Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

Németh László Berzsenyi-tanulmányát szokatlan lelkesedéssel fogadta a kritika. Nem tudom elfojtani magamban a gyanút, hogy ez a nagy megelégedés nem a mű tökéletes szépségének, hanem a tékozló fiú megtérésének szól. Az író, aki hosszú évekig abban a hitben élt, hogy az irodalom szabad terület, s a jó kertésznek kötelessége megnyesni és féregteleníteni a fákat, későn tért magához. Mire észrevette a sövényeket a drágán bérelt parcellákon, addigra lábába martak a komondorok. Az irodalomnak minden területét megjárta. Írt novellát, regényt, színdarabot, verset, tanulmányt, rövid kritikát és politikai pamfletet. Egy nemzedék hősének jelölte, de ő visszahúzódott magányába; kész karriereket kínáltak neki, amelyeket irigyelhetett polgár és művész egyaránt, ő visszadobta. Zsíros és biztos kompromisszumokat ajánltak neki, szinekúrát és életjáradékot, korlátolt felelősségű hatalmat és vasúti szabadjegyet, gondtalanságot és békés életet – ő felmutatta a lelkiismeretét, és elfordult. Aki „jótevőnek” sietett mellé, azt tisztaságával megalázta. Csoda-e, hogy mindenki ellensége lett?!

Aki vezérnek született, annak nem hajlik a dereka, de az esze szabadon járhat, s kezével megtalálhatja a zsebeket, csak a lelkiismeretét kell lenyelnie, és kiszolgálni a sereget, amely végeredményben őt szolgálja. Németh László nem volt jó politikus ahhoz, hogy el is érjen arra a helyre, amely megilletné, és túlságosan súlyos író volt ahhoz, hogy észrevétlenül visszahúzódjék. Ha menekülését százszor is undor idézte elő, mégis ráfogták, hogy gyávaságból menekül. S az irodalom szolid és olcsó vegytisztítói buzgón keresték rajta a foltokat.

– Most „megtért” – gondolják, és örülnek neki. Korának kritikusa helyett elmúlt korok szellemidézőjévé változott. Ők mindig gyanították, hogy ez a szerep áll jól neki, és szívesen beöltöztették volna már rég a literáris tudomány condráiba. aztán menjen magányába, és fedezze fel a múltat. Félek, hogy örömük túl korai volt. Ezzel a könyvével Németh László korántsem kötötte le magát. Ezzel ő önmagának már régen tartozott. Végignézve munkásságán, láthatjuk, hogy rengeteg szál köti Berzsenyihez. Sorsa is hasonló [375] a niklai remetééhez, keménysége és szenvedélye is. Elég, ha politikai programjára gondolunk: a minőségszocializmusra, s megtaláljuk a rokonságot ismét Berzsenyivel, aki a divatos és bontakozó liberalizmus jótékonykodó és bűntudatban szenvelgő uraival szemben erkölcsöt és műveltséget akar adni a népnek alkotmány helyett. Amivel azonban legjobban mutat őse felé Németh László, az a nyelve és kálvinista dunántúli magyarságán túl a görög kultúra tisztelete. Mindkettőjüknek szükségük volt kilépni önmagukból és kész keretekkel megbirkózni. Ezt a kilépést a forma és hagyományok tisztelete indította el, a tehetség nem akart egyedül maradni, összhangot keresett a klasszikus példával. Míg Ady versformáin hullámzó természetének lökéseit mérhetjük le, Berzsenyi és Németh László stílusa az alázat kötöttségét és kemény egyenletességét árulja el. Furcsa talán, hogy a prózaírót költőkkel keverem, de Németh nyelve és stílusa inkább tarthat igényt a költői nyelvvel való összehasonlításra, mint a mai, vulgárissal elegyített prózai nyelv. Művi nyelv ez, de éppen ezért időtállóbb, mint a közhasználatban lévő.

A görögség! Ha az irodalomnak vannak törvényei és csúcsai, akkor még mindig a görög törvények élnek, és a legmagasabb csúcs ma is a görög az irodalomban. Németh László alázata mindig ezt a csúcsot kereste, és a kor lármája elől nem egyszer menekült ebbe a csendes, görög tisztaságba. Tanulmányai és későbbi regényei mind ezt a hűséget bizonyítják.

Amikor a „Bűn”-t először olvastam, lazának találtam a kompozíciót, magát a regényt széthullónak és vontatottnak. Később éreztem meg a stílus pompájában azt a lassan verő ritmust, amely fölöslegessé teszi a kompozíció zártságát, hiszen az egész regény egyetlen nagy viaskodás, néma harc, amelynek nincsen kezdete s vége, mert nem a történet fontos benne. A nyelv hömpölyög itt komor méltósággal, indulattal és keserűséggel összeforrva. Azóta valamennyi írása között Németh Lászlónak ezt a regényét szeretem legjobban. Ha a „Gyász”-t töretlenségéért mondanám klasszikusnak, melléemelem a „Bűn”-t lassú ritmusával, mint egy élet költői művének töredékét. Én a „Bűn”-ben érzem azokat az ízeket, amelyek Proustban vagy Krúdyban a könyvnél marasztalnak magáért az olvasás élvezetéért. S nincs-e meg itt is a görög példa az írás szépségében, ha össze is törte a regényírás szokásának törvényeit? Az indulat, a támadás szenvedélye, amelyet a görögök az írás élének, erejének tartottak, mint egyetlen pozitívumot; csakhogy szét nem feszíti a könyvet.

Ami Németh Lászlót egy nemzedék vezérévé avathatta volna, az törzs, amely tehetségének koronáját magán hordta, az er[376]kölcse. Erkölcs és klasszikus görög hagyomány nem ellenlábasok, sőt nagyon jól megférnek egymással. Csak el kell olvasni a „Kapások”-at, Németh egyetlen utópisztikus művét, hogy lássuk, mennyire kiteljesítik egymást a huszadik század írójának erkölcse és a görög életforma. A minőségszocalizmusnak ennek a szigetén szerzetesi közösségben élnek az emberek, és a szőlőtövek mellől Csokonaival kérdeznek és Keatsszel felelnek egymásnak. Az élet ezen az antik színpadon boldog ünnep, és szép, mint minden álom. Németh humora más írásaiban rendszerint szarkazmusba torzul, itt a szavaló szakácsok és gerelyvető miniszterek között gyermekesen tiszta marad, idilljei pedig tele vannak napfénnyel.

Ez az erkölcs minden írásának magja. Akár az országról ír, akár önmagáról, akár az életről, akár az irodalomról. Erkölcs és külső világ örökös harcban állnak egymással. A „Gyász” Kurátor Zsófija beleőrül abba a viaskodásba, amelyet a lelkiismeretével és erkölcsének őreivel folytatott, dr. Horváth, a „Bűn” hőse lelkifurdalásaival a halálba menekül, s ugyanez a hős más néven, a „Villámfény”-ben szét akarja osztani vagyonát a szegények között. Hogy mindegyik alakot önmagából formálta az író, arra azt hiszem, nem kell külön rámutatni. A Bűn Lajosában és dr. Horváthjában az író önmagával hadakozik.

Az erkölcs magába zárva negatívum. Hogy észrevegyük, hadat kell üzennie a külső világnak. Az erkölcs a harcban él, ott kell győznie vagy elbuknia. Németh László eddigi pályáját tekintve szinte természetes minden, ami vele és körülötte történt. Ha korlátokba ütközött, ezek egy lazább erkölcs korlátai voltak, s túlságosan pocsolyás területet fogtak be ahhoz, hogy egy szigetet verjen rajta. A sziget az igazi veszély, amely lassan kiszáríthatja az ingoványt, persze, hogy félteni kell a ráépített gazdaságot. A vezér erkölcse alattvalói erkölcse is, s ha a hódítás nem sikerül, a vezérjelöltből bukott angyalt csinálnak, és elégetik. Ez történt Németh Lászlóval is.

De ahogyan egy száműzött uralkodónak vannak rajongói, és reménye lehet abban, hogy a történelem igazolni fogja, ugyanúgy nézhet az író is a jövő ítélőszéke felé. Amit száműzöttségében tehet: a maga szigetét gazdagíthatja. Zseninek és ártatlan vádlottnak sohasem jutott ki nagyobb vigasz.

Németh Lászlót mint kritikust szívesen helyezik a szépíró fölé, és kétségtelen, hogy a mai magyar kritikában, de talán visszamenőleg Gyulai Pálig, nem volt Magyarországon keményebb, bátrabb és gerincesebb kritikus Némethnél. Ő fiatalsága ellenére nem kész íróknak hordta a pálmát, de ismeretlen tehetségeknek egyengette útját. Álnagyságokról könyörtelenül lerántotta a leplet [377] még akkor is, ha ezzel a maga érdekét sértette, és súlyos irodalmi komplikációkat okozott. Judiciuma és a magyar kritikában szinte egyedülálló műveltsége mindenképpen a kritika területére predesztinálják, de lehetetlen nem érezni tanulmányaiban a levegőért kiáltó szépíró zsenijét. Kiterjedő, rugalmas tehetség; van dohánya, több pipából szívhat.

Érdemben ismertetni Németh Lászlót erőmet meghaladó feladat, s néhány oldalon át ez lehetetlenség is. Lényegét kutatni a kortársnak, aki a maga életéből sem csinál titkot, s a nemzet nyilvánossága előtt mindent elmondott már magáról – felesleges. A mai magyar irodalomnak lehetnek és vannak is specialistái, de éppen ő maga mondta, hogy egy író nem lehet specialistája egy varázslatszaknak. Az egész mágiát kell megtanulnunk, nehogy egyszer fuldokolnunk kelljen mágiánkban. Ezt a megállapítását én szélesebb értelemben alkalmazva most visszanyújtom neki, mint önmaga igazolását. Ő megtanulta a mágiát, és az egész magyar irodalmi világot varázsba ejtette vele.