| Kelt levelem…
A gőgős, a tiszta értelem álarca
vértelen,
mert hazug az ajkon minden gondolat,
mely szívkapcsot tár,
ha nem érzelmi ár
sodorja felszínre a zúgó szavakat…
Hazug a tagadása a kéjnek,
amelynek
lázrózsája egyszer arcodon égett.
Nem igaz, ha mondod: tévedtem,
mikor véled szerelmet vétettem.
Nem igaz, hogy kinőtted magadból a szívet
és a hitet,
nem igaz, hogy senkivé lehet, ki volt
mindened,
ha egy napig, ha óráig, ha percig,
ha csak amíg elhangzott e szó:
szeretlek,
már nem lehetsz többé
eretnek,
tagadója a pillanatnak, ami adott
és vett,
a pillanatnak, amely pásztortűzként
hevített,
furulyás kedved hangját, ha egyszer
fénnyel takarta be.
Kolduló, didergő szívedre, ha egyszer
ráhullott a jóság,
nem törheti lelkedről soha le
lelkem sugarát –
semmi új valóság.
Tavasz? Nyár? Ősz? Tél?
Tévedtél:
csak küszöb ez, kedves, és nem Cél. [50]
Hol állsz meg virágért, gyümölcsért,
ki bánná, hisz te sem bánod!
Mert szín és illat oly sok van mindenütt,
és te mindenkor akarod, várod…
De amit keresel, azt az Egyet,
poéta nem bírja keretbe venni,
és napokba vagy évszakokba
belefonni.
Valamit keresünk, valakit várunk
tavaszban csakúgy, mint nyárban
a magunk és más életek mindenik
szakába.
Mohón harapsz a húsos almába,
de megdézsmáltad a csókpiros
cseresznyét,
a szőlőt is megtépáztad, minek tagadni
a venyigét?
Izgatja ínyed minden íz: aszalt körte vad leve,
és a létnek minden érett
meg éretlen gyümölcse.
Kell, kell ez neked, tudom,
csömör és mámor kísér az utadon,
mert egyre adsz, és egyre kapni vágyol,
és csak úgy kapsz, hogyha elfogadsz,
hogyha minden adottságot
lelkedre fogadsz.
Hazudsz, hazudsz, amikor megtagadsz
télen gyöngyvirágot, és ibolya nyílásakor
ha tagadod, hogy az őszi erdő
teneked pompázott.
Hazug, erőtlen, csalfa szósugár
nem olthat ott, ahol a
szent varázs
hamuja alatt örök a parázs:
a költői elem
a végtelen, a korlátlan, időtlen
Szerelem.
Ezzel lezárom levelem:
Gergely Boriska. |
Fejlesztette: GAS Softwares