Folyóiratok
Kalangya, I. évfolyam (1932. október) 6. szám, 353–424. p. |
Popović, Jovan: Gyerekek |
A bara egészen a horizont pereméig terjed. Messze az országút fasora úgy rajzolódik ki, mint ezüstszürke selymen a fekete szegély. A szállás körül a barát sűrű nádas nőtte be. A csónak csendesen, simán siklik, mint szeretett testen a kéz. A nád susog a csónak körül. Suttog a víz mélyéből. „Hallod azt a mély bem-bemet? Az a bölömbika.” „A bölömbika? Ugye, az borzasztó? Milyen borzasztó hangja van.” „Mindjárt látni fogod.” A kisfiú büszkén kihúzza magát. Ez az ő birodalma, itt ismer minden harasztot, minden átjárót, minden szigetecskét, s minden susogó, zöld alagutat. A lányka kicsit remegve vár. Édeskés borzalommal. A fiú kidüllesztett melléhez mint védőhöz odasimul. A nád puhán zizeg, amikor a csónak közéje hatol. Zzzzz. Altatón. A nap fenn, a kék égboltozaton melegen mosolyog. A víz fölött számtalan furcsa, ismeretlen hang lebeg. Misa, a háziszolga kisfia feltűrt nadrággal nekitüzesedve, rúddal hajtja a csónakot. A vízkorongok a kihúzott rúd mögött ezüstösen megcsobbannak. „Az úr lányát csónakáztatom, a kis kisasszonyt csónakáztatom. A kisasszony fél. A kisasszony megbízik bennem. Bennem bízik!” A fiú arca kipirult, melle végtelen büszkeséggel dagad, úgy hogy ki kell terjeszteni a kezeit, és a napos fényességben hangosan fel kell kiáltania: iju! A hirtelen mozdulatból a rúd beleesik a vízbe. Eltűnik. A lányka rémülten sikolt. Mi lesz most? Nem térhetünk vissza! A fiú a kis faun egyszerűségével és természetességével ledobja az ingét és nadrágját, s eltűnik a zavaros, sárga vízben. A víz felszínén csobbanva pukkannak szét a vízhólyagok. A víz alól fojtottan, rekedten hangzik elő: bem-bem. A kislány torkát borzalom ragadja meg. Egyedül van a végtelen vízen, a nád dzsungelében. És Misa talán… talán… Misa! Jaj, Misa, talán csak nem… Mi… A fiú prüszkölve, fújva megjelenik. Megrázta magát, mint a kutya, hunyorgat, vízsugarakat fröcsköl magáról. „Csak ha itt vagy. Rettenetesen megrémültem!” [398] „Mitől? Nincs itt semmi, amitől félni kellene.” Elmosolyodott. És a mosoly mögött ugyanabban a pillanatban eltűntek, elenyésztek azok a borzasztó napok, amelyeket az apja és ő a jeges vízben térdig gázolva eltöltenek, mikor a nádat vágják, midőn a fagy a csont velejéig hatol, s összeszorítja az agyat, mint valami vaskéz. Eltűntek az aggodalmak és rémületek: árad a folyó, elnyeli a földünket. A hatalmas bara ma varázsos, csillogó világ, amelyben egy gyönyörű, furcsa álom valósul meg, ő és a kisasszony egyedül úsznak a vízen, és a kislány bizalommal közeledik hozzá! Bem-bem, árad szét a víz alól. „Itt a bölömbika!” „Hol van, hol van? Semmit sem látok.” A kislány teste egészen a fiúhoz simul. A kisfiú még meztelen volt, a víz párázott karcsú bronztestéről. A félelemben, a magányosságban, a határtalanság közepén a kislány nem is szégyellte magát. „Hát ott, az a kis szürke madár, amely úgy kiegyenesítette a nyakát, mint valami botot.” „Az?” – hahotáz bele a napfényes délutánba a kislány. „Látod, kis halak is vannak, látod, hogy fickándoznak. Én és a tatám halásszuk őket. Ez a mi ebédünk.” „Hogy tudjátok ezeket a szép, édes halakat megenni?” „Szépek? Hát persze. De nincs másunk, csak nád és hal.” A kislány bedugja kezét a vízbe. A halak elsuhannak. „Uff!” – kiált fel a kislány álrémülettel, amint a hideg, csuszamlós testek megérintik. Boldogok voltak a gyermekek. Kívül az emberi vonatkozásokon. Egyedül az ezerholdas barán. Vadkacsák röpültek át fölöttük. Az aranyos faágon feketén hintázik és károg a varjú. A gyerekek játszanak: „Te vagy a tata, én a mama.” Ártatlan, furcsa, édes és titokzatos játék. A bara magányosságának közepén, a kis élőlények számtalan susogásában. „Natálija, Natálija”, a levegő megremeg a hivó szótól. A hívás, mintha tapogatózna, keresgélne, mint a kinyújtott ujjak. „Hívnak bennünket!” – suttogják a gyerekek. A hívás türelmetlenné, hisztérikussá, dühössé és nyerssé válik. Natálija megrázkódik, és ismét ijedt, szomorú lánykává válik. Misa a háziszolga alázatos fia lesz hunyorgó, ravasz szemekkel. Gyorsan, ijedten felhúzza a nadrágját és az inget. „Itt vagyunk!” Misa a rúddal hajtja a csónakot. Zzzzzzz! Prrrrr! A gibicek raja felrebben a levegőbe. „Hol csavarogsz?” Az apa szája eltorzul a haragtól. Szemei gyanítva, kutatólag vizsgálják át a két megrémült kis lényt. Mintha bizonyítékot talált volna gyanújára. Az ő kislánya… ezzel a suhanccal. [399] „Mit csináltatok, átkozott undokok? Szégyen-gyalázat!” A szája köpköd. A húsos orron reng a cvikker, mintha le akarna esni, a kis, fekete bajusz összekuszálódik az elégedetlenségben. A gyerekekhez ugrik, s mikor kiszállnak a csónakból, nyakon ragadja, haragjában magánkívül megrázza őket. „Malacok, malacok, nem szégyellitek magatokat!” A két gyerek összezúzottain áll. A szép, egyszerű, édes és annyira közeli világ a sárba hull, lábak gázolják össze. Mi itt a borzasztó? Miért? „Mars a kocsiba, veled majd otthon beszélgetek! Legalább bárki mással, de nem ezzel a suhanccal, ezzel a rongyossal, ezzel a szolgával, szolgafiúval!” A hangja éles, mint a csörömpölő, széthulló üveg. Parancshoz szokott hang, hang, amelyben erőszak van. Natálija lehajtotta a fejét. Piros. Könnyei felszállnak a mélyből. Misa kalimpál, liheg, rázódik az úr kegyetlen kezei között. Kékül és zöldül. A gyerekek között elsőben nyílik szét a borzalmas, áthidalhatatlan szakadék. Még ott álltak segítség nélkül, értelmetlenségben kinyújtva reszkető kezüket. A kocsi eltávolodik. Natália szipog, sír, és rejtve nézi apja haragos arcát. „Hát, hát igaz. Rongyos. Büdös. Szolga fia.” (De erős, bátor, biztos, érezte, de visszafojtotta magába.) Mi közöm hozzá. Szipog. „Ne haragudj, apám. Soha többé nem fogok vele menni.” A kocsi eltűnik. Misa… kiugrik a disznók sövénye mögül. Egész testében reszket a pillanattól kezdve, amely úgy megrázta. Felemeli az öklét, és belefenyeget a levegőbe. Évszázadok fölhalmozódott keserűségével szorítja össze a fogait, olyan energiával, amelyben már benne van eljövendő öntudatos gyűlölete. 1) Szemelvény a szerző most megjelent Reda more da bude c. kötetéből, amelynek kritikáját Láthatár rovatunkban közöljük. Fordította: Csuka Zoltán |