Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

„Egy ifjú pedig követé őt, meztelen
testén egy szál gyolcsingben…” (Márk)

Rufus, Máriának, a gazdag özvegynek bizalmas rabszolgája ott topog már jó ideje a városszéli kút mellett. Mellette a telemerített cserépkorsó. Menne már, de kutató szeme minduntalan a betániai országutat lesi. Várja a vendéget, kit asszonya parancsolata szerint itt kell bevárnia.

Már azóta a bárány is kész! Rode, a szakácsnő bizonnyal türelmetlenkedik már azóta!

Az alkonyuló nap már kezdte homályba burkolni a messzeséget, de az úton csak a mezőről hazabotorkáló parasztok cammogtak. Sehol semmi nyoma a vendégseregnek! Rufus már bosszankodni kezdett. Mire való volt hát az egész készülődés? Miért kellett még külön tizenhárom új saru is, bot is a vendégek számára az ünnepélyes húsvéti vacsorához, amikor lám, egy sem jön! Pedig ott áll minden készen Mária parancsolata szerint.

Kezét türelmetlen mozdulattal emelte a szeméhez, úgy nézett a messzeségbe. Senkit sem látott. Bosszúsan nyúlt korsója után, és megindult hazafelé. Akkor lépett hozzá két ember. Az öregebbik Rufus vállára tette kezét, és bizonytalan hangon kérdezte:

– Tiéd ez a korsó?

Rufus a szemébe nézett.

– Talán ihatnál? – kérdezte.

– Nem – felelte amaz –, de ha a korsó a tiéd, úgy üzenetem van számodra!

Rufus csodálkozó arccal vizsgálgatta a két embert. Violaszínű felsőruhájukról látszott, hogy galileai paraszt mind a kettő. A szelíd öreg is, meg a másik, a szép arcú legényke is. Egyszerű, mezítlábas parasztok.

– Én Rufus vagyok, Máriának, János özvegyének a szolgája – felelte gyanakodva. – Ha tehát engem keresnél, ám mondjad! [356]

– Én pedig Simon vagyok, emez meg János. A Mester küldött, és kérdezi tőled, hol van a szállás, ahol a húsvéti bárányt elköltené velünk?

A három ember úgy nézett pár pillanatig egymásra, mint a megigézett. Rufus ocsúdott fel legelébb. Meghajolt a jövevények előtt.

– Kövessetek…! – mondta.

Megindultak. Furcsa, bizalmatlansággal vagy talán bámulattal magyarázható némasággal haladtak egymás mellett a városba vezető úton. Egyik sem kérdezett semmit.

A házhoz érve Rufus az előcsarnokban hagyta a vendégeket, maga pedig úrnőjéhez, Máriához sietett, hogy azokat bejelentse.

Mély meghajlással köszöntötték Máriát, és Simon az előkelő asszony láttára kissé elfogódottan szólalt meg:

– Asszonyom – mondta –, a Mester küldött bennünket, és az ő megbízásából kérdezlek most téged, hol a hely, ahol Ő elköltheti velünk a húsvéti bárányt?

Mária mosolygó arccal mutatott utat a hatalmas ebédlőterem felé.

A délutáni nap haldokló sugarai aranyporral szórták be a hosszú asztal fehér gyolcsterítőjét. A már megterített asztal mellett gyerekes gondoskodással igazgatta a tányérokat Mária tizenkét esztendős fia: Márk. Az ajtónyílásra kíváncsian tekintett oda, s hogy a belépő vendégeket meglátta, zavartan meghajolt, majd anyjához fordulva halkan megkérdezte:

– A Mester…?

János felelt neki, a fiatalabb:

– Betániában hagytuk Őt, de jön már, és mondom neked, boldog lesz, ha látja, hogy te is segédkeztél vacsorája előkészítésében.

A gyerek boldog felbátorodással dicsekedett:

– Nagyon várjuk már Őt! Legkedvesebb bárányom készítette el Rode a mai vacsorára!

Aztán bizalmasan közeledett Jánoshoz, és megkérdezte:

– Te is barátja vagy neki?

– Igen – mosolygott amaz –, mi tanítványai vagyunk. Ő küldött bennünket most, hogy a bárányt elkészítsük. Azt azonban megmondta, hogy az ebédlő készen vár bennünket, felterítve!

A gyerek közbevágott:

– Rode még a vacsorát is elkészítette! Nincs dolgotok már semmi. Hanem addig, míg a Mester jön, ugye, anyám, kiülünk ide a fügefa árnyékába, és ti mesélni fogtok nekünk róla!

Mária mosolyogva mentegetődzött a vendégek előtt:

– Fiam kíváncsiságát bocsássátok meg neki. Rode, öreg rab[357]nőm szokott neki mesélgetni a Mesterről, s én is, mert magam is többször hallottam már Őt beszélni.

Mialatt a két tanítvány letelepedett Máriával a fügefa előtti kőpadra, Márk beszaladt a házba, s pár pillanat múlva, hogy ismét előrohant, gyerekes írással telerótt papírtekercset lobogtatva jött elő.

– Nézzétek – mondta dicsekedve –, ezt mind Rode mesélte róla! Én meg leírtam. Olvasd! – mondta az öregebbiknek.

Simon zavartan babrált a kezébe nyomott papirusszal, majd megsimogatta a fiú fejét, s a szemébe nézett.

– Öreg barátod nem tud írást, ám füle telve van a hallottakkal, szeme a látottakkal. Ülj le mellém, hallgasd, és szaporítsad papiruszaid számát!

Aztán kezébe hajtván fejét, beszélni kezdett.

*

Mikor az érkező sokaság zaja megütötte fülüket, kisiettek az utcára. Mária megállt az ajtóban, és megfogta fia kezét. Azonban a gyerek, mihelyt Jézus alakja kivált a környező tanítványok köréből, ideges mozdulattal tépte ki magát anyja kezéből, és a vendég elé rohant. Nem hajtott fejet előtte, nem üdvözölte a betanult udvariasság kenetes szavaival, hanem a tizenkét esztendős gyerek szilajságával szinte nekirohant, és átölelte:

– Mester – lihegte –, megismertelek!

Barnabás, a tanítvány, a gyerek rokona ott állt Jézus mellett, s az örömtől lihegő gyereket megpróbálta lefejteni a Mester melléről.

De az lehajolt hozzá, és homlokon csókolta.

– Megismertelek – hadarta a gyerek tovább –, meg! Mikor másfél éve Transzjordániában voltunk, de akkor még sokkal kisebb voltam, akkor temettük el az apámat. Neked is olyan szép barna a szakállad, mint az övé volt, és épp úgy csókoltál meg, mint ő szokott!

A gyerek mondta volna még tovább is, de hogy a ház elé értek, a belé nevelt udvariassággal megállt, hogy előreengedje a vendégeket. Azok egyike az ajtóban visszamaradt, és karon ragadta az anyjához igyekvő gyereket:

– Megállj, fickó! – mondta neki nyeglén. – Te a házhoz tartozol?

– János Márk a nevem, és Mária fia vagyok – felelte az megtorpanva.

– Heuréka! – ujjongott amaz. – Mondd – s itt halkabbra fogta hangját –, akkor te tudod…, hány bárányt vágatott anyád ma estére? Jut-e mindannyiunknak valamirevaló adag? Mert jöt[358]tünk ám elegen! Én meg nem szeretnék éhen maradni a nyakunkba csimpaszkodó csőcselék miatt! Tudod, ki vagyok én?! A Mester főembere! Pénztárosa! Júdás a nevem.

Márk kiábránduló megdöbbenéssel tekintett a fölébe hajló, vigyorgó arcba. Szinte megrettent tőle. Aztán felvetette a fejét, s mielőtt otthagyta volna, hideg büszkeséggel szólt oda neki:

– Anyám házából még nem távozott el soha vendég éhesen!

*

Csak a tizenkét kiválasztott tanítvány ebédelt a Mesterrel az ebédlőben. A többieket s a kísérők nagy csoportját az alsó épületben látta vendégül Mária. De Márk az ebédlő bejárata melletti függöny mögül mégis végigleste a vacsorát! Valami földöntúli hatalom szinte odaszegezte a lábát. Valami megmagyarázhatatlan vonzódás, melyet a Mester iránt érzett rajongásra hajlamos gyermeki lelkében. A Jordánon túli találkozás óta mindig fülébe csengett szelíd és csodálatosan bársonyos hangja.

Ugyanaz a bársonyos hang muzsikált most is a terem titokzatos csendjében. Márk földbe gyökerezett lábakkal állt leshelyén, és hallgatta a számára érthetetlen, titokzatos szavakat. Szomjasan itta fel a füléig eljutó szótöredékeket.

„… egy közületek elárul engem…”

„… Csak nem én, Uram?…”

„… vegyétek és egyétek, ez az én testem…”

Megdöbbenve, érthetetlenül nézte, hogy amikor a bárányt már megették, mint járulnak sorra a Mester elé, hogy vegyék tőle a darabka kenyeret. Meglepődött, mikor látta, hogy Barnabás, akit ő nagyon kemény természetű embernek ismert, a kenyérdarab vétele után térdre esik, és könnyes szemmel néz a Mester szemébe, mikor ivott utána a kehelyből.

Egyszerre goromba hirtelenséggel vágódott szét mellette a függöny, és egy lihegő alak vágódott ki a teremből. Márk a függönybe kapaszkodott, hogy el ne essék. Hogy a távozó után nézett, megismerte. A pénztáros volt: Júdás.

Benn egy percig csendesség lett. Tizenegyen néztek riadtan a távozó után. Csak a Mester nézett ragyogó és csodálatos békességgel mosolygó szemeivel maga elé, az immár kiürített kehelyre…

*

Hogy aztán énekszóval kivonultak a házból, az izgalomtól szinte reszkető gyermeket anyja parancsára Rode elkísérte hálókamrájába. Míg az öreg dajka megvetette az ágyat, Márk a látottakat mesélte el neki. Hosszan, részletesen. [359]

Már csak egy szál gyolcsing volt rajta, s mikor Rode unszolására végre ágyba került, még ott is folytatta:

– Azt is mondta: egy ma közületek elárul engem. Jaj annak az embernek!

Hogy látta Rode arcán a megdöbbenést, még nagyobb tűzzel folytatta:

– Bizony, Rode! De… Rode…, én tudom, melyik lesz az! Az az éhes, a pénztáros! Láttad volna, hogy falt! Hogy válogatta a legjobb falatokat a többi elől! Külön korsó bort állíttatott maga mellé, és hallottam, amikor anyámtól pénzt is kért. Rode…, ha én Barnabás bátyámnak lennék, vagy ha bár olyan erős lennék, mint az a fiatal, a János…, hát én azt az embert úgy megütném…, úgy megütném…, nézd…!

Azzal gyereköklével nagyot csapott az ágy fejpárnájába.

Rode megnyugtatta:

– Aludj, Márk! Ne félj, ott van Barnabás bátyád is, János is, meg a többiek. Nem engedik azok! Aludj, fiacskám!

Mikor a felizgatott gyermek szeme végre álomra zárult, Rode csendesen eltávozott a szobából.

*

Alig múlhatott el még éjfél, amikor Márk felriadt. Hangos társaság vonult el az ablak alatt. Nagy csoport volt, s talán a közepe érhetett az ablak alá, mikor egyszerre megálltak. Egy érdes hang magyarázta a többieknek:

– Itt vacsoráztunk. De mondhatom, jó bora van az asszonynak, és jó konyhája!

Az ablakhoz lopódzó gyermek szívdobogva ismerte fel a suttogóban a pénztárost.

– Aztán vigyázzatok – suttogta tovább emez rekedten a többieknek –, akit megcsókolok, ő az! A pénzt pedig rögtön megkapom, ugye?

Egy papi ember válaszolt neki, megrázván a kezében lévő zacskót, melyben megcsendült az ezüst.

– Mondtuk, ez a tied! De most már vezess, gyerünk!

A csoport újra megindult. Katonák is voltak köztük. Néhány csapzott hajú csavargónak bot is volt a kezében. Zajongva mentek tovább.

Az ablaknál álló gyermek dideregve rázkódott össze.

Aztán hirtelen mozdulattal kiugrott az ablakon, s a lármázó csoport után lopódzott az éjszaka sötétjében.

A lármázó csoport nyomán ugattak a kutyák. Márk ijedten, de dacos elszántsággal lopódzott utánuk. Túlmentek már a Cedronon, majd a Jozafát völgyén is. Az Olajfák hegye felől hűvös szellő [360] fújdogált. A fügefák, olajfák levelei kísértetiesen sírtak, hogy lombos hajukba kapaszkodott a hűvös szellő. Márk fázósan borzadt össze, s hogy a Getszemáni–kert közelébe értek, megborzadt a sötét fáktól, és ösztönösen kapott egy útjába kerülő, száraz faág után. Megmarkolta és kettőzött óvatossággal lopódzott tovább, mert most, hogy a hegy elé ért, elvesztette a nyomot. Semmit sem hallott már az előtte vonulók zajából. Megdöbbenve figyelt fel arra a nehéz csendességre, mely szinte a torkát fojtogatta, ösztönösen a tisztás felé igyekezett. Jól ismerte a helyet, sokat játszott már errefelé társaival, s tudta, hogy a tisztás a hegy legmagasabb pontján fekszik.

Szíve feldobogott, ha olykor valami tüskés ág belecsimpaszkodott lobogó ingébe. Tüske megvérezte, ág megszaggatta ijesztő lopakodása közben, de ha a szélfúvás pillanatnyira alábbhagyott, a csendességből feléje muzsikált a Mester bársonyos hangja, s ez bátorságot adott neki, valami csodálatos benső tűz járta át ilyenkor, és hajtotta tovább.

Fejében pattanásig feszültek már az erek. Éppen egy sűrű bokron törte át magát, amikor ijedten felsikoltott. Egy ember feküdt a bokor tövében. Aludt. A sikoltásra megmozdult ugyan, de aztán a másik felére fordult. Arcát most megvilágította a felhők mögül kibukkanó holdvilág. Barnabás volt: Márk rokona, a Mester tanítványa. Pár lépéssel odább feküdt a többi is: Péter, János meg a többiek.

Már szólni akart, ébreszteni őket, de szó nem jött ki a torkán, csak guggolt ott, a bokorban dermedten tovább. A másik bokor mögül feltűnt a Mester alakja.

Arcán végtelen szomorúság látszott. Egészen közel jött az alvókhoz. Márk tisztán látta, hogy könny csillogott a szemében, amikor megszólalt csendesen, szomorúan:

– … aludjatok…

A tisztás jobb szélén fekvő fügefaerdőből egyszerre felhangzott az üldözők zaja. A Mester mintha ügyet sem vetett volna rájuk. Amikor azok már zajongva előbújtak az erdőből, akkor lehajolt, és megrázta Pétert:

– Keljetek fel, íme, közeleg az, aki engem elárul!

Márk reszketve emelkedett fel a bozótban. Amonnan már rohanvást jöttek amazok, és a katonák körülkerítették őket. Az egyik lámpahordozó előtt lépkedett egy sötét alak, aki úgy látszott, vezeti a többit. Hogy a szélben himbálódzó lámpa fénye az arcába világított, Márk felismerte benne a pénztárost.

Mire Barnabás és a többiek kitörülték a mély álmot szemükből, és feltápászkodtak, Júdás már leemelte fejéről köpenyét, s a Mester elé lépett. [361]

– Üdvöz légy, Rabbi! – mondta ideges, rekedt hangon, és megcsókolta.

Ebben a pillanatban Márk torkából görcsösen szakadt fel a síró kiáltás:

– Áruló vagy…! Gazember…! – ordította torkaszakadtából, és előpattant rejtekéből. Sikongva rohant Júdás felé, görcsösen szorongatva kezében a száraz ágat… Őrjöngő sikoltására a tanítványok is botra keltek a rájuk rohanókkal… Péter kezében villant a rövid kard…, Malkus arcát elöntötte a vér…, botok emelkedtek a levegőbe…, vad kiáltozás…, megrohanták a Mestert is… aztán Márk tompa ütést érzett a fején, és elterült a földön.

Mire felocsúdott, a zaj már elült. Pár lépésre tőle észrevette az összekötözött Mestert. Felugrott. Dacos jobbja a botját, szeme a tanítványokat kereste…

A tisztás túlsó végén pillantotta meg őket. Futottak. Menekültek az üldözők elől. Ott fut mind… Péter is…, János is…, jaj…, Barnabás is! A Mester pedig itt áll megkötözve!!… Homlokán már egy véres csík is látszik!!

Felsikoltott.

A sikoltásra egy korbácsos legény ugrott feléje ütésre készen. A megtépett ruhájú pénztáros is a hang felé fordult, s amikor meglátta a gyereket, karmolásra meresztett ököllel rohant feléje, és rikácsoló hangon ordított a korbácsos legény felé:

– Üsd…, üsd…, fogjátok meg a békát…! Ez az elébb engem megütött…! Fogjátok meg…!

Márk hátán végigcsattant a korbács… a legény már megmarkolta ingét… és a habzó szájú pénztárosnak már szinte érezte leheletét…

A menekülés ösztönösségével lódított egyet magán úgy, hogy az ing végighasadt testén, és lemeztelenítve ugrott keresztül a tüskés bozóton, hogy sikongó jajgatással rohanjon a menekülő tanítványok után…