Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

Bácska tájai nem bővelkednek költői színekben. A mérsékelt éghajlat, a síkság, az erdőben szegény föld elszórt eperfáival, satnya akácaival, a barákba terelt vadvizek nem mutathatnak romantikus képet. Az egykori lápos, mocsaras ingoványt átalakították jó termőfölddé, aztán benépesítették. Ami természeti szépség itt volt, nádasokat, vízierdőket, a buja, ősi gazdagságot az új honfoglalók megszelídítették, mint a vadat; lecsapolták, csatornázták, kiszántották, és várták a termést, a gazdagságot. A telepesek: szlávok, germánok és magyarok különböző színeket és szokásokat hoztak magukkal, amelyek idővel elmosódtak, összehasonultak: alkalmazkodtak a tájhoz és főleg az új helyzethez. A vegetáció nem lassan folyt itt megszokott medrében, hanem lázasan az új földért, amelyet könnyű volt megszerezni.

A honfoglalók sem most, sem akkor nem voltak romantikusak. Mit törődtek ők a táj sajátságos szépségével, hiszen őket nem a gyönyörködés viszi el új hazába, hanem a gazdagodás vágya. S itt éppen azáltal gazdagodhattak, hogy a haszontalan természeti szépségeket megölték. Az őslakónak elég volt a varsa és a flinta, ladikján addig siklott a nádi vadak és vízimadarak világában, amíg meg nem szerezte azt, ami nomád életének fenntartására éppen szükséges volt, aztán talán el is ábrándozott. A telepesnek már malmokat kellett építenie, magtárakat, istállókat, ekét, boronát és cséplőgépet szereznie; hajnaltól késő éjszakáig dolgoznia, cselédeket tartania – ábrándozásra nem volt ideje, de számára különben is idegen volt ez a föld, s ő nem szeretni akarta, hanem leigázni, kihasználni.

A vagyonszerzés élettörvény lett, a harc a földért pedig nemzedéknevelő példa. A sokféle népi kultúrát talán nem is annyira a hatások mosták el, mint inkább az egyetlen és Bácska minden területén egyforma kötöttség; a materializmus helyi reneszánsza. Nem bácskai lélek alakult ki bennünk, e telepesek leszármazottaiban, hanem bácskai szellem, és bizonyos, hogy ebbe a fejlődésbe a tájnak, kulturális hagyományoknak kevés beleszólása volt. Az érzelemvilág itt pozitívumokba kapaszkodik; a szellem csak az anyagot ismeri, elszakadni tőle sohasem tud.

A bácskai művészetnek nem lehetnek sajátságos színei, mert ilyen bácskai színek nincsenek. Etnográfiailag is csupán foltokat mutat a térkép; szigeteket, amelyek megőriztek még valamit a [363] hagyományok külsőségeiből, a bácskai szellem egységén azonban semmit sem változtatnak. Mert a couleur locale mint irodalmi kifejező természetesen nemcsak színeket tükröz vissza, hanem egy egész determinált, szerves életet, amelynek alkotóelemei: szellem és lélek, tájhangulat és kulturális hagyomány. A bácskai művészetben szellem és lélek sem tudnak összefonódni.

Kétszer írtam már le a szót: bácskai művészet, s az olvasó hitetlenül csóválja a fejét. Minden irodalmi termés, amit eddig Bácska számlájára írtak, vagy vaskos naturalizmus volt, a világirodalomnak sehova nem tartozó hajtása, vagy pedig jámbor, műkedvelői kirándulás. Pedig van bácskai művészet is!

Az ember ifjúságából él holta napjáig, s az író gyermekkorában kezdi keresni az összefüggéseket, amelyeket később – úgy véli – megtalál. Kosztolányinak „A szegény kisgyermek panaszai” mutatták meg az utat, amerre mennie kellett, s nem érezzük-e, mennyire sajátságosan bácskai, nem a miliő, hanem a szellemiség, ami belőle árad? A gyermek, aki csak az anyagot látja, a kötöttséget, rabságának láncait, aki az örök enyészetet lesi, akit nem vonhat el semmilyen felejtető játék az anyag árnyékában táncukat lejtő fantomokról – ez a bácskai művészet. Láthatott-e itt mást, ezen a földön, ahol nem maradt a természetnek semmilyen metafizikai emléke, ahol lekopott az életről minden külsőség szín, szépség, hangulat, lemállott a felhám, s előbújt véres valóságában a meztelen, kemény anyag. Ilyen tárgyilagosan vizsgálhatta a humuszt néhány száz év előtt az idegen honfoglaló is a határban, batyuján pihenve. S amikor az első búzaszemet elvetette, akkor ültette a materializmus magját is, hogy kései utódaiban kiteljesedjék.

Nagy és hosszú elkanyarodás után Kosztolányi első verseskönyvének hangulata ismét visszatért az Esti Kornél-írásokban. A felnőtt férfi ugyanaz a kisgyermek lett, ugyanolyan suta, tehetetlen, az élet szögleteibe ütköző, titkait fürkésző, nyugtalan lélek. Tekintete nem tud sehol zavartalanul megpihenni, mindig megdöbbenti valami érthetetlen dolog, ami pedig felületesen nézve oly egyszerűnek, természetesnek látszik.

Az anyag csakugyan nagyon egyszerű, fizikai törvényei vannak, kémiai képletei, de a szellem, amely az anyag álarcában él, csupa titokzatosság. Nem analizálható, csak meglátni lehet valami váteszi helyzetből, akkor is mint egy megfejthetetlen titkot, ismeretlen szörnyeteget a vízió spektrumában. S az író, aki eljegyezte magát látomásaival, többé nem szabadulhat. Bármi kerül elébe, a materializmus késével akarja kivágni belőle a titkot.

Csáth Géza, aki Kosztolányinak közeli rokona, és vele egyidős volt, ugyanezen a síkon indult el, de ő nem csak oeuvre-jével, hanem egész életével az ismeretlen titkot, az anyagnak rejtett réseit kereste. Négy kötet novellát írt, de nem találni bennük egyetlen nyugodt, derűs darabot. Csupa sötét vízió, éles, szinte kórtörténeti rajz egy-egy helyzetről vagy emberi változatról. Csáth Géza részvét nélkül mutatja meg a Whitman fiúk borzalmas életét, amint [364] macskákat nyúznak pókhálós padlásokon, szerelmüket és a kegyetlen gyilkosságot, amit anyjukon hajtanak végre. Úgy írja meg szinte érzéketlenül, fájdalom és felháborodás, sőt cinizmus nélkül, hogy szinte érezni az összpontosított figyelem önkívületét. Amikor írt, megállt benne a szív, csak a tiszta ész kísérte el összeráncolt szemét a megfigyelés útjára.

Csáth Géza idegorvos volt, és idült morfinista. Érzékszerveinek élt, és értelmének. A gyönyört kereste egész életében, s a titkot, ami a gyönyörök kulcsa. Mennyi ellentmondás! Mint idegorvos megismerhette a méreg őrültjeit, egyik esszéjében az ópiumról meg is írta, hogy az ópiumszívó élete maximum tíz év: s neki ez az idő elég lett volna. A háború befejezése után, harminckét éves korában agyonlőtte feleségét, s utána a suboticai kórház elmeosztályán – ahova beutalták – az orvosi tudomány magas színvonalú előadásaival kápráztatta el kezelőorvosait. Egy óvatlan pillanatban megszökött, át akart menni Kelebiánál a határon, de elfogták s akkor megmérgezte magát.

Amit hajszolt, a megismerést, a titkot, az anyag őrült gyönyörének leleplezését, annak maga is rabja lett. Ő magába fecskendezte az ismeretlen kór bacilusait, hogy megírhassa saját tapasztalatán az élet betegségét, az anyag halálos vergődését; az egyetlen létező fogalomnak, a lényegnek pusztulását. Hogy ő maga is beleveszett, de nem volt-e ő is éppoly rejtély, mint minden, ami körülvette?

Amikor Csáth Géza és Kosztolányi irodalmi nevelésüket kapták, már tele volt Európa Edgar Poe, E. T. A. Hoffman és Freud nevével. Divatos lett minden irodalmi különcködés és extravagancia. Az írók koboldok után futottak, és bizonytalan magyarázatokat fűztek a lelki bonyodalmakhoz. Nem valószínű, hogy bármelyiküket is különösképpen befolyásolhatta volna Freud ingadozó teóriája vagy Hoffmann görögtüzes misztifikációja. Poe? De hiszen ő ugyanazt a szellemi örökséget kapta bevándorolt materialista őseitől, amit Csáth Géza és Kosztolányi Bácskában. Poe is érzékszerveinek élt, s ha fantáziája irrealitásokba csapott, az eredmény könyörtelen logikájával mégis valósággá lett. Babits szerint a képzelet is a valósághoz tartozik. Az ember számára a saját fantáziája, lelki élete a legközvetlenebb valóság. És ez rémekkel van tele. Maga az emberi logika is rémekhez vezet: a lehetséges borzalmak rémeihez. S materialista írónak a logika réme egyetlen pozitívuma.

Egy másik bácskai író, Szirmai Károlynak vízióit már teljesen lekötötte a sár, a köd, az anyagnak kontúrok nélküli halmazállapota. Fantáziája nem hagyja el élete korlátait, ő nem irrealitásból alakítja a maga valóságát, nála az anyag változik élő fogalommá. S az anyagnak potenciális kisugárzásai mozgatják az embert, és viszik a boldogtalanságba. Valahol kigyullad egy lámpa, ismeretlen titkok fényjele, és magához vonzza a céltalan ődöngő embert, s amikor közel ér hozzá, látja meg, hogy semmi titokza[365]tosság, egyszerű villanykörte árasztja fényét – és ez a csalódás, ez a letörtség teszi a hideg valóság felismerését ismét a titkok borzalmává.

Végtelen pusztaság, ecetfák sírása, varjak károgása és tollászkodása a vakító hóban, szekerek döcögése porban vagy átláthatatlan ködben és az emberek értelmetlen bukdácsolása ezen a komor színpadon – ez Szirmai világa. Mintha mindenütt a halál lábnyomát keresné, és mindenben a pusztulás, a rothadás, az örök enyészet sötét foltjait. Minden tárgyon, minden gondolat mélyén ott ül a halál, az elmúlás bizonyossága. Nincs vigasztalás, nincs menekvés, az anyagnak törvényei vannak, s törvényeiben halálos ítélet.

Az ember nem tud belenyugodni ebbe. Az ember elindul és visszatér, ismét felkerekedik, és megtér újra. Bekopogtat itt is, ott is, mert úgy érzi, hogy ő már járt erre, neki joga van ehhez, ő itt otthon van, hiszen ismerős neki minden – de téved, ő az anyag merevségét látja mindenütt, és megcsalja az életnek és sorsoknak körforgása. Az ellentmondások titka ott van mindenütt a nyomában, hogy meggyötörje.

Szirmai precíz és nehézkes író. Egy-egy táj, helyzet vagy kép leírásában a legapróbb részletekre kiterjed a figyelme, pontos tervrajzot ad, mint az építész, az ember már elfárad, mert a lényeget várja, a mesét, hogy valami történjen végre – de semmi sem történik, mese nincs, s a precizitás vezet itt a lényeghez. Amihez az író ragaszkodik, s amit a felületes olvasó unalmasnak tart: a vízió atomjainak felrakása. A könyörtelen pontosság, a meggyőzés vágya, hogy ez nem misztifikáció; lásd, tapintsd, ez a valóság, s ami ebből lesz, az a valóság szintézise, a lényeg, az örök titok.

El kell fogadnunk, hogy a szellem véges, csak a lélek végtelen. A lélek hisz, derül és boldog. A szellem tagad, és nem tud megnyugodni soha. Csakhogy az anyagelvűség megnyergelhető, a bácskai ember szellemi öröksége mindig valami célt szolgált. A kapzsiságot, a vagyonszerzés éhségét, ugyanazt, amire itt az első telepesnek felnyílt a szíve vágya. Ha azonban ez a szellemiség szabad marad, úgy itt is öncélú lehet csupán, s az anyagnak l'art pour l'art kifejezője.

Kétségtelen, hogy itt is, mint mindenütt, megvan a lehetőség egy metafizikai menekülésre. Az egyházak itt éppoly nevelést adnak, mint bárhol másutt, de mi a táj neveléséről és szellemi hatásáról beszéltünk. És biztos, hogy akit bűvkörébe von az ősi öröklés törvénye, a szellemi levegő mint nevelési tényező, az csak az anyagelvűség korlátai között vergődhetik. Bácska hű kifejezője ez! Nem szín, nem hangulat, nem a szív játéka, nem a lélek szárnyalása, táji szépségek tükörképe, hanem a szellem megnyilatkozása.

Az író, akit születése, ifjúsága Bácskához köt, el kell, hogy érkezzék egyszer arra a pontra, ahol az egyéniség kiteljesedése érintkezik a múlt szellemi hagyományaival, s akkor, ha hű akar [366] maradni a tájhoz, önmagához, ha nem állítja ezt a materialista szellemiséget semmilyen tágabb cél szolgálatába, ha nem akar giccset formálni a felszínből, úgy az anyagelvűségnek csak ezt az önmagáért való formáját választhatja, és a vízió kaleidoszkópján lesheti az anyagnak felcsillanó és halálba fulladó tüzeit.