Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. augusztus–szeptember) 8–9. szám, 337–432. p.

3.

Lakásaim és korszakaim tudtak egymásról. A stráfkocsi akkor szállított egyik házból a másikba, amikor életem egy-egy tájékáról is elköltöztem. Író jóformán ugyanazon napon lettem, mint főbérlő. A napos Attila utcai lakás a budai színkörre néző öreg házban, ahol az összetolt ágy először súgta meg, mi az, független házasnak lenni: a Tanú megindításáig minden gondunknak s boldogságunknak részese. Amit az Ember és szerep első részében leírtam, utolsó betűig ott maradt a felhólyagzott, sárga ajtószárnyak közt. Ők látták első betegeimet s a fúrógép zúgó gömbjét; beléjük verődött Zsinka Ferenc, a szerkesztő kéziratsürgető aktatáskájával; ők fogadták a szanatóriumból új otthonába bevonuló pólyást, akit három év múlva az ölembe, hozok majd haza, csak negyvenegy fok lázban haldokolva. A székek rugóit magántanítványaim térde szalasztotta fel. A nagy asztal, s az ormótlan pohárszék közt ott járt s ütődött heves vitában Erdélyi Józseftől Pap Károlyig mindenki, akit első honépítő terveimben együtt láttam. A félig kész élet minden lelkesedése, fájdalma ideköt: innen indultam Rómába, Párizsba; innen tüdőtompulatommal a sorsdöntő röntgengép alá; ide jött meg iskolaorvosi behívásommal a biztos kenyér szaga; itt nyitottuk fel Tormay Cecil gratuláló sürgönyét az Emberi színjáték utolsó folytatásához, s itt vártam Raszkolnyikovot szótározva a halott gyerek helyébe meghívottat, aki a professzor szerint nehezen fog megszületni. A Tanú megjelent, s amelyik nap megjött az első öt példány, aznap költöztünk Budáról Pestre, apámék lakó nélkül maradt öröklakásába. A következő három év, mint a Tanú–évek, lakásban is csupa száguldás. Három év alatt hatszor költözködtünk, hogy utána megint egy állandó lakás, sír előtti utolsó lakásom fogadjon be: mint bukásom kőbörtöne vagy művészetbe halt maradványú mentsvára…

Az írói munkában mindig van valami elkiáltásszerű. Az ember ráeszmélt valamire, s szent hevében kiböki; aztán leguggol, behúzza a nyakát, s várja, mit idézett fel. Első időben szinte minden tanulmányom, bírálatom után volt néhány ilyen lapító napom; a [337] tapasztalat később megnyugtatott, hogy az ember ritkán kiált egész bolondot, vagy ha igen, ritkán veszik észre. Még később a Tanú esztendei arra is megtanítottak, hogy akármit kiáltok, a visszhang mindig ugyanúgy kámpol vissza. Így lassan nekibátorodtam, majd elfásultam. A Tanú megjelenése után azonban ez az önönmagán elrettent sunyítás – minden fölkészülés ellenére – hosszabb és mozdulatlanabb volt, mint előbb vagy utóbb bármikor. Mint egy sündisznó, úgy gömbölyödtem be a Kmetty utcai dolgozószobába, s vártam, mi következik. A Tanúval természetes elégedetlen vagyok. Szeptember 26-án a költözés és az első példányok napján az első dedikált példányt hat oldal siralommal küldöm le Gulyásnak. „A Tanúnak nem ilyennek kellene lennie… érdeklődését kapkodónak, nyelvét csikorgónak, szellemességét olcsónak találom. Elégedetlenségemben az egyetlen vigasztaló maga az elégedetlenség. Most már minden erőmet össze fogom szedni. Ha jóhiszemű olvasókat tételezhetnék föl magam körül, talán elnézőbb tudnék lenni ehhez az első számhoz; így az ő konokságukkal olvasom… mindenütt látom a bevágásra jó felületet… Állapotom a vesszőfutásra készülő emberé, aki örül az első csapásnak, mert hisz a fájdalom a fájdalom elképzelésétől váltja meg.” A halálról beszélek, farmernek akarok menni, előbb persze tető alá hozom műveimet. A végén magam is megsokallom, s a magyar betegséggel mentegetőzöm: „Magyarországon talán mindig ilyesféle gondolatok szomszédságából fakadtak az írói alkotások s e fájdalomnak volt étvágya a munkaláz, mely engem is életben tart, míg elemészt.” Gulyás annyira meg van hatva a megjelenés tényétől, hogy nem is jut figyelme vigasztalni. Első órákban csak maga a tárgy, a kezébe került négy ív papír foglalkoztatja, – egy új szellemi lény testét becézi benne, s csaknem helybenhagyja kifogásaimat.

De Gulyás Pál barát, a Tanú keresztapja és cinkosa, s nem is oldhatja fel az én süngörcsömet. Elszántan és dermedten várom az első látogatót. Erdélyi József robog be. Őneki bizony kisebb gondja is nagyobb a Tanúnál. Új korszak küszöbén áll maga is, vers-újságot ad ki, ott árulják az Est mellett az utcán. Egy aranyhajú tündért ünnepelnek a versek, aki mellesleg kitűnő francia, s Jóskából is francia költőt nevel. Csupa áradás, kamasz tűz, önbizalom ez a hamvából parázsló, ősei kínjával keserű ember. A külseje is megváltozott, ruhája csinos, s Van Goghra emlékeztető arcán rezes mosolygás. Ideái pillanatnyi szélcsendjében eszébe jut, hogy én is adtam ki valamit. Én nem értek hozzá – veti oda – de szidnak, mint a bokrot, az biztos – s már továbbszáguld kedvenc vesszején; egy költő előbb megtanulhat franciául verselni, mint beszélni (ami egyáltalán nem bolond tétel). Amikor elmegy, otthagyja magas báránybőr kucsmáját; a kucsma nem illik új állapotához. Feleségem elteszi, s a költő nem jön érte soha. Az a kerítő juhászkutya ösztön, amely egyszer már Tamásit is megkapta a Címeresekért; az Erdélyi versújságának is nekiugratott a Protestáns [338] Szemlében. A versek csakugyan gyengébbek a többinél; de olyan nagy veszedelem az? Erdélyi visszatalált a sorsához, visszatalált volna énnélkülem is; a bírálatba azonban becsúszott egy helytelen tréfa (azt írtam, az aranyhajú mint múzsa nem vált be), s ezt nem bocsátotta meg soha. Kár – ha egyoldalú, hallgató barátja voltam is, szívesen hallgattam volna őt igaz szeretetben még harminc esztendeig.

A másik rengésjelző készülék, mely a Tanú első hatásáról hírt hozott, megint egy baráti pár volt; nem is az újságuk, hanem az ijedelmük. Pap Károlyék akkortájt nehéz viszonyok közt éltek, s én, aki egy jövendő zsidó-magyar béke parlamenterjeként kezeltem, s mint emberrel és vitatkozótárssal is igen jól egyeztem, fölajánlottam, lakjanak nyáron át a mi elhagyott Attila utcai lakásunkban. Amíg mi Sátorkőn mulattunk, Károly csakugyan ott olvasgatott a hűvös fogorvosi székben; ősszel aztán ők akartak segíteni mirajtunk, s lakóbajokról hallva bérlőkül ajánlkoztak a mi felsőgödi kis házunkba. A Tanú megjelenése szemmel láthatón megijesztette őket. Ez a kettős kohabitáció valóságos testvér hírbe hozott bennünket; éppen csak egy iskolaorvosi állást mulasztottam el szerezni nekik, amelyből ezt a rokonságot a Tanúval is vállalhatták volna. A kiköltözés – mint a kezemben maradt levélváltás mutatja – nem ment izgalmak nélkül: látszólag késő autók váltották ki, valójában az összekötözöttség veszélyei. Az asszony tanácsért futott egyik barátunkhoz: ami kis jövedelmük csurrant, a Nyugattól s Földi Pesti Naplójától kapták, nem volt szép, hogy kenyerük a Tanúval kockára tettem. Magába nézzen, aki ezen az egocentrizmuson megbotránkozik. A férfi kettőnk közé szorulva hősin hallgatott, legföljebb a Földi-kritikát kifogásolta. A kis közjáték azonban, mely nagyon is emberi és ildomos volt ahhoz, hogy barátságunkat elbonthassa, az Erdélyi „szidnak, mint a bokrot”-jánál is nyomósabban mondta el, hogy egy istenek üldözte cselekedet vérszennye van rajtam, amelytől bölcsebb elhúzódni.

Egy péntek est aztán – ez volt a Nyugat Pozsony kávéházbeli összejövetelének a napja – olyan hírnök is érkezett, aki bírák közt is ott ült, s nem kis élvezettel számolt be az újdonsült merénylőnek tette hatásáról. „Pletyka, mi közöm hozzá?” – utasítottam el magamban félénken és gőgösen, de a képzelet, mely nem az okos elhatározások, hanem az oktalan érzelmek szerve, visszautasításom ellenére is munkált s ma is munkál az elébe állított képen. Hányszor ültem márványasztalánál, a Vérmezőre tekintő ablakkal szemben s ha a Pozsony kávéházra gondolok, mégsem a megélt jelenetek egyik-másika száll föl az emlékezetemben, hanem ez, amelyiket csak elképzeltem. Ha regényt írnék: a látomás erejével tudnék lefesteni minden arcot: a fölényes gúny, a tétova káröröm, a csinált felháborodás, a hallgatag irigység, rejtett szánalom arcjátékát, ahogy az ott levők későbbi magatartása ennek az első areopágnak az összehajolt arcaiba visszavetült. Maga a Mester állítólag [339] hallgatott, s csak a végén jegyzett meg annyit: „majd meglátjuk, meddig bírja”. Ki bizonyíthatná be utólag, hogy csakugyan elhangzott-e a fölfőtt ifjoncfejek közt, ahol egy nagy homlok körül haj, szem és végzet összefeketedik, ez vagy ilyesféle mondás; de mindaz, ami azóta történt, akkora írói, nem: jósi hitelt ad neki, hogy a rembrandti kép emlékezetemben azóta is ezt hordja cím gyanánt.

Az összegöngyölödött Tanú körül a magányába beszivárgó hírekből s magának a magánynak a rémlátásából így alakult ki az első burok, melyet széttépni többé sohasem lehetett. – Ez az, amire készültem – mondta a sátorkői elszánás, s az első napok valódi vagy képzelt „külvilága” csakugyan eléggé hasonlított ahhoz, amire a mellét teleszívó vállalkozó a levelük imbolygató fák közt elszánta magát. Lassan azonban másféle hírek is érkeztek. Gulyás Pál itt is ott is kezükbe nyomta debreceni ismerőseinek a Tanút, s a beléjük fújt lelkesedést visszakapva, benne is följebb szállt a lelkesedés s még bátrabban lelkesített. De közbe a szétdarabolt ország más részeiről is futottak be biztatások. Egy fiatalember, aki a harmadik egyetemi esztendejére a mi udvari szobánkban vett ki szállást, igen alkalmas címjegyzéket adott át nekem. Számontartottjai (nem egészen írók s már nem is csak olvasók: az a réteg, amelyre egy új folyóirat s vakmerő kezdés leginkább számíthat) csaknem mind válaszoltak és fizettek. Ezt a Gál István nevű fiatalembert még az első őszön hozta fel hozzám Tamási Áron, amikor meg akarta mutatni, hogy a Címeresek levágásáért nem haragszik. Első tömjénül egy gépelt füzetet mutatott be: összes megjelent tanulmányaim jegyzékét évek és folyóiratok szerint. (Még egy ilyen füzet volt nála: Féja Géza összes művei.) Később feltűnő szép írású kártyákat kaptam tőle: új enciklopédiatanulmányom mint korszakalkotót üdvözölte, a Tanú tervétől el volt ragadtatva. Persze nemcsak tőlem volt így elragadtatva: ő mindenről tudott, mindenben izgult, az írók (nagyobb öniróniával, mint gondolták) elnevezték „az olvasó”-nak. Tanulmányaim közül „A tekintélyes ifjú” tetszett neki a legjobban, melyben Kazinczy ifjúkori kopogtatásait, versengéseit, szervező s önképző szenvedélyét festettem meg a levelezés s a Kassai Múzeum alapján. Tévesen önarcképnek hitte, s magát idomította hozzá. Amikor a Kmetty utcába költöztünk, megkért, nem adnám-e ki neki a diákszállói kvártély ellenében cselédszobánkat. A Tanú félelmes anyagi perspektívája a pénzt is kívánatossá tette, könyvtárlátogatói nehézkességem pedig a mozgékony „Kazinczy-jelöltet” is. „Őneki öröm lesz – gondoltam –, hogy a Tanú műhelyében élhet. Nekem pedig öröm, hogy rajta át talán más fiatalok is beleszoknak ebbe a műhelybe, ahol úgyis nemzedékek számára született terv és munka.”

A szétküldött mutatványszámokba gépelt gyűjtőíveket tettünk. Én úgy számítottam, hogy ha ilyenféle folyóiratból elfogy száz példány, már jó. A terjesztő (az Egyetemi Nyomda egyik tiszt[340]viselője) kétszáz fizető olvasót ígért. De még ez a kétszáz is azt jelentette, hogy a Tanút a maguk zsírjából kell kivágni: az ifjúságra gondoló 60 filléres példányár (lecsapva belőle a könyvárusi 40 százalékot) a számonként három-négyszáz pengős nyomdaköltség egy ötödét sem hozta volna meg. Az eredmény meglepő volt: csak a mi gyűjtőívenkre háromszáz előfizető futott be két hónap alatt. A főgyűjtő persze megint Gulyás Pál volt, aki a mondai ötvenes számot akarta Debrecenben elérni. Megvan még a névjegyzéke, ahol sógorain és szülein kívül szelíd felesége is mint önálló előfizető szerepel, tiltakozásom ellenére. Erdélyben Molter Károly buzgott, a Vajdaságban a tüdővészes, biztosítóorvoslás és irodalomszervezés utolsó kálváriaállomásait vánszorgó Szenteleky Kornél volt főgyűjtő. Kecskeméten a nyomda körül, Győrött Tóth László sakkbarátjai közt zsendült fel egy kis Tanú–oázis. Pesten Basch Lóránt fizetett elő tíz alapítványi író részére. Hogy Ella a Tanú-olvasással meg nem gyanúsítható rokonokat és ismerőseit sem hagyta békében – elgondolhatni. Nem is igen akadt köztük őszinte lélek, aki a mutatványszámot vissza merte volna küldeni. Hogy október derekára ő is megkönnyült terhétől (két órával vajúdva túl Arany–tanulmányomat), az egyéves kicsiny és az egyhetes piciny közt boldog gonddal vezette tovább ábécé-mutatós jegyzőkönyvét, mely egymaga jó harmadát fedezte a Tanú kiadásainak. Az Egyetemi Nyomda négyszáz példányt adott el az első számból, s mivel ezt a számot első bőségünkben mi magunk is könnyelműen szórtuk, csakhamar megjött a figyelmeztetés: vigyázat, nem tudunk később teljes első évfolyamot adni. Úgy is történt: minden műveim közt a Tanú első száma az, amely ha nem is a második kiadást, de legalább az elfogyást megérte.

Mit érezhet egy sajtófejedelem, amikor százezres kiadványai csúcsáról erre az aprócska büszkeségre lepillant? Én a Kazinczy-kor kiadványsikereire gondoltam, s nem szégyelltem a büszkeséget. A becsületes magyar író 1932-ben egyáltalán nem volt jobb helyzetben mint 1800 körül. S a mindent elárasztó ellenirodalom hullámai közt nem volt kisebb öröm egy apró szigetet teremteni, mint az akkori közöny – homoksivataggal egy forrást elfogadtatni. „Kik ezek a hódítók – írom a Felhőkakukvárban –, akik a britek bölcsességével szállják meg a mai élet minden Szuezét, Máltáját, Szingapúrját úgy, hogy ellenérzésük nélkül hajóra se szállhatsz, s imprimáturjuk nélkül árvább vagy hazádban, mint voltak a Csokonai-korabeli poéták?” A könyvdiktátorok alighanem eleresztették fülük mögött nemcsak a megtisztelő brit jelzőt, de az egész Tanút. A Csokonai-korabeli árvaság emlegetése azonban nekem meleget lehelt a szívem köré. A Tanú megindulásáról a Nemzeti Újságon kívül egyetlen sajtótermék sem számolt be – s később is csak egy napilap, a BH ismertette egyszer-másszor; attól azonban, hogy a szervezett nyilvánosság eszközeitől megfosztva mégiscsak csi[341]nált egy piciny nyilvánosságot maga körül, irodalmunk első úttörőinek bátyai mosolyát éreztem magamon.

E kicsiny közönség soraiban itt-ott ismerőseim is feltünedeztek már. Elsőül Cs. Szabó László kopogtatott. Összehasonlítja a Nyugat októberi számát a Tanúval, s bár a Nyugat fennmaradását kicsiny irodalmunk fontos érdekének tartja, a bennünket izgató kérdéseket a Tanúban találja meg. Igen melegen írt Tamási Áron: „Sok hibája van irodalmi életünknek, de a legnagyobb az a posvány, melyet te igyekszel lecsapolni a Tanúval.” Valami tömörülésre is céloz; ahhoz jó gerinc volna a Tanú. Legjobban a levél végének örültem: „Most darabírással kínozom magam. Népi játékot szeretnék írni: olyat, mintha népi színműirodalmunk sora nem is lett volna… Érdekes volt, amit Arisztophanészről írtál.” Még érdekesebb, hogy a tanulmány írása közben én is többször gondoltam Tamásira. Földízű humor és délibáb irrealitás arisztophanészi elegyítésére kevés alkalmasabb magyar tehetség született, s ha az Énekes madárhoz tanulmányom csak egy szikra bátorságot is adott, megérte vesződni vele. Egy hónapok óta súlyos arcneuralgiában szenvedő kritikus, Illés Endre valahol a Múzeumkörúton látta meg a kirakatba tett Tanút. Két fájdalom szünetében elolvasta, s boldognak nevezte, aki ilyen világot tarthat tenyerén. Gyermekes rátartiságában is vonzó volt az a levél, melyet egy ismeretlen, de nyilván írójelölt egyetemi hallgató intézett hozzám „a nyelvtudomány bástyái közül”. „Nekem a Tanú örömnek jött – írja ez a választékos levél – íróját a Protestáns Szemle Móricz Zsigmond-cikke óta szörnyűnél szörnyűbb folyóiratok hasábján követtem kereső útjain eleinte gyereklelkesedéssel később baráti szolidaritással, aggódó szeretettel. Ez az aggodalom vitatkozik most is önmagával. A teljes magány szerinte nem morális mint életforma, mert a remeteség épp annyira halálszagú mint az önbeporzással szaporodó növények élete; nem morális mint műfaj, mert nemcsak a monológ visszaélés ma már a nézőközönség türelmével, de a pozicione konzervatív egyház is egyre lejjebb tessékeli papjait a szószékről, és belmissziót hirdet, nem is szólva a szavalókórusokról; de nem morális mint irodalom sem, mert az irodalom: nomen kollektivum. Elutasítja a védekezést, hogy egy ideig a fiatal írók jobbjaiban bíztam. „Nem bízni kellett volna, hanem meg kellett volna keresni őket.” Ő maga is lát egy „szekérre való fiatalt, aki nem maláriás, s kiknek nevét – attól félek – a Tanú nemigen hallotta.” A folyóirat különben „mint írás újra lelkes szemű gyerekké tesz, az osztatlan szellemi élet légkörével vesz körül: öröm és gyönyörűség. Köszönet jár érte.” Öt-hat év eltelt, s nem tudom, hogy a szavalókarok valóban rábizonyíthatták-e a remeték tanúságtételére az erkölcstelenséget. Azt a szekérre való legfiatalabbakat sem látom sehol, akit kortársaimat elvesztve érdemes lett volna megkeresni. A levél azonban minden álokoskodása ellenére is tetszett: egy kölyökszellem igyekszik félig játszva, félig komolyan, mindegy hogy mi[342]lyen érveléssel, de fürgén és bátran az apjával szemben állást foglalni. Tegyük el írójának a nevét: Bóka László.

E szolidaritásjelző levelek közt (Pintér Jenő, volt tanárom évi tíz pengővel járult a folyóirat fenntartásához, Kosztolányi Dezső éles kritikámnak helyeselt, Illyés nevét az előfizetők közt találtam meg) egy hiányzott csak: a kinyomtatott helyeslés. Kerecsényi Dezső Protestáns Szemle-beli dicsérő ismertetését nem számítva, a folyóirat-irodalom éppúgy elhallgatja a Tanú megjelenését, mint a napisajtó. Én azonban az első, nem álmodott siker szelében alig törődtem ezzel. A „tervhalmozó”, akit Gulyás Pál görbe tükre később oly szíven találón örökített meg, mint mindig, amikor annyi hézagocska is kínálkozott terveim számára, amennyi egy fűmagnak két flaszterkő réseiben jut, egész erdőt készült kizsendíteni. A terjesztő s Tóth László is (akik a gyors fogyásra túlzó bizakodásba estek, s ezerötszázas példányszámról álmodoztak) komolyan hányták-vetették kiadói terveim. Én azoknak a külföldi íróknak a kiadásába igyekeztem beléharaptatni őket, akiket a Napkelet, majd a Tanú Kritikai Naplójában emeltem ki. Nyitányul: Ortegára s Proust első részére gondoltunk. Ortegát én fordítottam volna; Proustról Gyergyaival tárgyaltam. Mint mondta, írt is a francia jogörökösnek, de eredménytelenül. Az ezerötszáz helyett hét-nyolcszázon megállapodó Tanú aztán a könyvesek kedvét is lelohasztotta, a Tanú égaljának a beborulása engem is elkedvetlenített. Egyelőre 1932 október-novemberében lobogtak a „tervek”: „halmozva”, mint a téli tűz, amellyel nagy éjszakát kell ellensúlyozni.

A Sátorkőről Pestre vonult Tanú váratlan sarkalást kapott tehát otthonában. Szükség is volt erre, mert maga az otthon – e sikerecskével együtt sem volt olyan alkalmas tojófészek, mint az ezüstfa alatti ház galambnévjegyes magasszintje. Hét éve laktam a Budapest nevű városkonglomerátum legbájosabb kisvárosában: a Krisztinában. Nyaraimon a Szőnyi István fényeire emlékeztető Felsőgöd s a Tanú paradicsomi szülőhelye, Sátorkő osztozkodott. Ezek után nehéz volt visszahonosodni a sötét Terézvárosba, diák- és egyetemihallgató-korom otthonába. Ablakaink megint északra néztek, az utcán e félgettó zaja s a Nyugati pályaudvar füstje. Az erkélyre aludni kitett csecsemő szipogó orra körül fél óra múlva fekete karikában állt a korom. Az iskola is beállt, s jó háromnegyed óra veszteséggel kellett a Körönd tájáról Budára szaladgálnom. Az emberek és rokonok is jobban megtaláltak; a gyermekzaj pedig kétszólamú most már. A tervbe vett iramot, hat hetenként egy szám, így hamar fel kellett adnom, s a Tanú őszi és téli számairól, bizony, leverődött a nyári fény, mely az elsőn még rajta csillogott.

A műveknek ez az évszakkal hajlása (mely egész munkásságomon feltűnhet) a témák ólmosesőszínén kívül azonban mohóbb könyvböngészkedvet is hozott. Ha az első a költő száma volt; a második, harmadik (melyekhez legalább száz művet kellett annál kevesebb nap alatt átnéznem) inkább a könyvolvasóé. A [343] régi színt a Proust-tanulmány folytatásai s a kritikai napló folytatása őrzik. Az utóbbiban elsőnek magasztalva az azóta Nobel-díjjal kitüntetett Roger Martin du Gard regénysorozatát, s elsőül, de remélem nem utolsónak hűtöttem le a már Nobel-díjas Sigrid Undset iránti mértéktelen elragadtatást. Nyári gondolataim folytatta a Közép-Európa-rovat is. Nyelvtanaim s egy igen rossz német könyv ürügyein itt konstituáltatott először az azóta is sokat hányt-vetett kelet-közép-európai haza. Inkább az ősz vívmányai már (bár a sátorkői katalógusban is derengnek) a Nyugat elődei s az Újabb történelmi munkákról szóló tanulmány.

A Nyugat elődeinek a kinyomozására Péterfy csábított rá. Színházi bírálatait majd tanulmányait olvasva feltűnt, hogy a huszadik századi magyar irodalom „esztéta-palettája” mennyire ott van az ő kezében már. Gina költőjét Ady vallotta ősének, s kettejükben könnyű volt – egy nemzedékkel előre vetve – a Babits–Ady szerep előképeit megtalálni. A tiszta nyelvű Ambrus maga állt oda, hogy a társaság Kosztolányija legyen. Justh Zsigmondra Halász Gábor rajongása hívta fel már évekkel előbb a figyelmem; Asbóthról, ha jól emlékszem, Szabó Dezső írt. Tolnai Lajos két öreg barátomnak: Harsányi Kálmánnak és Földessy Gyulának volt vesszőparipája, Zilahy egyik példányát ezen az őszön kaptam meg egy harmadik öreg barátomtól. Nem kis virrasztások közben csaknem egész munkásságuk átnézvén (s még néhány közébük eső íróét, mint Komjáthy, Reviczky, Domokos) lehetetlen volt föl nem ismerni, hogy a Nyugat nem merész úttörés volt, mint eddig hittük, hanem nagyszerű (s már a sokak csődületével szennyezett) kiteljesedés, melyhez egy sor őrültségbe, tüdővészbe, öngyilkosságba rohanó író adta trágyául a vérét és agyát. Talán csak Bessenyei és Vörösmarty fellépte táján változott meg úgy a magyar szellem színe, mint ezekben a tiszta, legázolt szellemekben. Csodálható-e, hogy a Tanú, aki maga is az ő sorsukra s az ő égaljvarázsló munkájukra készült, kissé magát is bátorítgatta példájukkal.

Kevésbé alapos, de hatásában kétélűbb volt a történet, és irodalomtörténet-írókról szóló tanulmány. A Nyugat elődei ma már biztos irodalomtörténeti közpréda; „felfedezései” legfeljebb néhány fiatalembert kótyagosítottak átmenetileg irodalomtörténeti sírturkálókká (irodalmunk minden kis fejfája alatt zseniket szimatolva). Az Újabb történelmi munkák azonban egy vesztegzárat oldott fel, mely élő történetíróinkat, Szabó Dezsőt emlékezetes bírálatai óta a könnyen lelkesedő és könnyen nevető ifjúság szívétől csaknem teljesen elzárta. Szabó Dezsőt alkati türelmetlensége, kétségtelen sérelmei, nagy, teremtő bírálatai közben megbecsülendő értékek ellen is fel-felzúdították. A magyar tanító „zseni” nem engedheti meg azt a fényűzést, hogy olyan igazságtalan legyen másokhoz, mint mások őhozzá, s ha használni s nem pusztítani akar, kortársait – Berzsenyivel – nem mérheti Catókhoz és Ciceróhoz, hanem csak azokhoz a törpe sarmatákhoz, akik közt él. [344]

Szabó Dezső több kitűnő írón (Babits, Tamási. Móricz) kívül jóformán az egész tudománnyal szemben eldobta ezt a szarmata-elvet, s csúfolódó megjegyzéseiből legalább tíz évjárat ifjúság orrán lett szemüveg. Nem mondom, hogy nem voltak, akik válogattak, s itt-ott nemcsak gazsuláltak, hanem lelkesedtek is; de ezeket tíz ujjamon megszámlálhatom, s szavuk egy szűk körön nem terjedt túl. Bevallom, ebben az irányban én sem jutottam tovább, mint a derékhad, a francia és angol irodalmat, a mi lírikusaink harmadik csapatát jobban ismertem, mint legkiválóbb tudósainkat, így a szemle számomra is fölfedezés volt; a regényírók után örömteli.

Azt, hogy mint szorosan vett szakember ki mit ér, természetes, nem bolygathattam. De a történetírás irodalmi műfaj, s azon túl szellemi magatartás is: „módszerük” és „szellemiségük” megítélésére pedig megvolt a képesítésem. Első tájékozódásom elkiáltását talán nem is kell röstellnem. Thienemann érdemeit ma is inkább a Minerva fenntartásában látom, de alapfogalmaival szemben sem voltam, úgy érzem, tiszteletlen. Németh Gyula, Horváth János, Szekfű Gyula kiemelése s jellemzése pedig azóta is tovább igazolódott. Különösen a Szekfűről szóló rész ragadt meg akkor sokakat: az ellentétet (a legnagyobbakhoz méltó módszer – de nem igazi, nagy természet úgy, ahogy a „nagy természet” szó irodalmunk legnagyobbjain végigpillantva fölzeng) ma még igazabbnak érzem. Hogy maga a történetíró is emésztődött közvetlenül vagy közvetve ezen a jellemzésen: nekem a „neobarokk” szó árulta el a Három nemzedék új kiadásában. A tizennyolcadik századi barokkal én állítottam szembe a mai barokkot, megkockáztatva a gyanút, hogy a Szekfű barokk-képe ösztönszerűen a mai barokkot védi. Szekfű – válaszul-e – megtámadta a mai barokkot, melynek egyik teremtője, oszlopa s igaz nemesítője volt. A Magyar Szemle egyik famulusa később hetyke leszólásként intézte el a történetírókról szóló tanulmányt. Hatása mást bizonyít: amit magamnak örömmel fedeztem fel, mások is föl merték most már röstelkedés nélkül fedezni, s mivel a hatalmat vidámabb dolog fölfedezni, mint a száműzöttet, már-már mértéken túl és velem szemben is.

Így nőtt, s vetette ágát a Tanú mustármagja. Van-e ma közepes olvasó is, aki az első számokat forgatva észre nem veszi, amit akkor a legjobbak sem láttak: a sokfelé ágazó érdeklődés szerves egységét? „Van valami egy tudós természete és elmélete közt, amit előelméletnek lehetne nevezni – írom Korányi Sándor ürügyén. – A tényekbe még nem kapaszkodott bele, de már felismerhető rajt az elmélet dinamikus váza.” Odébb ugyancsak róla: „Ő mutatta meg nekem először, hogy a szerkesztés a művészeten kívül is mennyire elárulja a szellem előkelőségét, s hogy hasonló szellemi alkatú emberek hogy találnak rá rokon szerkesztési forrásokra hihetetlen távolságokon át.” Amit itt előelméletnek, szerkesztési formáknak, Proustnál, Szekfűnél „módszer”-nek nevezek, [345] de ha tetszik, németesebben a teremtő szellem struktúrájának is nevezhetnénk: az az, amiről a Tanú első évfolyamában szó volt. Nem bírálat, nem ismertetés, nem ismerethalmozás, hanem egy új, sokoldalúbb és nemesebb szellemi struktúra, vagy egyszerűbben, egy előkelőbb emberség kitenyésztése volt a cél. A nagyokkal egyeztetve megteremteni magamban, s megteremtve magamban, belecsenni a kicsinyekbe. A második és harmadik vezércikk címei: „Új nemesség” „Minőség forradalma” e fölé a törekvés fölé ütöttek lobogót. Lobogót, mely ellen már fölkerekedett – nem is a szél, maga Aiolosz.

4.

Babits Mihály kritikája a Tanúról, mely a Nyugat 1933. februári számában jelent meg, következményeiben talán a legsúlyosabb magyar nyelvű műbírálat. Kölcsey Berzsenyi-kritikája jóval kevesebb hatást váltott ki, de az évek végül mégiscsak feloldották nyűgéből a sziklai méla kórust, s a kifogások, melyek kétségkívül hozzájárultak összeomlásához, programot is adtak az önigazolónak egy hosszú s eszmékben termékeny öregkorra. A Babits–bírálatot elszenvedője könnyebben fogadta. Hatása – fordított visszhangként – az idővel erősödött, s fokra fokon nyerte el halálosítélet – szerű kondulását. Honnan kapott ekkora súlyt egy írás, melynek terjedelme alig két oldal, s igaza talán egy unciányi?

Egy határozott, marasztaló bírálat Babits Mihály tollából a Baumgarten-idők előtt is megnyomta volna azt, akire ráesik. Nemcsak mert egy nagy író szava az írás dolgaiban mindig súly, hanem mert Babits Mihályról köztudomású, hogy nem vetette el könnyelműen a sulykot, s óvatossága tanulmányaiban mindig nagyobb volt, mint spontaneitása. Én magam, ha nem is irigyeltem, de föltétlen becsültem őt az alibiknek azért az állandó lélekjelenlétéért, mely szinte minden felmerülhető vád ellen eleve sáncot emelt: felállhatott bármilyen párt, világnézet, egyéni érdem; ő már előre fedve volt annak a figyelembe vett igazával. Olyan hangú bírálatot, mint a Tanúról, nem is olvastam tőle soha; fél mondatban bökött tán egy-egy semmirekellően hasonlót, de teljes fegyverzetében (pedig megért néhány ostorozható irodalmi csodát) sosem volt ennyire kardos és ilyen kevéssé pajzsos. A közönség, amely e látványt megérte, nem gondolhatott mást, mint hogy akit az alibik embere így mer ütni, azt rajta a megsértett érdem számon soha nem kérheti. Hogy ezt az írónak is el kellett gondolnia: természetes.

Rontotta helyzetét, hogy ennek a kegyetlen ítésznek, aki minden gyékényt kihúz alóla, ő volt éveken át az előharcosa. 1928-ban Babits ott volt, amit a halhatatlanság purgatóriumának neveznek. A Nyugat szerkesztőjével nap nap utáni horzsolódás, a zsidóságtól neheztelés; a keresztényeknél avas gúny, a kortársak közt: féltékenység. Ebben az elhagyottságában néhány fiatalember, elsősorban Halász Gábor és én voltunk azok, akik az ő nevét újból [346] felemeltük. Tárgyilagos olvasó nézzen utána: jelent-e meg 1922-ig Babits lírájáról felfedezésszerűbb tanulmány, mint az enyém az 1928-i Napkeletben. Kritikai s műfordítói munkásságának is alighanem csak dicsérői s nem megbecsülői akadtak nagyobbak Nyugat-beli bírálataim óta. Baumgarten-díjamról is elsősorban azért mondtam le, hogy a pénzt s a vele járó gyanút viszonyunkból kikapcsoljam. Szó sem lehetett tehát arról, hogy az általam is emelni segített író bírálatát akár magamban, akár a nyilvánosság előtt hasonló leszólással intézhessem el. Engem kötött a múlt: véleményem s felelősségem is. A dilemma – hacsak egyszerű irodalmi huncut lettem volna is – fogott. Vagy becsületes szellem Babits, s akkor a bírálata sem lehet rosszhiszemű, vagy nem az, s akkor mért törtem utat a Babits–kultusznak. De én nem huncut voltam, hanem minden alkati és indulati különbség ellenére szintemelő munkásságának őszinte tisztelője. Így alig védhettem magam anélkül, hogy értékrendem össze ne kelljen dobnom.

Nem vitás hát, hogy a Babits-bírálat a Tanú első rohamát akkor is megállította volna, ha csak bírálat: azaz szellem ítélete szellemről. A Tanú első olvasóinak, többnyire a Nyugaton iskolázott elméknek, össze kellett nézniük: bakot lőttünk volna? Aki ismerősének ajánlotta a Tanút, egy kérdést kap vissza: „Olvastad Babits bírálatát?” Az ajánló morog valamit személyes okokról, de azért nem dicséri többé olyan fesztelenül. Titokban ő is felületesnek tartja a műveltségét, hátha lelepleződik egy ilyen Tanú-féle papír magasztalásával. Az is természetes, hogy akit viharos kritikai múltamban itt-ott megsértettem, kapva kap az elmarasztaláson; hogyne, hisz ezzel Felhőkakukvár minden madara felmentést kapott. „Ó, már-már elhittem ennek a Némethnek, hogy csakugyan én csinálom az ellenirodalmat. Milyen balga tud lenni egy ponyvaíróban a lelkiismeret? Írt mirólunk valaha így a legnagyobb Mihály? Világos, hogy nem mi vagyunk, hanem ez az ál-Tanú az igazi elleníró. Tőle kell félteni a darvak V-vonalát és a szellem tiszta röptét. Jaj, milyen igazam volt, amikor utasítást adtam, hogy újságainkban még az előadóeste műsorhirdetéséből is ki kell gyomlálni a nevét!”

Mindennek be kellett következni, amint be is következett a Babits-kritika hatására. Ez azonban még szellemi hatás, az éveken át tárolt írói erőfeszítés: a tekintély hatalma, amellyel szemben egy másik friss erőfeszítés az önigazolás reményével veheti fel a küzdelmet. Végzetessé a Nyugat-beli bírálat azért vált, mert szellemi mezben anyagi erőket vonultatott fel. Magukban is félelmes anyagi erőket, amelyeket nyomor és romlottság még megsokszorozott. Azon a számon, amelyben a Tanú-bírálat megjelent, már Babits az egyetlen szerkesztő: végre sikerült Móriczot kibuktatni. A komoly irodalomnak a Nyugaton kívül még mindig nincs orgánuma. Azt a homályba veszett kerülő utat, melyen én küzdtem föl magam a „jobboldali” ellenirodalom lapjain át: csak egész kivéte[347]les szívósság vállalhatta. Annak, aki tehát a maga szintjén akart írni, s nem volt kiadói szerződése (akkoriban Márai volt az egyetlen kiadós író, s Szabó Lőrinc az egyetlen, újságpapíron virágzó költő), Babits szemöldöke és a nyilvánosság körülbelül egyet jelentett. Az én példám ezeknek az íróknak elrettentésül volt szánva: micsoda mennykövek hullhatnak alá a rakoncátlanokra ebből a szemöldökből. Hogy valaki a maga bűnéért ezeket a villámokat Prométheuszként elviselje, sors volt, de hogy valaki a más bűnéért a kiűzetéssel együtt elvállalja: valószínűtlen, ritka önfeláldozás.

A szigorú egyeduradalmat azonban még meg is lehetett volna sokallni. A Baumgarten-pénzt, hol az az író, aki már megsokallta? A Babits-bírálat azért tudott engem a magyar szellem fejlődéséből (ha nem is rögtön, de néhány év alatt) a szó szoros értelmében kizárni, mert nem bírálat volt, hanem „kurátori enciklika”. Egy ötven-hatvanezres jövedelmű bérház, ez az én igazi ellenfelem. Hol jobban, hol rosszabbul fizető partájok ugratták ki ölelésemből a barátot, terveimből a fogadkozót, könyököm alól a széktámlát. Voltak pillanatok, amikor úgy látszott, megszökhetem ez elől a bérház elől, mely hajtott, mint Goethe gyermekét a harang. Végül azonban mégis csak ő került újra és újra fölül. Hatvanezer, ha csak a felét osztották is ki a megfelelő helyen a legalkalmasabb kezekbe, Tündérországgá tudta változtatni körülöttem a világot. Tündérországgá – nem ahogy Móricz érti Erdélyre, hanem ahogy a Magyarországból beküldött biztosok értették, akik cselek és tőrök varázslata közt jártunk a sötét hegyek országában. Alig van fiatal író, akiről meg ne tudnám mondani, mikor vétett ellenem a Pénzre gondolva. Lehet, hogy túl is ment ez a varázslat mágusa szándékán. De a tánc ment már nélküle is, neki csak egyet kellett tennie: vissza nem vonni az enciklikát. S most már hiába vonná: annak ami szándékaimból és belőlem megmarad, nincs szüksége az ő feláldozására s alibijére. Dolgoztak ellenem más erők, látszatra nagyobbak: a legorvabb, legelviselhetetlenebb az övé volt. A többiek csak gyalázni tudtak, és sokat bíró idegeimet tépték meg. Egyedül ez tudott árulókat támasztani kevesebbet bíró szívem körül.

Amikor feleségem a kihajtott Nyugatot szobámba beadta, s égő szemem a mérget minden jó hírnél gyorsabban felnyalta, alig gondoltam ezekre a következményekre. Az ember az érzelmeivel emlékszik. Azóta sem került kezembe az a Nyugat-szám, s mégis kitűnően emlékszem minden mondat helyére rajt. A lap alján kezdődött a cikk (a Tanú ellensúlyozására indított Könyvről könyvre rovatban); a Nyugat maga is folyóirat, nem ír folyóiratokról, de a Tanú… Lapozás után: régóta figyeli túláradó tehetségem; nem tudja, mért hagytam ott a Nyugatot, én voltam a legszabadabb, sőt legszabadjáraengedettebb kritikusa az országnak. Az oldal dereka táján: polihisztorok ma nincsenek, csak bizonyos koron alul „bátyai mosollyal”. Az oldal alján új cím alatt: „Nem tanú, ha[348]nem bíró. Indulatai hamis perspektíva-játékba viszik.” Már a másik oldalon: „cselédszobaszag, meglesi a szerkesztők vetélkedését, a népszerű regényíró hatása titkát, meggyanúsítja a történetíró konzervativizmusát.” Ezen a tájon vagy előbb még: stílusa hideg, tizenöt regényírót levág, de ahhoz, hogy a tizenhatodik értékeset fellelje, nincs szíve.” Alább: „szeretné kezét nyújtani ezen a sikamlós úton; mint írót továbbra is becsül.” Alul, egy harmadik fejezetben: „ostorra azért szükség van, csak a darvak v-vonalát (a hierarchiát) nem szabad megbontani.” Aki akarja, ellenőrizheti, jól égetődött-e bele az emlékezetembe. Az első érzésem mégsem a félelem vagy a harag volt; a káröröm inkább. Rossz érzés rossz érzést indukál, s én Odüsszeuszként fölujjongtam, hogy aki ennyire gyűlölt, ennyire a kezembe adta magát. A bírálatnak én csak a szellemi s nem a társadalmi erejét néztem. Az pedig sokkal kevesebb volt, mint lehetett volna. Engem nem ölt meg, a támadót azonban kiszolgáltatta. „No, Alibics Mihály, most itt hagytad az ujjlenyomatodat!” egész durván így ömlik mondatba ez az első szilaj agyvillanás.

Igaza volt-e? A bírálat megjelenése után többen is tanácsolták, hogy válaszoljak rá. Lehet, hogy erre csakugyan szükség is volt. Mért nem tettem? A pofozott szeminarista példázatába foglalt program-mazochizmus, Szabó Dezső ijesztésül felállított példája tartott vissza? Nem akartam megtisztelni a rosszhiszeműnek érzett érvelést? Vagy magam is gyanakodtam forró világomra, s nem mertem védeni már, amikor szinte még az első „elkiáltás” gőzös állapotában voltam? Azóta közel hat év telt el, kettővel még mindig kevesebb, mint amennyin át Berzsenyi adott választ bírálójának, de ha a halál árnyékában eltöltött idő duplán számít, s az a féltúlvilág, melyben két esztendő óta lebegek, szelídebb sugalló a niklai gesztenyéknél: a nagyobb ütés Észrevételeimben szelídebb választ fog kapni. Ami hat év előtt a fölülkerült érvelő diadalmával vijjogott volna, ma borongó elmélkedéssé tompul a szerencsétlen emberi társaságról, melyben nemes törekvések egymás koporsóivá válnak, s egy kis nép legjobb fiai egymást emésztik el.

A vádpontokon könnyen szaladhatok végig; Babits itt, talán éppen mert hatni akart, mélyen a maga szintje alatt választotta meg kifogásait. Hogy mi szükség volt a Tanúra, amikor úgyis a legszabadjáraengedettebb kritikusa voltam az országnak? Az Ember és szerep első része erre a kérdésre megadta a szubjektív választ. Bizonyítóbb ennél a tárgyi: tessék összehasonlítani a Tanú első évét Nyugat-beli írásaimmal, mindenki láthatja, miféle s vajon jó csíra repesztette-e itt ki magát, s kár lett volna-e, vagy haszon, ha ez abból a „szabadjára engedettség”-ből ki nem szabadul. Tudom, hogy hasonló színű tanulmányok később a Babits Nyugatában is helyet kaptak, de csak a Tanú ellensúlyozására, s a Tanú előtt soha. Mint Lutherról, rólam is el lehet mondani, hogy megmentettem az egyházat. Amit polihisztorságomról mond, másképp nem is tudom megmagyarázni, minthogy ezzel az érvvel a művelt[349]séget örömest humorba merítő közönségre kacsintott. A szellem emberei közt a sokoldalúság ma szinte törvényszerű. Nem kell olyan gondolkozókra mutatni, mint Ortega vagy Russel, még a jobb regényírók nagy része is „polihisztor”: Joycetól Huxleyig. Hányféle szaktudományból kell anyagát összeszednie a földrajztól az orvostörténetig egy olyan történésznek, mint Szekfű? S vajon Babits tanulmányai közt nem épp a Gondolat és írás a legjobb, melyben aligha maradt el a szakok megdézsmálásában matematikától teológiáig a Tanú mögött? De hogy a furcsaság teljes legyen: a Tanú később kiszabadult ugyan neki meglehetős idegen szférákba, abban a három számban azonban, mely a Babits-bírálat alapjául szolgált, szinte kizárólag irodalom tölti ki, még a történetírók is csak mint egy irodalmi műfaj művelői vonulnak fel. Igaz, írtam négy oldalt Korányi Sándorról: de erre mint orvosnak talán volt jogom. Ismertettem A kapitalizmus vége című könyvet: bűnös polihisztorkodás-e ennyi a kapitalizmusvég egyik hányatott fiától? Történeti perspektívákkal elsüllyesztve a fontost, s kiemelve a jelentéktelent – csak a Nyugat elődeiben játszhattam. Valójában csak azt a hősiességet méltattam, amely a Nyugat feltétele volt. Hogy az „eredmények” istene nem az igazságé, s a tisztább elszánás sokszor csak utat tud törni, ahol egy jobbkor érkező tehetség birodalmat alapít: ez a szellem minden területére érvényes tétel, s az irodalomkutatónak szép feladata az ilyen félsikerű úttörőknek, mint Zilahy, Vajda, Péterfy, Justh igazságot szolgáltatni. A Nyugat nagyságát épp, ésszel én nem kisebbíthettem, hisz népszerűtlen években és helyen egész munkásságom ezt bizonyította. Hogy a siker sok olyan széplelket odakavart a Nyugat nagyjaihoz, akik a megelőző úttörők mellől elmaradnak, pedig alig lehet kétségbe vonni. Amellett az elmés szójáték mellett, hogy a Tanú nem tanú, hanem bíró, aki elevenek és holtak fölött ítél, éppen csak elmegyünk. A Tanúnak alig egyötöde volt kritika, s az első három szám bírálatainak is (az utolsóban jelent meg 17 lírai arckép) több mint a fele igenlő. Hogy nincs szívem az új tehetségeknek elébe sietni a ma első sorban álló fiatal tehetségek bibliográfiája cáfolhatná meg, több mint a fele előtt én lelkendeztem írásban először. A lelkesedés és szenvedély különben, úgy hiszem, stílusomra is jellemzőbb, mint az a komplikált hidegség, melyet Babits hány fel neki. A cselédszobaszagtól természetes, hogy az borzad a nyilvánosság előtt a legjobban, aki nagy tehetségek sorsát a cselédszobában szokta elintézni. A Tanúba különben mint látni fogjuk, egyetlen tréfás megjegyzés csúszott bele, amely a cselédszobára lő vissza, ahonnan vakmerőn kitört. Szekfű konzervativizmusát csak annyira gyanúsítottam meg, amennyire a Magyar Szemle címlapja; Földi – bírálatomban pedig talán mégsem egy cseléd piszkolt be – mint Babits állítja – egy urat. „Mesterének, Szabó Dezsőnek sanyarú profilja.” Szabó Dezső nekem mesterem négy-öt más szellem után volt. Hasonlóságunk, azt hiszem, igen csekély. Ha ő a lényeg kimarkolója, én a [350] változatok szerelmese; ha ő Rabelais kortársa lehetne, én inkább Mozarté. De ma s évek óta már eszem ágában sincs őt úgy szégyellnem, ahogy ezt a szégyenkezést tekintélyével épp Babits belőlünk kikövetelte. Ha az ő sanyarú profilja rajzolódik mögém: ez csak azt jelenti, hogy van egy magyar sanyarúság, egy közös olajoskád, melyben a legkülönbözőbb Dezsők és Lászlók hasonló Jánosokká főnek. Babits megjegyzését – a Tanú első számait Szabó Dezső különben nemes füzetei mellé vetve – nem felismerésnek, inkább óhajnak veszem. Ott szeretett volna látni, ahol akkoriban Szabó Dezsőt. Ez az óhaja sok tekintetben teljesült. Hogy síkos utamon az ő kezére volna szükségem? Lám, egy alibi kéz mégis csak benn van ebben a bírálatban is. Kár, hogy a bosszú indulatától remeg. A Tanú útja csakugyan síkos út volt, s én el is zuhantam rajt, de nem a kátyúk, hanem a kőszálak síkosságán, jégen s nem sáron, szakadékba s nem részegek és malacok közé. Végül a darvak „V” vonala, amelyet nem illik megbontani? Amikor a Tanú föllépett, ezek a darvak V-vonalban legföljebb ültek, de nem repültek. Aki összehasonlítja a Tanú előtti s a Tanú utáni időket azzal a négy évvel, amely alatt a darvak a Tanú jóvoltából kissé összezilálódtak, az éldaru kedvenc képétől alighanem a Tóth Árpád csodaszarvas – hasonlatához pártol: nálunk, Magyarországon mindig kellett egy űzött lélek, akinek a nyomán új s új tájakra ért el a nyilas magyar.

Észrevételeim Babits Mihály recenziójára, látjuk, ma sem mondhatnak mást, mint hat éve: a szellem minden vádpontra pontosan úgy reagál, ahogy a kihajtott Nyugat fölött. Egyedül a bírálat s a vele kezdődő viszály okait tudom kellő távolból emberibben megokolni. Babits és az én viszonyom nap nap utáni érintkezésünk idején sem volt igazi barátság, csak szövetség. Nekem szükségem volt Olümpuszomhoz egy Zeuszra, neki magányához egy Hermészre. Természetünknek azonban nem volt egymásra szüksége, felfogásunk az íróról pedig csaknem kizárta egymást. Babits Mihály a költőt külön emberfajnak tekintette. Az igazi irodalom az ő szemében a költészet volt, s azonkívül amit költők mondanak többnyire költészetről, a költők beszéde tehát. Egy fiatal költővel ő rögtön fel tudta venni „a vérségi szálat” – a prózaíró mindig gyanús maradt előtte. A világirodalom nagy regényeiből is hány marad meg? Hát a magunkfajta lebzselő ítészek irkáiból? Velünk kezet kell fogni, hozzánk egyenrangúként kell szólni, a költők és a költészet propagálására föl szabad használni bennünket: valójában azonban csak efemer tünemények vagyunk, a kor feletti költők közt múlékony kor. Ezzel a költő-író ellentéttel szemben az én ösztöneimben egy másik ellentét mocorgott: író és rétor ellentétének lehetne mondani. Író, aki fölismer egy új szellemi helyzetet s azt kifejezi. Rétor, akinek birtokában vannak a kifejezőrendszerek, s azokon szépen és alkalomszerűen beszél. Az író (köztük az igazi nagy költő is: Berzsenyi, Petőfi, Ady) eszerint elsősorban nagy [351] szellem, aki egy újonnan fölmért világ csillagai alatt mintázza meg magában az embert. Amikor szól: ezért küzd, akármiről szól; ezért: egy. A rétorral szemben, aki mindig a nyelvből merít sugallatot a gondolathoz, felfrissített kifejezésmódokból az emberséghez; az én íróm: elsődleges kifejező. Természetes, hogy én is lelkesedtem a forrás-költők szent hölderlini állapotáért (s becéztem vonzó népszerűtlenségükért a kortárs költőket is); a mi újabb, kétségkívül eklektikus líránkat azonban lelkem mélyén én bizony rétor műfajának tartottam, s Babitsot – ebben az értelemben – irodalmunk első rétorának. Van egy legrövidebb út az emberség és szó közt. Az én szememben az írónak, akármilyen műfajba lép: ezt kell megtalálnia (ezt találtam én meg esszében, drámában, még a regényben, s ezt nem tudtam soha a lírában); Babitsnak ez nem sikerült: minden pompájában és fényében rétor maradt. Hogy igazságos-e ez vagy amaz a felfogás, most nem számít: kettőnk közt – bírálataimba s Babits leintő megjegyzéseiben, becsúszva – mindenesetre olyan lappangó ingerültséget szült, amely a fedő érdekszövetség felborulása után a Babits-bírálatot – az örök költő kirohanását a halandó író ellen – elég jól magyarázza.

Visszamarad persze, hogy „ki kezdte”, s a költő büntetését nem előzték-e meg a rétort ért pöccintések. Nos, tagadhatatlan, hogy mi már a Tanú megjelenése előtt elhidegültünk. Bizonyos az is, hogy a Tanú megindult, s beköszöntője a zugszempontok gyámságáról beszélt. Ha ez kezdés, hát én kezdtem. Ezentúl azonban az első három Tanúban filológiai nyomozás sem talál olyan mondatot, amelynek a célja: a volt barát lefokozása lehetett. Pedig a Babits név lépten-nyomon előfordul bennük. Proust regényét, amely azzal végződik, hogy elkezdődik, (nem egész találón) Babits egyik verséhez hasonlítom. A regényekről szólva a „művészetnek ezt a nagy poliglottját” (a „rétor” legelőnyösebb fogalmazása) mint ösztönzőt említem, aki ha nem is meggyőző regényíró, de legalább „az elbeszélés négy világnyelvét” mutatta be négy regényében. Ahol a Felhőkakukvárban „isteneket” kell a madarakkal szembeállítani, én Kosztolányi és Babits műveit ajánlom. Ha Földi könyvét a Nyugat az Ember Tragédiája óta a legnagyobb szándékú műnek mondja, még a folyóiratot érő gáncs is dicsér: „Nem kell-e elhinnünk ezt annak a folyóiratnak, melynek egyik szerkesztője a Halálfiait, a másik a Tündérkertet írta?” De mit feszegetünk mondatokat? A lírikusokról szóló tanulmányban, mely a Babits-bírálat előtt három-négy héttel jelent meg. Babits áll a ranglétra első helyén mint „a nemes gyakorlat, öngyötrő tréning embere, Püthiája az írásnak, aki minden kis íráshoz úgy csigázza fel magát, mintha írói pályája döntő szavát kellene kimondania”. „Minden kicsinyes és hatalmas itt – idézi Illyés is Babits-köszöntői egyikében ennek a jellemzésnek a mottóját. Lehet, hogy az Alapítvány azóta a szuperlatívuszok nagyobb bőségét csigázta ki esszéistáinkból; de hogy az én hangom itt is ugyanazt mondja, ami 1928-ban [352] a legnagyobb magasztalásszámba ment, kétségtelen. Nemcsak Babits, a felesége is megkapja itt azt a dicséretet, amelyet a Nyugat írójából sosem tudott kipréselni. Pedig a szövetség felbomlásáért, későbbi letipratásomért is én elsősorban őt okolhattam. Ennyi jelével szemben a lojalitásnak – ha egy különfutó lojalitásának is – egyetlen tréfás megjegyzést lehet állítani: Arisztophanész közvetlenségét a „fiatal író notesze” a Békákkal jellemzi. Ott, az alvilágban mintha nem is Euripidész és Aiszkhülosz versenyeznének a fő székért, hanem a Nyugat jubileumán Babits Mihály és Móricz Zsigmond. Ha valaki nem istenné avatott vezér, hanem író, ennyi tréfát egy másik írótól még megtiszteltetésnek is vehet. Babits versengése pedig, mely engem még a Nyugat-kiadású Móricz-antológia megdicséréséért is ostort kiáltva rótt meg, igazán olcsón szabadult ezzel a fricskával. Ha kezdtem is tehát: nem úgy, hogy egy rémlátástól vagy gőgtől meg nem szállt ember, ilyen szellemi és anyagi hatalom birtokában rögtön „pereat”-ot kiálthasson érte. Ma sem tudom biztosan: mi történt? Pánik volt, ami kiugratta – az idősebb megrettenése a kiszámíthatatlan ifjúság előtt. Vagy a végre elért teljhatalom birtokosát bosszantotta fel ez az egyetlen, nem is ellenzéki, csak szabad s kissé szabados hang? Az én szándékomat bizonnyal félreértette. Én nem belekötni akartam, hanem elmenni mellette, el a magam problémái után, talán egyet füttyenteni is közben. Ez a fütty lett a vesztem: a Tanú egy országos megkövezésre készült fel; rosszabb sors érte: írók tépték szét.

Amíg csak ketten voltunk egy fedél alatt: én és a kihajtott Nyugat, magam sem gyanítottam, mi történt rajtam. A valóság az emberek közt tört rám, amikor a különös bírálat félig keserű, félig kaján utóérzésével közébük állva – a bírálat társadalmi hatása körülfogott. Kosztolányi Dezső, hogy rokonszenvét a Tanú iránt külsőleg is bizonyítsa, épp ezekben a napokban velem vezettette be a Zeneakadémián tartott szerzői estjét. Utána náluk voltam vacsorán; elég kínos vacsorán, hisz a Földi-rajongása miatt megtámadt Nagy Endre is ott ült a vendégek közt. „Magát is meghívták ide? – csodálkozott belépőben, de talán épp a Babits-bírálat hatása alatt fokról fokra valami részvétféle ömlött el rajta. „»Ilyen ez az ország – mondta virágnyelven –, ha valaki elkezd valamit, rá se hederítenek, s ha belebukik, mindenki ujjong: „ugye megmondtam, hogy marhaság lesz.«” Nem volt nehéz kitalálnom, hogy a Babits-bírálat közhangulatát tolmácsolja. Ezt különben Kosztolányin is észrevettem: nagyon figyelmes volt, de már nem beszélt olyan lelkesen a Tanúról, mint egy héttel előbb. Sőt egyáltalán nem beszélt; nyilván feszélyezte, hogy Babits megtudja a bevezetőm. Nem gondolta, hogy ennyire haragszik. S ha komplikációktól félt: igaza volt, az Esti Kornél-ügy gyökere itt van. Babits a következő könyvét megtépázta, Kosztolányi pedig válaszul rá megírta az ő ars poeticáját: Esti Kornél védőbeszédét. Engem azonban sem bevezetni, sem vacsorázni nem hívott meg többet. [353]

A következő napok azután azt is megmutatták, hogy Babits mégsem vetette el annyira, mint hittem, az óvatosságát. A bírálatot megjelenése előtt igen sokan látták. Csak akit én tudok: Schöpflin, Gellért, Farkas Zoltán. Illyésnek is megmutatta, de ő – mint mondta – akkor nem vette észre, hogy olyan kemény. Az ítéletet tehát, ha ő írta is, helyeslésükkel mások is szignálták. A felszólalás ellen így előre biztosítva volt. Ettől különben is fölösleges volt tartania. Még azok is óvakodtak előttem rosszallni, akik nemrég levélben üdvözöltek. Az egyetlen Szabó Lőrinc lázongott, de ő is csak mint félreállított Babits-szerelmes. Amit a Tanúról írt, mutandis mutatis mind igaz, de ha most semmi az a Németh László, mért volt tavaly még minden. Hogy nyomtatásba egy fél szisszenés sem került, nem kell mondanom. Senki sem kívánkozott Prometheusznak egy ilyen Zeusz mennykövei alá. Az olvasók is elnémultak: senkisem szereti, ha kiderül, hogy naivul lelkesedett. Az egész országból egyetlen rovásírásszerű levél hozta el hozzám a tiszta emberiség szavát. Aki írta, csak hírből ismertem odáig. Fülep Lajos volt, a zengővárkonyi pap.