Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. július) 7. szám, 289–336. p.

Madelon Lulofs és Holland-India. A két név az utóbbi évek nemzetközi könyvtermelése köztudatában összeforrott. Ez az India azonban nem az, amit a romantikus képzelet egzotikumhajhászása varázsolt elénk. Nem is az a gyarmat, dzsungel, turbános törzsfőnök és dúsan aranyozott takarókkal pompázó elefántok világa, amit a távoli világrészek dús fantáziájú irodalmának elhasznált fogásai, érdeklődő, kábító eszközei idéznek. A holland írónő eddigi könyvei, amelyekkel fo[332]lyóiratunkban néhány évvel ezelőtt részletesen foglalkoztam, az őserdők páriáinak, cukorültetvényeken vérző, vérhas és malária között őrlődő rabszolgáinak borzalmas életével s a tropikus nap izzásától hevült fehér emberek tobzódásaival foglalkoznak. Míg a nyomorult páriákat véres kezű munkafelügyelők korbácsolják halálra, addig fehér uraik az őserdők árnyékában luxusautókon, pezsgő mámorában járnak-kelnek. Ha mindezt megunják, hatalmas osztalékaikkal felkerekednek Európába, s villanegyedeik disztingvált légkörében a gyarmat már csak emlékfoszlány, színes élmény. Azok a gyarmati problémák, amelyeket ez a kitűnő írónő oly kegyetlenül tereget ki, és rendszerüket oly kíméletlen hangon ostorozza, tulajdonképpen évszázados világprobléma. A gyarmati tőke kíméletlensége, a félállati sorban tengődő páriák, néhány száz ember dúslakodása százezrek nyomorán régi nóta. Hiábavaló is a szenvedő, ellankadó szerencsétleneket itt-ott magunkhoz ölelni, szomorú életük mellett állást foglalni. Az irodalom valóban nem tud rajtuk segíteni. A részvét belénk ivódik, a művészet varázsereje könnyeket fakaszt. Aztán marad minden a régiben. Madelon Lulofs valóban szépen sír. Könnyei emberien igaz, vérző könnyek. Ökölcsapása azonban gyenge. Finom, női kezeinek görcsös erélye képtelen a kemény ütésre.

Legújabb könyvében, a „Szumátrai járőr”-ben már letér a közvetlen részvét útjáról. Terjedelmes katonai feljegyzések nyomán a gyarmatosítás hősi expedíciójának egy epizódját meséli el. Három európai és hetven bennszülött katona térképek nélkül, úttalanul büntető expedícióra indulnak, de a végtelen őserdőben eltévednek. Legtöbbje éhen hal. Csak néhány hét után érnek nyomukba a felkutatásukra indult katonák. A gyarmatosítás történetének ezt a mindennapi, szürke eseményét az írónő egy nagystílű, művészi riportázs frissességével írja meg. Nincs az a kitűnő haditudósító, aki a tényekhez ennyi lelki felkészültséggel és ennyi igaz realitással közeledne. Nemcsak kitűnő emberábrázoló, hanem – s ez a regény legkiemelkedőbb jellegzetessége – a vad természet hűséges rajzolója. Költője annak az őserdőnek, amelynek apró, elszürkülő figurái, mint megbolygatott hangyák, össze-vissza futkosnak. Nincs is az őserdőnek olyan zuga, sajátossága, amelyet meg ne világítana, s nincs az a jelentéktelen apróság, amit az őserdő külön életével szerves kapcsolatba ne hozna. Itt is az a detail-művész, mint kulijai lelkirajzában. A három fehér katona sivár, gyarmati élete mögött rejtőző európai emlékképeiből, a társas élet ösztöneitől űzött keserűségükből mintha a végtelen őserdőbe menekülés vágya csapódna felénk. Meséje ugyan kissé elnyújtott, de sehol sem fárasztó, mert leplezetlen, igaz átéléseikből fakad. A fordítás gondos. A korrektúra szánalmas. Az olvasót a hemzsegő hibák alapos próbára teszik.