Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. július) 7. szám, 289–336. p.

Halász Gábor gazdag folyóirat-munkásságából ide s tova több mint egy évtizede ismert kritikus. Mégis csak most határozta el magát nagyobb tanulmányai kötetbe foglalására. Kár volt ugyan a túlzott szerénységért, de ahogy kötete első felét kitevő, régebben írott tanulmányaihoz az újabbak simulnak, mégis azt kell mondanunk, jól tette. Kötete így teljes képet ad fejlődéséről, irodalmi ideáljairól, minden áradozás nélküli, szinte túlobjektivált értékeléséről. Az új magyar tanulmányíróknak ezt a legműveltebbjét elvi következetességének abban a szuggesztivitásában mutatja, amit minden ellenkezés mellett is tisztelettel kell fogadni. Mert minden kritikusnak, Halász Gábornak is vannak ellenzői. A háború utáni fiatal magyar tudósnemzedéknek ahhoz a típusához tartozik, amely az előző nemzedék szellemi nihilje elől a rend, a forma és a hagyományok kötelessége felé hajolt. Indulásában, a „Napketet” íróihoz való csatlakozásában volt valami tüntető gesztus az ellenforradalmiság mellett abból az ellenforradalomból, ami csak addig volt az, míg a forradalmi időkben kihajtott irodalmi vadhajtások el nem sorvadtak. Ezeknek a vadhajtásoknak a szubjektív kritika kedvezett, s el is követett mindent, hogy a lázas kor irodalmából új szociális hitet, új emberi pszichét formáljon. Halász Gábor ellenállása a hagyományok tiszteletének és a formák zárkájának áhítozásában szigorú rendszert kívánt. A szellemiségnek azt a reneszánszát vágyta, amely minden magyar erőt hatalmas, átgondolt, építő konzervativizmusba fogna. Építeni a romokon! A múlt megmaradt pilléreit a rárakódott salaktól megtisztítva, a rendíthetetlen igazsághoz és a minden problematikusság nélküli széphez visszatérni. A tizenkilencedik század a rendszer századának indult. Úgy látszott, hogy a történelmi látásmód alkalmazása megteremti azt a szellemi légkört, amelynek humánuma és esztétikai normái a klasszicizmusban gyökeredztek. De jött a romantika és a romantika reakciója: az expresszionizmus. Visszafordította a descartes-i cogitót, defloreálta a szellem szüzességét, és a szemérmesebbeket a kollektivizmus fanatizmusával szorongatta. Soha annyit nem beszéltek a szociális humanizmusról, mint éppen a mi századunkban, és soha annyira nem éltek vissza a humánummal, mint éppen a világháború utáni szellemi izmusok feltartóztathatatlan összecsapásában.

Halász Gábor tanulmányaiban alig van nyoma a lírizmusnak. Mentes a romantikától. Mondhatnám azt is, hogy programszerűen ellenzője. Hiszen a romanticizmus a forradalom szülőanyja. Mégis a magyar szellemiség nagy romantikusait veszi bonckése alá. És megtörténik a csoda. Az operatőr keze alatt leválik a salak, tisztul a köd, és a kor a kortársak hű környezetében, a kor szellemáramlatai középpontjában a romanticizmus bábjai valóságportrét kapnak. Pedig a tanulmányíró nem törekszik arra, hogy a patinás emlékeket, az elárnyékolt alakokat a tűző nap sugarainak [329] özönébe állítsa. De a vélt csodák, a predesztinált kórságok, a kergetett hóbortosságok, amiket a rajongók a szellem nagyjai új életének tekintettek, rögtön eltűnnek, mihelyt a tanulmányt szimmetria, szabályos architektúra és minden részletre kiterjeszkedő, tiszta logika világítja át. Itt van például nagy tanulmánya Kazinczy Ferencről. A legtökéletesebb, amit eddig a nyelvújítóról írtak. Az új magyar esszéirodalom különben is felfedezte Kazinczyt, az irodalmi diktátort, akiről Németh László szellemesen mondotta, hogy kora irodalmának telefonközpontja kívánt lenni. Dacosan ügyelt arra, hogy az irodalom minden huzala az ő kezén menjen keresztül. Mégis mintha Halász Gábornak más mondanivalója is lenne Kazinczyról, mint egy, az ifjú Goethe hatását fantáziáló, tömjénből élő író-pedagógusról. Leplezetlenül mondja róla, hogy kora legelfogultabb kritikusa, hiszen szenvedélyesen kelt ki Csokonai és a sivár falu robotjában őrlődő Berzsenyi ellen, akinek nagyszerű iramodását igaztalan kritikája el is gáncsolja. Mert Kazinczy életének minden eseménye csak az irodalommal szövődik. Érzelmeit, elveit az irodalom formálja. Meghatóan emberi hasonlata, amit Kazinczy és Dosztojevszkij között von. Míg Kazinczy a börtönt irodalmi emlékké enyhíti, addig Dosztojevszkij életének ez örök lidércnyomása. Az ifjú Széchenyiről írott tanulmányában – a kis remekmű hetvenoldalas – apja sorsát idézi, ennek a fatalista, reményvesztett politikusnak kiábrándulását, régi szépségektől való elfordulását, meddő vigaszát a hitben, amint a régi szabadkőműves az újkatolikusok szektáját figyeli, azokét, akik más hitről áttérve, a friss ihlettől nyert türelmetlenségükkel a kor kezdő racionalizmusának üzennek hadat. A fiatal Széchenyi az egzaltált szerelmes. Osztálya pompázó képviselői között úgy jár-kél ez az ütődött, magára maradt egyénisége érdekességét hurcoló arisztokrata, mint aki a nők körében az izgatószert keresi, holott önmaga ellen küzd ingadozása és romantikus ösztöne között még vergődő énjével, aki majd nemsokára felszabadul, s alkotóvá lesz, hogy nemzete lelkével kísérletezhessen. A Bessenyei-portréban mintha ott lappangna a veszély, hogy maga a kutató is romantikussá válik. A bihari remete romantikus lendülete, öregsége első szédülete hűségesen finom rajzában már kifinomodott műszerekkel dolgozik. Az analitikus regények laboratóriumához hasonlóan a pusztai földesúrrá terpeszkedő, volt elegáns bécsi testőrt elmélkedő írásaiból felszökő lírai erezetű emlékeiben mutatja a hangulataiból, fájdalmaiból, érzelmi magatartásából soha ki nem hűlő, izzó hőfokon. Halász Gábor itt az összehasonlító esztétikus, az irodalomtörténet gazdag orkeszterének biztos kezű karmestere, aki Voltaire-t idézi, és a magányos Rousseau genfi sétáiban az öregedő Bessenyei tépelődésére lelki rokonságára lel. Később már orvos. Modern szívspecialista, aki a fájdalmas kényszertől sajgó remetét az elektrokardiográfia kamrájába, a szívnek ebbe a titkos kamarájába állítja, mintha keserűségétől gyorsabban verő szíve pitvar-összehúzódásait akarná lerögzíteni.

Dogmatikus tanulmányait a líra haláláról és az újabb regény válságtüneteiről írta. Ezekben a forma széthullásának okaira és a társadalomábrázolás irodalmi funkcióira mutat. Úgy látja, hogy a történelmi materializmus és a történelmi idealizmus egyformán szellemellenes. [330]

Balzacot, az ítélő regényíróit idézi, az adott társadalom nagy reformátorát, akivel szemben a Proust teremtette társadalomnak valóságellenességére mutat. Proust erősen foglalkoztatja, mint az új magyar esszéírók valamennyiét, akik a készülő teljes Proust-kiadás elé példátlanul gazdag Proust-irodalmat adnak. Halász Gábor a „Proust-élmény nyomában” közli jegyzeteit, és ez a Proust tüneti lélektanát, önleleplezésének gyűjtőszenvedélyét idéző tanulmány – legkésőbben írta – a prousti mű tökéletes szintézise. A francia irodalomban is kevés példa van erre.

Halász Gábor a tanulmány virtuóza. Könyvét „Az értelem keresésé”-nek nevezi. Az értelmet keresni annyi, mint mélyre nyúlni, hogy többet adhassunk saját magunk értelméből a mások értelméhez. Az értelem keresése azt is jelenti, hogy a képzelet alkotta varázst kerüljük. Ezt is hiánytalanul teljesíti. Tanulmányai valóban tanulmányok. Nem esszék. Nem kísérletek. Stúdiumok. Szelleme objektív érzetei.