Ó, kacagás, elrejtett tőr, jó fegyver,
villogj, mint fogam, a vének között.
A meg nem értés pókja ha behálóz,
szakítsad szét, s mondd, lélek, az őszöd
még elviseli férfimódra a színt,
a nyílt, a bátor tekinteteket.
Ó, kacagás, mutatkozz hű valódban,
hadd foglalhassam versbe szereped.
Elkísérsz engem rossz számítók közé,
ők úgy vélik, hogy rejtnem kellene
a harsonázó kedvet, s érett hangom
nem is álmomnak győztes szelleme.
Te velem tartasz, kacagás, kisegítsz,
jóllehet Krisztus sohasem mosolygott,
mégis Krisztustól kölcsönkért lélekkel
a kufárok közt kacagva bolygok.
Elkísérsz engem zsarnoki világba,
hol üres minden, noha hatalom.
Ez politikus, kötelesség férce,
ez úgy bőg, mintha nem vón sírhalom.
Elkísérsz, tudom, hazai keretbe,
tollforgatókhoz, akik vesződnek,
és azt hiszik, mert tengeren túl élek,
hát örüljek, hogy felém zörögnek.
Mert raffinement-nal csörögnek, ez élmény,
barbárok között szélnek eresztett
lehetne magyar szavam, s ők nem tűrik,
hogy tűnt vér legyek, költő, elveszett.
Tehát megírják, okos az én elmém,
nem folytatom… a kacagás segít,
de akkor is, mikor fütyül a közöny,
és új honomban a hír fényesít. [369]
A hír, ám nem a honfitársak útján,
pedig, biz' Isten, magyar a törvény,
mely akkor is, mikor könnyem hullatom,
rájuk eszmél. Ó, örökölt sövény,
ó, kert, melyet a múltból idehoztam,
társam a rózsa, ibolya, szegfű,
mikor áthajlok rajtad, úgy érzem,
aszfalton is nő a hazai fű.
Ó, kacagás, sosem légy sintér, s borús
alkonyatokon, ha zajlik a jaj,
ne mondd veszett kutyának az irigyet,
s elfogva ne mondd, megszűnt minden baj.
Ne légy hóhér, vad s lelketlen bandita,
ki az almafát is eltünteti,
légy tőr, villogó, gonosz lelket bántó,
s a tőled ejtett seb kineveti
az árulót, ki az estharang szavát
elhajította füstös utakon,
ki a népdalok megható emlékét
gúnyolja, míg a múltat hallgatom.
A lélek lázát nem ismerő csalót,
a műveltséget rég elfeledte.
Ó, kacagás, te rejtett tőr, jó fegyver,
hálás vagyok, hogy el nem vesztette
szívem e furcsa, zavaros világban,
hol az idegen gyakran jó barát,
s a honfitárs tekergő önteltsége
(vonagló bűn!) értelmetlen néz rád.
Nemcsak az kondás, aki kondás, más is,
s ami magas, az nem mindig égtáj.
Keveredj, kacaj, lelkem bánatával,
tőr, ejts sebet, míg saját sebem fáj.
(Cleveland Ohio) |
Fejlesztette: GAS Softwares