Szirmai Károlynak
Reményi József
I.
Barátom, tudod, remény nélkül szólok,
mikor a sóhajt versembe öntöm,
és többé, többé már el nem döntöm
a messzi célt, a zöld, ifjú hóbortot.
Te tudod, hogy a jól táplált gyomor
a szív gyászában ideges s komor,
a vérvörös hús világában élek,
hol nem esznek, de zabálnak, ha van,
míg az út mentén fekszik aléltan
a megtisztult vágy, a meggyötört lélek,
hiába zokogtam. [367]
II.
Barátom, tudod, hogy magam ismerem,
kolostor nélkül is mély magányom,
magányom másnak fel nem is hányom,
hisz nemzedékem földjén bánat terem.
Ha otthon volnék, s sárgálló vetés
tekintne rám, mellettem cselvetés
settenkedne lelkem sugaras táján,
ez is kín volna, mainál nagyobb,
feketén kérdném, itthon mért vagyok,
sebek égnének sorsom véges száján,
bár a napfény ragyog.
III.
Barátom, de azt még te sem tudhatod,
milyen létem a képzelet ormán,
a mohók között miként győz formám,
s hogy tusakodva víg hangot hallatok.
Hazulról beteg hírek érkeznek,
itt vezérkedők pénzért vért vesznek,
a liliom meg túl korán elhervad?
A lélek csúcsán semmi sem fakó,
van erő, amely sohasem roskadó,
van dac, higgyed, a homálynak is fényt ad,
a dal szép riadó.
IV.
Barátom, mikor minden bomladozik,
s hajadonfőtt, mint őrült, szaladok,
a jaj az űrbe belehullatott,
s a csend is borzong, nyikorog, irtózik,
egyszerre, hogy, hogy nem, nincsen zavar,
a való, ez a szörny, mit is akar,
nem tudom, ekkor távol minden zápor,
a tűzé, vízé, sáré, könnyeké,
viharral sújtó téboly-fellegé,
ilyenkor tiszta vagyok, élő s bátor,
s szívem az éneké.
(Cleveland Ohio) |
Fejlesztette: GAS Softwares