Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. július) 7. szám, 289–336. p.

Kisbéry János: Nyírő József: A Jézus-faragó ember

Könyvének elolvasása után napokon keresztül gondoltam rá. Az igazat megvallva, könyve nem revelálta bennem a megtalált mondanivalót. Ezt kerestem, idézgettem egyre, s csodálkoznom kellett, hogy titka milyen makacs kősziklának bizonyul. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Csodáltam, tiszteltem, kitűnő írónak ismertem el, és meg is szerettem, de ezeket a laposságokat csak nem mondhattam el róla. A kritikus csődöt mondott bennem.

Ebbe sem nyugodtam bele. „Hát csak kell ennek az írónak is valami mindnyájunkkal közös és emberi fogalmakkal kifejezhető meghatározójának lenni” – hajtogattam. Kezdtem hasonlítgatni ehhez, ahhoz, kutattam atyafiságát, kerestem valami nyomot, vagy égi jelet, mely útbaigazítson, de eredménytelenül. Ennek az írónak se rokona, se őse. Ez az író mindenkitől különbözik valamiben, és éppen ez a különbség a leglényegesebb s egyben a legmegfoghatatlanabb benne. Vajon mi lehet az?

Végül megfejtettem. A boldogság. Ez az a rejtélyes és ismeretlen valami, amelyre a huszadik század embere legősibb élményemlékei alján sem talál semmiféle utalást, annyira sem, mint hogy az anyatej ízére visszaemlékezik olykor, lázbeteg álmaiban. Mikor süllyedt el bennünk ez az érzés minden ösztönös igénylésével együtt? Időszerű lenne egyszer rámutatni azokra a [335] forrásokra, amelyek az emberiséget éltetik. Tudunk mi egyáltalán örülni, szeretni, boldogok lenni? Nem kárhoztunk-e el, és fordult visszájára bennünk minden jótét érzés? Legfőbb lelki szükségletünk a tulajdon szerencsétlenségünkért való elégtétel, a káröröm, a bosszú, az irigység. Csoda-e, hogy csak annyi fejtörés után ismertem rá az élet ez egzotikus kolibrimadarában a boldogságra? Nyilván ez volt az első találkozásom vele szemtől szembe ebben az életben.

Ez volt a megfejthetetlennek látszó titok. Ez az ember boldog. Más, mint általában az emberek. Ez az ember szereti a feleségét, a családját, a hivatását, az embereket, az állatokat, a füveket, a fákat, a vizeket, a hegyeket, a hideget, a meleget, az esőt, a szelet, a tavaszt, a telet, a férgeket és a csúszómászókat, az életet és a halált. Ez az ember minden életmegnyilvánulásra a szeretet igézetével reagál. Ennek másképp ízlik a kávé, a vajas kenyér, a cigaretta, a sör, a csók, a könny és a bánat. Ez az ember a sors kegyeltje, az örök fogantatás és istenáldott termékenység. A szeretet fölkentje. Minden érzést, mely benne megfogan, hálától túlcsorduló szívvel fogad. „Élni jó” hirdeti anélkül, hogy szót szólna róla. Élni mindenképpen és minden körülmények közt jó. A feltételekhez kötött élet rabszolgaság, méltatlan alacsonyság, röghözkötöttség. Az élet maga a legfőbb jó. Az élettel nem lehet betelni. Minden pillanat az örökké való gondolat, az isteni koncepció beteljesedése. Benne érzi Istent a lehulló falevél zizegésében, a harmat csillogásában, a madár szárnysuhintásában, a tücsök cirpelésében, a vihar zúgásában, és ez a világot átölelő, üdvözült panteizmus boldogságérzetének kiapadhatatlanul bugyogó forrása. Érzékelése nem ismer határt. Egy a természettel, amelynek legkisebb rezdülését is érzékeny lélekkel fogja fel. Ledöntött a lelkében minden válaszfalat, és kitárult vele mindeneknek. A fák, a sziklák, a madarak, a bogarak, a virágok és a csillagok édes testvérei a teremtő gondolatban. Érti őket, és azok is megértik őt. Beszélget velük, és beszélteti őket. Kozmikus ősrokonsága a világmindenséggel meglepő és bensőséges titkoktól terhes megérzéseket sugall neki. A törékeny, vékony csontú kismenyecske jellemzése például ez: „virághajú leánkamadár.” A teremtés ölében önmagára talált boldogságérzete az a titokzatos fluidum, mely minden pórusát áthatja, és tudtán, akaratán kívül is kiárad belőle, mint a virág kelyhéből az illat. Úgy hat ránk, mint a költés mámorától megrészegült madár éneke. Megfoghatatlan és földöntúli. A mindenség életét éli, belekapcsolódva annak vérkeringésébe, mint központi szív és idegrendszer, és a mindenség lelkével hat vissza ránk. Lelki nagygazdag. Az az ember, akit nem a pénz, a vagyon boldogít, mert anélkül is minden az övé. Függetlenítette magát a birtokolás földhöz és tulajdonjoghoz ragadt módjától és mindazoktól a kölöncöktől, amelyek a sárba húzzák le: nem a fogaival és a körmeivel birtokol, hanem a lelkével. Ez az ember sohasem lehet szegény, mert nincs érdekelve földi dolgokban. Lelke már itt, a földön elvált a testétől, mint a lepke a bábtól, megszűnt csúszó mászó féreg lenni, megüdvösült. Ez az ember az ég küldöttje, földre szállt angyal, aki azért jött, hogy visszaadja élethitét e magával és Istenével meghasonlott, szerencsétlen és boldogtalan világnak.