Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. július) 7. szám, 289–336. p.

Kína, ahol most véres háború folyik, roppant terjedelmű és jelentőségű birodalom. Nemcsak Ázsia jövendőjét, de a civilizáció és a mai ember további évezredeinek sorsát is jelenti. Ebből az ismeretből, ebből a kiindulásból érthető meg az a felfokozott érdeklődés, amely a világirodalomban Kina sorsdöntő kérdései iránt egyre erőteljesebben [333] nyilvánul meg. Ez az érdeklődés azonban nem az örökké változó környezet iránti szomjúságból vagy az otthontalanság egyedülvalóságából ered. Az egzotikus táji, lírai élményeket adó Loti-típusú íróknak vajmi kevés mondanivalójuk van mindahhoz, ami a hajdani Mennyei Birodalom ma nagyon is földi, nagyon is szenvedő birodalmában már évtizedek óta történik. Az enthuziazsmusnak valóban kevés helye juthat, s hogy újra a melankolikus, francia tengerésztisztre, Lotira gondoljunk, frivol dolog is lenne most egy kinai „Madame Chrysanthéme”-t írni, vagy a „Mosoly országa” operetthangulatát idézni. A négyszázötvenmilliós nemzet huszonöt év óta tartó, részint nemzeti, részint világnézeti küzdelme, a különböző érdekű felkelések véget érni nem akaró sorozata, a fajoknak, világrészeknek, kapzsiságoknak és ideáloknak ez a lázas káosza megért a kivételes regény témakörére. Nem elég azonban csak írónak lenni, hogy ebből a gigászi nyersanyagból holmi színes, háborús tablót, regényes korrajzot kaphassunk. Velük élő, harcos forradalmár legyen az író, aki ezt a távoli célok, bizonytalan sorsok végzetes játékát formálja, ritka, véres szépségét a maga drámai feszültségében érző írássá vibrálja, hogy belőle a kollektív népi rendeltetés hatalmas himnuszát zúgassa. Gondoljunk Pearl S. Buck regényeire, az angol írónőnek Kína lelkét teljesen elérő, epikus képeire, amelyeknek plasztikus egyszerűségéből, úgy érezzük, valóban Kína lelke beszél hozzánk. S a francia Malraux „Hódítók”-ja, „Emberi sorsok”-ja. Ez a féktelen, kalandos író maga is cselekvő forradalmár. A vörös Kína szervezésében Borogyin környezetében tartózkodott, hogy a hongkongi és a sanghaji angolok, az európai kapitalizmusnak képviselői és a japán betolakodók ellen küzdve írja a nyers valóságnak és az irodalmi műalkotásnak azt az érdekes műfajú, furcsa keverékét, amely a kollektív szenvedéseknek emlékezetes dokumentuma marad.

A kínai sors irodalmának egyik legjellegzetesebb könyvét, miután pár év alatt a világ minden nagy nyelvére lefordították, most magyarul is olvashatjuk. Szergej Tretyakov írta.

Az új orosz irodalom kialakulásakor Szergej Tretyakov még színpadi író. Eizenstein abszolút lendületű rendezésével „Üvölts, Kína!” című kollektív drámáján át a filmig ér. Irodalomtörténésznek indult. A pekingi egyetemen volt orosz lektor, közben az amerikai és a japán imperializmustól s a kalandor tábornokoktól darabokra szaggatott Kína gyötrelmét, borzalmas szenvedését nemcsak a puszta szemlélő részvétével, hanem a tisztán látó író lázadó élményével több drámában megírta. Később búcsút mond a színpadi irodalomnak, hogy az utóbbi évek orosz mezőgazdaságának szocializálása és az ötéves terv törekvései nyomán átalakuló új parasztságról az életbe, a munkába kapcsolódó, új orosz író elkötelezettségéből fakadó riportkönyveit mint egy új irodalmi szemlélet bizonyítékait megírja. Ezzel az új irodalmi szemlélettel az író kivonult a szellemi munkás kényelméből. Felkelt az íróasztaltól, hogy az együttérzés szentimentalizmusát a veledolgozás, tehát a valóság cselekvőségével váltsa fel. Az írónak dolgozónak kell lenni, muzsiknak, munkásnak, aki a traktorok nyomán a föld lihegesét, a villamos dinamók lendítőkerekének gyors forgásával a gyárak dübörgését látja. [334]

Tehát nem az író „ír”, hanem a vele dolgozó megmutat. Ez az új termelési rendszerbe és a szocializált tömegekbe kapcsolódó irodalmi szemlélet, helyesebben az új idők új arculatáról tudósító valóságriport, Tretyakov új könyvében, a „Den Si huá”-ban további irodalmi problémákig jut. A dél-kínai Szecsuánból a pekingi egyetemre érkező fiatal diák feltárja a körülötte összeomló régi Kína társadalmának, falvainak, családjának életét, Szun Jat szen forradalmának titkos szervezését, az egymással megütköző bandák harcait és a szociális felismeréstől a munkások és parasztok Kínájáig eljutó, új gondolatot. A fiatal diák fél éven keresztül naponta több órát szentel Tretyakovnak, aki a „vizsgálóbíró, bizalmas barát, interjuvoló újságíró, társalgó és pszichoanalitikus” módszerével, ahogy ő nevezi, egy ember „biointervju”-jában a riporter anyagát a művészet legközvetlenebb formájával: a realizmussal építi meg, amely fölött a világ ma legérdekesebb és legszínesebb országának lázas viharfelhői úsznak.

Den Si hua a maga nemzedékének szimbóluma. Az ősi élet és az európai, japán befolyás alatt megváltozott életrendszer kettősségében megedződött új kínai típusa, aki még az imamalmok és az ópiumszívók gyermekkori emlékeit hurcolja. De már látta a lehulló copfokat, a Kuomintang nemzetért, szociális lelkiismeretért küzdő harcát, hogy maga is a feltartóztathatatlan erővel előretörő idők frontjába álljon.

S ahogy Den Si hua egy napon eltűnik, úgy múlnak napok, évek, úgy kavarog, küzd minden a „szabad” Kína leváló országrészeiért és leomló, ősi falaiért. Tretyakov, az új típusú író látja a harcot, mellettük van, s az a dinamika, ami az új munkáról írott könyveiből a munka szimfóniáját zengi, Den Si-Huának, a kínai diáknak biointervjujában, ebben az elsodort életben az élni akarók szabad himnuszát dübörgi.