Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

Aratnak…

Kenyérálmú csend áhítata lebeg a falu fölött. Nem tudom, hogy mi késztette a világ nagy meseíróit arra, mi indította bennük meg azt az ellenállhatatlan benső szelídséget, hogy népeken és világrészeken át minden szívet meg tudjanak hódítani. Nem tudom, hogy ezek a nagy írók honnan vették a mesemagot, amellyel megnyitották embernek, gyermeknek, királyfinak és pórgyermekeknek az élet áhítatát. De valami ilyen igézet mesemondó jósága, időn és téren átvezető és felemelő öröme él most az arató falu lelkében. Csodálatosan egyszerű dolgok kelnek szárnyra, hogy megrebbenő szókat rügyezzen a zizegő búzatenger, a némán ballagó szekér, az izzadó arató s az út porát borzongató, meleg szellő. Egyszerű dolgok így ezek, de az aratás kenyérálmában szorongató és fojtó rémeket elűzik, a legszegényebb kunyhó hideg csendjét is kicsírázni tudó és akaró dalba édesgetik. Zúg a kalásztenger… az ősi dal, az ősi mese fényes, zengő, megdicsőült ritmusa ez – sóhaj, panaszkodás, jaj… és mégis egyetlen megszépítő, simogató és áldó, gyógyító és boldogságba ringató a hajladozó búza karcsú szálán meghajló, aranyló kalásztenger. Öregasszony tipeg az árnyéktalan úton, magasan van most a nap. Fekete-fehér babos kendője rejtelmes reménységet takar – ebédet visz a mezőre, az el nem apadó aranyvárba. S amint néha belenéz a napsütötte, kaszacsengő nagy életmezőbe, haldokló reménye újra éled, s gondnyűtte arcán megpirosodik egy régi szó, [372] amiben újra életre talál. Cseng-bong a kalásztenger, zizegő partján valami magocska kél… s csak hallgatni kell, hogy milyen boldog az ember, hogy fájdalma s keserve híradásra, királyi intés szivárványos fénykalászaiba ér: nincs és nem lesz vége a mesének… Zizeg a kalásztenger…

Hordják a búzát szélesre rakott, nagy, kövér szekerek. Boldogságszőnyeg alatta az út forró pora. Világszép lányhoz indul a teliholdas este ezüstös fényében a domború mellű legény. Nincs királyi palástja, szeges kelevéze. A learatott rendek friss lihegése kíséri. Megy, mendegél a világ egyik végétől a másikig, a világ reggeli pírjától az esti kézfogásig, a termő beteljesülésig, megvalósult álmok örök otthonáig, két csillagos szempár egymásra találásáig. Szellő száll a fákon, madár rebben az ágon, és arató nyári estén a mese újraéled. S minden él, mint az arató arcán a kivirágzó lélek: a kenyér csodája, a magból kikelt élet…

És zúg a kalásztenger… tarló tépi a mezítelen lábat. Akinek inge sincs, kalászt szed a tarlón a szegény ember. Szomorú, de öntudatlanul is alázatosan, a boldogságra szomjazók néma szeretetével hajolgat minden kalászért külön. Félszeg tisztaságvágy hajtja, kenyértelenség panaszkodik vérző lába nyomán, hallja ő is a mesét, öröknek, fájdalmasan is megdicsőítő szépnek. Ősmese, magyar mese: tarlók, mezők kalászait szedegetni… S míg csokorrá nő a ritka kalász a remegő kézben, a lélekben megdereng a mag, s az estében harmatozódni készülő tarlón kinő a legcsodálatosabb álom: a búzafa…

Sok álmot megálmodtam magam is. Letérdelve kértem a halált egy arató júniusi estén, hogy ne vigye el a kisfiamat. Mondtam neki: „Hát azért hagytál életben téli, havas hegytetőn, kétszáz halott magyar között?” De ő nem hallgatott rám. S lecsukódott a két dióbarna, nagy szem, a legszebb álom, ami visszanézett rám. S azóta, tudom, tarlójáró vagyok én is. Isten szegénye, kalászszedegető. Remegő kezű, tisztaságra éhes, álmodó szegény.

S nincs az a tisztaság, mi nékem elég lenne. Nem tudom elérni a kisfiam halott tisztaságát. Lecsukódó szemeinek utolsó sugarát. Minden aratáskor én a tarlójárókat várom. Hozzájuk szegődöm, velük lépegetek. Kihallgatom a szívük verését. Őtőlük várom mindig azt a mesemagot, ami az új kenyér új évét hozza. Vérző lábbal szedegetett, kicsi kenyérhez az élet imádságát. Az én népem nagy szépségét – a birodalmat…

S tegnap, mikor elült a nagy por a szakadatlan, gazdag rakodású szekérsorok nyomán, mikor már elpihentek a boldogan fáradt izmú aratók, a csendes, csillagcsillogással tűzdelt estében találkoztam velük. Egyikük kezében, ki elől jött, zömök törzsű, kicsi fácska volt, olyan, mint a paraszti betlehemek kunyhóra boruló pálmafácskája, ami fölött egyetlen fényes csillag ragyog…

Csodálatos ez a nyár, búzától éhes. A föld ritkán gyöngyözik meg így. Kis darab földek is legendába nőttek. Lángost is adtak a munkabíró kenyér mellé. Áldottak lesznek most a kis kemencék. [373]

Anyák és dajkák ajkán puha szók buzogása rügyezik, és tél terhét nem félő a dal, mi az esti harangszó elé szárnyal. Valami lehajolt a bízó szívekhez. Megfonta a szívek dobogását szellőben szálló dalokból, fáradtságot enyhítő munkából. Szép ez az aratás. Régen várt bőségű. Asztagok nőnek a határt terítő búzagyöngyökből. Már nem hullámzó vágy csak a fekete viharok búzavirágos csipkéi között, amely fölött gazdátlanul leselkedett a pusztulás jéglehelete, hanem ezer jelentéssel ezer bizonyságba koszorúzott új kenyér…

Kenyér, ami meg tudott nőni, és végtelen egyszerűségében most életet ígér!

S amíg ehhez az életígérethez a szavakat várom, hogy megtartsák és beragyogják a néma utakat is, ahol jajtalan a kenyér, szelíden, anyák és dajkák szavának bölcsőringató tisztaságával sugarasodik elém a paraszti betlehemek kunyhóra boruló pálmafácskájához hasonló, zömök testű kicsi fácska, aminek törzse is, ága is, lombja is kalászból van… Sohase láttam ilyent. Ilyen élő fát. Tarlón élő fájdalmam különös csillagot sejt láttára…

– Mi ez? – hullajtom eléjük szavam remegését.

– Búzafa…

– Búzafa?… Mit jelent ez? Elérhetetlen magasságát a kenyérnek?… az örök szegénység kínterhelt jaját?… a fel nem oldódó fájdalom véres talpú hiábavalóságát a legáldottabb arató nyárban is?…

Testvérek, mit tudtok ti erről a fáról? Búzafa?… S nézem az elnyűtt arcokat, akik nagy, termő fává álmodják a búzát… a tarlón elhullajtott kalászokból égi pálmafát… ég felé kívánkozó lombokat…

– Olyan ez… – dadogtam…

– Milyen?… – hajolt felém megrebbenő szavuk, s az arcuk olyan, mint a várt tisztaság tüze.

– Mint a betlehemi fa… a kunyhókra boruló, nagy csillagú fa…

– Nem tudtuk… de ilyenformán lehet… mi csak megcsináljuk néha…

*