombaságot vágtunk a fejéhez.

A bánatos kocsmáros oda sem hederít a patikus fecsegéseire. Jovo udvariasságból néha rámosolyog, aztán megint a poharába kémlel. Az idő pedig lassan mozog, mintha ólomlábakon járna. A nap már magasan áll, kinn a földeken az aratók rég belefáradtak a munkába.

– Miért nem nősül meg? – kérdi Jovo a kocsmárost. – Meglátja, minden másképp lenne. Ha az embernek gyerekei vannak, felesége, családja, könnyebben megnyugszik.

– Kit vegyek el? A vendéglővel éppen hogy eltengődöm. Anyám is él még. Egy jobb lány, akinek van is valamije, nem jön hozzám. Egy szegény lányt pedig nem tudok eltartani a magam jövedelméből. Mert én emberi életet szeretnék élni. Néha egy könyvet venni, hébe-korba elutazni valahova. Uram én kultúrembernek készültem, s még ma is annak érzem magam. Uram, én Pestalozzit [381] olvastam valamikor. Kit vegyek el? – Szemét a mennyezetnek fordítja, és süketsége miatt úgy kiáltja, mintha magát az Istent kérdezné, hogy ő kit vegyen el, akivel kultúréletet élhetne, Pestalozzit olvashatna, és elutazhatnék néha valahova. – Kit vegyek el? – S az Isten hallgat. Nem kiált le a pályatévesztett vendéglősnek, hogy: „Ne háborogj, fiam! Minden zsák megtalálja a maga foltját. Te is megtalálod. Csak eredj erre meg erre, kis ház mellett ott van a nagy ház, abban ül egy leány, aki téged vár. Az lesz a feleséged.” Az Isten hallgat!

– Eh, lári-fári! – Szól közbe a patikus. – Egy szót se higgyen neki, Jovo úr! Lehet, hogy valamikor csakugyan filozófusokat olvasott, de ma már úgy tud inni, mint a gödény. Mindennap bepityizál egy kicsit. Igaz? Ne tagadd! A múltkor is, kérem, reggel vetődött haza. Mert nem is a saját kocsmájába jár mulatni, hanem máshova, és cigányokkal kísérteti magát. Jó firma ez, én mondom magának, Jovo úr!

Itt a beszélgetés véget ér. Elnyújtott tülkölés hallatszik, a társaság az ajtóhoz rohan, s gágogó libák között, hatalmas porfelhőben egy szürkére festett, óriási bádogdoboz jelenik meg, az autóbusz. Akik először szállnak le, ismét vigécformájú emberek. Egy kövér biztosítási ügynök s egy összeszáradt, körtefejű, kicsi ember, aki légyfogót árul, édespaprikát és olcsó harisnyatartót, amíg a készlet tart. Egy koromfekete hajú, karcsú leányt is látni az utasok között, aki címkés bőröndöket és kerek kalapdobozokat hordat maga után. – A jegyzőné húga – villan át a patikus fején –, illett volna segíteni neki. Igaz, hogy nem ismeri, s a bőröndöket úgysem vihette volna egyedül, de mégis a látszatért legalább. Végül egy fekete ruhás, kisírt szemű öregasszony kászálódik le a lépcsőkről:

– Jaj, istenem, patikus úr – kiáltja sírva –, lássa, szegény Márimnak mégis levágják majd a karját. Nem lehet rajta másképp segíteni.

A patikus szívesen érdeklődnék, ismeri a lányt, még húszéves sincs, szép, derék leány volt, múlt héten bekapta kezét az etető, és összetörte. De így van ezeknél a lányoknál. Aratásban egész éjszaka hancúroznak a legényekkel, a munkánál azután szundikálnak. Ismeri ő ezeket. Megkérdezné most a vénasszonytól, hogy mit mondtak az orvosok, kivel beszélt, mit szól a lánya, hogy nem lesz karja, megkérdezné, de az esze egyre a jegyzőné húgán jár, miért is nem segített neki?

A vigécek málnaszörpöt isznak a söntésnél, Jovo tovább kortyolja sillerét, a patikus nyugtalan lelkiismerettel izeg-mozog, a kocsmáros az eget nézi, és elzsibbadt balkarját, amelyen nehéz fejét pihentette, felváltja a jobbal. Az utca másik oldalán ismét feltűnik a tanítónő gretagarbós pózban, ahogy a múlt héten adták a moziban, a vigécek pedig elindulnak, hogy végigjárják a falut. A legelőről néha behallani a barmok bőgését, különben csönd van, [382] úgy ül a falu elterülve a kék ég alatt, mint kőkoporsójában karba tett kézzel a szörnyű, ezeréves múmia.

Sziget, amelyet mind szűkebbre nyalnak a hullámok. Egy óra a falun: gyorsfénykép lehet csupán, s a lencse csak egy kis teret foglalhat magába. Torzkép, de leplezetlenül őszinte. Egyik faluban kövér a patikus, másutt sovány, itt ilyen a tanítónő, ott olyan, és nincsenek mindenütt szomorú kocsmárosok. Az alakok változhatnak, de a falu itt, a környéken majdnem mind egyforma. A krónikás fejében kergetik egymást a gondolatok csak ez volna, ilyen szegletek? Lehetetlen. A pusztuló sziget rendszerint felmutatja még egyszer kincseit a napnak, mint a szenvedélyes asszony szerelmét elvirágzása idején, itt is kell kincseknek lenni.

Ezzel a torzképpel a krónikás nem a falut akarta kigúnyolni, csak a felszínét és egyben azokat, akik csupán ezt a felszínt látják. Ő tudja, hogy a falunak vannak kincsei mélyen a földben, kint a parasztoknál, akik ma arattak, holnap pedig már szántani fognak, vetni, boronálni, kapálni, mert élni kell.