Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. október) 6. szám, 353–424. p.

Négy avas fal girhes vállán
ferdehátas zsindelytető:
mintha rajta minden éjjel
száz lidérc taposna:
süppedezve, roskadozva
vásárhozó országútnál
furcsa nevű fogadó vár:
„Európa-kocsma”.

Rossz ereszes, világ-tanya,
melynek mázolt ajtajából
szél-csepülte cégér-szakáll
ígéri a jó bort;
bús falain dévaj kedvvel
szemérmetlen durva rajzok
szégyenképét hagyta dísznek
pajkos kölyök-hóbort.

Bent a füstben tarka szóval
tarka lelkű vendégfalka
elfecsegi, elborongja:
milyen volt az üzlet,
s törmelegve hős mesét fon,
hogyha vérén a szüretnek
szikrarejtő, vörös mérge
már fölérző tűz lett.

Sanda zsidó mér elébük
kétes iccét dupla áron,
– valamikor pedig jámbor
biblián nevelték,
de a sorsa századoknak
padlására dobva romlott;
s az egerek biz egy kicsit
megrágták a lelkét.

Fönt tűnődő, hideg arccal
hórihorgas angol bámul,
némasága gőggel szinte
kiabálva hallgat,
mögötte egy német polgár
hájas képén kövér számok
bölcs öröme tükrözi szét
a boldog nyugalmat. [401]

Középen, a lámpa körül
franciáék pletyka-kedve
fest a vágyra édes íznek
egy pikáns kalandot;
s velük szemben kóbor olasz:
fél Rinaldő fél-kalandor
régi, hűtlen szerelemről
pengeti a lantot.

Muszka atyus pálinkával
képzelt bűnnek képzelt foltját
mosva lelke ráncaiból
Krisztusért kiáltoz,
félszeg átkon őrzött hite
vércsét sejt a gerlicében,
és tövist gyón minden tiszta
hajnali virághoz.

Don Spanyolnak nincs garasa,
kalapja is lyukkal vihog,
s a nóták is benne már csak
emléken fakulnak,
hetykeséggel kerülgeti
mind a termőbb asztalokat,
s a többiek szóban őt is
megtisztelik úrnak.

A próféta hű törökje –
valamikor a csárdának
nagy legénye volt sokáig:
verekedős fajta –
most már csak az ajtó mögött
tűnődik a legény-múlton,
s egy vállvonás a vigasza:
„Allah így akarta.”

Csak úgy, állva a sarokban
zsellérsorsú faluvége
nézi, hogy a fanyar élet
szüretté hogy érik,
s hogy virulhat pántlikává
minden ócska bolti zsineg,
mellyel kinn a fáradalmak
országútját mérik. [402]

Egy beesett magyar arcról
színeket gyújt a merengés,
s napsugaras gyöngyvirágot
sarjaztat a füstön;
csak az fojtja, hogy a jókedv
mért nem olyan meleg áldás,
hogy a csókja barlangokba,
tengerekre süssön.

Álldogálnak többen is így,
és ha néha nóta lendül:
hang ragyog föl a sarokból
egyik-másik ajkán,
hajladozó rózsaággal
pajtáskodó kedv cicázna,
de leinti őket gőggel
egy legyintés: Balkán.

Ide már csak alja bor jut
pajtásságból, szeretetből,
becsületből, ismerésből
minden édes jóból;
meg se látják: ismerős-e,
meg se hívják cimborának,
s csak a tüskét vetik oda
a víg tréfaszóból.

Olykor egy-egy úr-utánzó
közibük szór néhány garast,
s kedvetelten nézi, hogyan
marakodnak érte,
vagy ha úri perpatvarra
kerül a sor: őket hívják,
s őket küldik nem is első:
az utolsó vérre.