Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. július) 7. szám, 289–336. p.

Pap Károly, az utóbbi évek új magyar elbeszélő irodalmának érdekes alakja körül kevés a visszhang. Még kevesebb a diszkusszió. Magányos, elszigetelt jelenség. Ennek okát abban látjuk, hogy már első könyvével, a palesztinai ősi zsidóság életének, prófétai küldetésének, még pontosabban: a Biblia misztériumának lelki hatásából kibontakozó novellaciklusában íróiságának tulajdonképpeni célját és küldetését pontosan megmutatta. Mert küldetéses író. Irodalmi problémája, irodalmi szándékossága nem a szabályosan gombolyított mese, a mai élet gazdag eseményeiből kioldott sorsoknak lépésrőllépésre való követése. Visszatér Isten közelségéhez, ahhoz az ősi konfliktushoz, ami a vallásos embert az őstitok keresésében sokszor Istennel is szembefordítja. Hogy miért éppen a Bibliával és a Biblián át indult az irodalom felé, erről eddig aligha tudtunk megközelítő magyarázatot adni. Sokáig érthetetlen is volt előttünk, hogy írásművészetének egyszerűen, üdén patakzó kristályos hangjával, valóságos ízes népi nyelvével miért fordul évezredek homálya felé? Mint Thomas Mann, aki a német polgári világ összeomlásával a Varázshegyről Ázsia sivatagja felé indult, hogy az emberiség születése pillanatait keresse, éppen úgy kereste ez az ifjú magyar író is a Bibliának azt a magányát, amelynek fényűzését induló író aligha engedheti meg magának. Hiszen a Biblia, a Talmud, amelyhez az államuk megszűnésével diaszpórába került zsidóság még annyi évszázadon át ragaszkodott, ma már valósággal kiesett tudatukból. A könyv, a kincs, majdnem húsz évszázad gettójának és sárga foltjának okozója már porladóban. A mai zsidó életében Spencer szintetikus filozófiájának, Marx „Kapital”-jának és sok más száz könyvnek döntőbb szerepe van. Mint valaha a Bibliához, úgy ragaszkodik most a modern zsidóság a természettudományos világfelfogáshoz. A biogenetikának a mai zsidóság életében mélyebb rendeltetése van, mint Jákob örök harcának az angyallal, ami lehet megrendítő szimbólum, intelem, de az asszimiláció és a nemzeti öntudat között vergődő zsidóság leglelkétől távol került. Hogy mégis mi az oka, hogy Pap Károly íróiságának első és ki nem apadó forrása a Tan, arra legújabb regénye, az „Azarel”, Azarel György gyermekkorának története felel, ami ha meg is próbálja az [331] olvasóban éledő gondolatot könyve borítéklapján adott magyarázatával eloszlatni, mégiscsak önéletrajz. A környezet, amelyben regényhősünk él, zsidó papi család, amely fölé Jeremia nagyapának írást kutató okoskodása, az egész világot egy íráson át vizsgáló korlátoltsága nehezedik. A világ minden tájékára vándorló zsidóságnak ez a partikuláris törvénykönyve, amelyben jogi, orvosi, szexuális és etikai magyarázatokon kívül mesék is vannak, valóságos zsidó mitológia. Tanítóereje évszázadokat sugárzott át mindaddig, amíg nem jöttek Bergson, vagy ha úgy tetszik: Herzl. A mi kis Azarel Györgyünk apró gyermekkora első, értelmi éveiben a Tan titkait kutató nagyapja befolyása alá kerül, az ótestamentum legsivárabb környezetére emlékeztető sátorba, ebbe az ázsiai képet idéző nomád lakóhelyre, ahol az öreg, mint a modern világgal szembeszálló Dávid, furcsa imákat mormolva Jahve örök titokzatosságába merül. A szülői házba visszatérő kis György emlékképeiben a nagyapával eltöltött évek titokzatos, ószövetségi hangulata valami érthetetlen, makacs, infantilis lázadássá erősödik. Ezt a lázadást az író apró bűnözési ösztönök felé tereli. A vidéki, jámbor zsidó pap hagyományosan egyszerű, de gondokkal terhelt családi környezetéből kiszakadó kis vadóc egzaktságában koldul, gonoszkodik, apját a templomban készül megszégyeníteni, ahol Istennel folytatott néma dialógusa idegizgalmában a gyülekezet előtt összeesik.

A népi végzet és a Tan szolgálata között tátongó tanácstalanságból fakadt fel az a teljes, szinte önfeledt őszinteség, ami az „Azarel”-nek – mint Pap Károly valamennyi eddigi művének – annyira különálló jelleget és értéket – bár kétségkívül vitatható értéket – ad. Ha a mai zsidóság válságához a kis Azarel vívódása sok értékes lelki adatot is szolgáltat, és a regény fölött sötétlő Jeremia hatalmas, biblikus figurája, mint valami örök mene tekel, a megszállottság problémájával próbálja fiait, unokáit – a mai zsidókat – a Tanhoz visszaterelni, érzésünk mégis az, hogy a kis Azarel harci ösztöneiben és a családdal szembeni védekezésében az „én” kialakulásának ösztönei a döntőek. Nem a nagyapai sátor élményei. Kezdő, kis élete tartalmát elhagyva került vissza a családhoz. Érzése több szeretet után sóvárgott. Az otthon sokszor komor, munkás környezete – a regénynek ez a része külön remek – ezt a több szeretetet nem nyújtotta. Ez lázadásának titka s jelleme szabad kialakítására törekvésének lelki rugója. Hogy nekem van-e igazam, vagy Pap Károlynak, aki a kis Azarel igazságkeresését a Tan makacs magyarázata felé tereli, arra majd a további kötetek adnak feleletet. Mert reméljük, hogy ezzel a kötettel egy érdekes regényciklus indul irodalmi útjára. Egy ciklus, amely elé kíváncsi várakozással tekintünk.