Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. július) 7. szám, 289–336. p.

Köröskörül a búzatáblán szőkülő kalászok csiklandozzák az átosonó szellőcske lelkét.

Simó Illés a béresház előtt nézelődik, az öreg eperfa alatt. Fára akasztott kaszáját leemeli, s belefekteti a vizesvályúba, hogy dagadjon egy kicsit, s hétfőre jobban fogja a pengét.

A konyhában lobog a katlan tüze, sistereg a zsír, s küldi ki a vacsora ünnepi, jó illatát. Szinte a láb is meggyengül, ha mély lélekzetet vesz belőle az ember.

– Gyüjjék be, apjuk – szól ki a küszöbről az asszony –, mingyán kész a vacsora. Gyútom is ebbe a pillanatba a lámpát.

Hangja a sötétben szinte melegít, s olyan érintése van a szíven, mint a vigasztalásnak vagy engesztelésnek a nehéz pillanatok idején.

Az ember még elmozgolódik az udvaron, aztán izzadó arccal belép. Mintha nem is otthon volna, úgy restelkedik a szobájától. A verejték forró harmata egészben ellepi, s ő majdnem fél is a konyhában meggyújtott lámpavilágtól. Idegesíti, hogy az asszony majd rácsodálkozik, hogy ég s tüzel a képe, mintha most bocsátották volna meg neki valami szégyenletes, nagy vétkét. A lámpát kötényével védve már hozza is be az asszony, s ő a tükörbe pillant. Megkönnyebbül, hogy nincs semmi pirosság az arcán, csak éppen izzadtabb, de hát ez munkásnapon este nem visszás.

A ládára ül, s megtörülközik. A tányérok, kanalak ismerősen és vígan csörrennek meg az asztalon, s felesége fürgén fordul be másodszor is a sistergő edénnyel.

– Üljön le, apja, míg meleg. Mári, Péterke, gyertek, mer’ még mosogatni is köll.

A két gyerek vígan civódva fordul be. A jó szaggal párolgó húsosserpenyő előtt megszelídülnek, és hadarják az asztali imádságot. Simó Illés közelebb húzódik, mert egy újabb unszolás talán az étvágyát szegné.

Azt mégis keményen eltökéli, hogy csak éppen tessék-lássék vacsorázik a jóból. De az első falat nagyon kívántatta a másikat, s az a továbbit is. Rég nem volt ilyen ünnepi vacsora az asztalán, [316] s el se gondolta, hogy jó volna még egypár falat, amikor a párja már meg is szedte neki a tányért megint.

– Csak egyék, apja, van még itt. Hónapra is jut még arravalóbban, mer’ a kastélyba vendégeket várnak. Borjút vágtak, oszt a báró úr apró miegymással egy egész combot küldött ide.

Kiszalad a konyhába, s egy nagy üveg borral tér vissza.

– Ital is van. Márika, hozz csak egy poharat! Olyan bor ez, hogy még ilyent nem ittunk. Egy szép kis hordóval küldött a báró úr.

Telít egy pohárral, s amikor látja, hogy az ura fölhajtja, beszél tovább.

– Éppen máma délben elfog a fiatal báró úr. Kérdezgeti, hogy s mint vagyunk. Én biz elpanaszkodtam mindent. Négy órakor üzentek az irodából, hogy menjek a kulcsárhoz. Egy zsák liszt, egy hordó bor, zsír, vagy öt kiló hús került a kamrába rögvest. Azt is megmondta a báró úr, hogy ha valami köll, csak neki szóljunk.

Simó Illés ha hallgatja is, félig se érti. De amikor az utolsó jóleső falat is lecsúszik, érzi, hogy megkeseredik benne minden. És akkor kiszökik belőle a bujkáló kérdés halkan és rekedten.

– Rozál mikor ment el?

Az asszony hangja is csendesebb lesz.

– Fölőtözött a lelkem még hét órakor. Akkorra hítta a báró úr. Ott vacsorázik a kastélyba.

Péterke vidáman beleszól:

– Akkor ő is villával meg késsel eszik. Balkézbül, mer’ egyszer láttam, hogy a báró úr a kertbe vacsorázott sok-sok vendéggel, oszt mindenki úgy evett.

Simó Illés maga se tudja, hogy csapta szájon a gyereket.

– Elhallgass, mer’ mingyá balkézzel csapom le a fejed.

Az asszony ijedten már fogja is őket, s csöndes korholással vezeti az ágyhoz.

– Mér’ jár mindég a szájatok? Vetkőzni, egy-kettő, aztán be az ágyba!

A két megszeppent gyerek sietve bújik a takaró alá. Simó Illés az indulatával birkózik. Valami arra dühíti, hogy lesöpörjön mindent az asztalról. De a felesége megint mellette van, tölt neki, s kedveskedő kínálgatással szaporítja a szót.

– Ugye, apja, ilyen finom italba se mártotta a bajuszát. De nézze mán, a szivart majd elfelejtettem.

Egy doboz szivart csúsztat elébe. Ez viszont úgy megrontja az ember ellenálló erejét, hogy céltalan minden kapkodás a kísértés ellen. Simó Illés maga tölt még egy pohárral, és rágyújt a lámpa fölött egy szivarra is.

Az asszony megkönnyült szívvel nézi egy darabig. Aztán csendes szavakkal aprózza gondolatait.

– Nem tehettünk mást, hiába. Ha egyszer így kívánja a báró úr. Meg aztán lehet, hogy annak a szegény lánynak is javára válik.

Simó Illés utálkozó, haragos gúnnyal felel vissza. [317]

– Az. Még javára válhat a lányodnak, hogy a báró szeretője lett.

Szinte örül, hogy elevenbe vágott a szava. A mentegetés olyan, mint a készülő sírás.

– Mér’ emlegeti éppen így szegénykét? Tehet ő rúla, vagy tehessünk mink ellene valamit. Nem a vére hajtotta, oszt nem is mink küldtük oda. De hát a béres mégse húzhat ujjat az urával.

Simó Illés megemelkedik a széken, mintha csak nyújtózna. De hamar eszébe villan, hogy itt hiába való volna hősködni. Tölt, iszik és füstöl tovább, s inkább magának beszél.

– Azér’ csak nem jól cselekszik a mi fiatal bárónk. A megboldogult öreg méltóságos életibe nem vetemedett vóna ilyen dolgokra. Mér’ rúgta el a feleségit, mér’ veti rá magát a béreslányokra? Ott vannak neki a magához való személyek, férhessen el a szolgálóktul, ha bárónak szülte az anyja.

Keserűség és utálat ébred benne az egész élet ellen. De azért türelmesen, szinte elgyengülten hallgatja a felesége szavát.

– Mink igazán nem tehessünk róla. Tán azt mondjuk, hogy nem, oszt vonjuk magunkra a báró haragját? Aztán meg, ki tudja, lehet, hogy semmi rossz nem válik belőle. Csak éppen, hogy megtetszett neki a lány, azér’ hitta be. Aszonta úgyis, hogy más is lesz ott máma este.

Simó Illés legyint. De a szeme sarkából azért figyeli az asszonyt, hogy ugyan hihet-e egy kicsit abban, amit mond, vagy csak szokásból járatja a száját. Belül vadítja magát azzal a gondolattal, hogy az asszonyféle mennyire hazudik még a saját lelkének is, ha ezzel könnyít valamin. Kedve volna letorkolni ezt a süket okoskodást azzal, hogy egyszerűen az asztalra csap, és kiordítja magából a maga igazságát. De hirtelen a lányát állítja elébe a gondolat, Rozált, a tizenhét éves mosolygó s mégis komolyka kis hajadont. Mennyire szerette éppen azzal, hogy különösebben nem is mutatta ezt soha. Talán legjobban még olykor éreztette vele, amikor együtt dolgoztak valahol. Olyan jó érzés volt, ha a munkában sikerült könnyebb sorba állítani, s délben, ha hozták az ebédet, a jobb falatokat valami ürüggyel átcsempészni a tányérjába. Az utolsó vásáron hogy megtetszett neki az a kék virágos kendő, de a lány drágállotta, s ott is hagyta. Ő visszafordult, hogy majd okosabban alkuszik rá, s úgy is hozta nagy diadallal, mintha jóval olcsóbban kapta volna. Eltűrte inkább otthon a szemrehányást érte, hogy italra költött a pénzből. Most ez a lány ott van a bárónál, a kastélyban, a fáradságos hét utolsó estéjén ünneplőbe öltözve. A báró meg, a cudar cicázik vele, a testén játszik az ujjaival, simogatja azzal a fakó, vértelen kezével.

Megrázza a fejét. Erre, ha van búfelejtő, akármilyen és akárkitől való: inni kell. Nagy kortyokban nyeli az italt, s a bor tüze lüktetve árad tovább kimerült testében. Az asszonyra nem is néz. Az ott ül a ládán, s figyel. Hallgat, mint aki ismeri a helyzetet, s tudja, hogy minden szó most csak az ellenlábasára talál. Akkor [318] mozdul meg szíves, fürge készséggel, amikor az utolsó kortynak valót önti ki, és az üveget félretolja maga elöl, mintha kocsmában volna.

– Aszontad: van még.

– Van, apja, hogyne vóna. Hozok is mingyán belőle, csak nagyon sok mégse legyen.

Hozza a megtöltött üveget, s maga is elkortyolgat egy pohárral. Nézi az indulatosan fészkelődő embert, aki új gondolattal bajlódik.

– Mégiscsak rosszul tettük. Nem köllött vóna elengedni.

– Mit mond?

– Nem köllött vóna elengedni. Csináljon a báró, amit akar.

Magában kutatja, hogy hol is hibázott, de szinte nem is érti, hogy végződhetett így a dolog. Kezdődni csak úgy kezdődött, hogy az a lelketlen intéző valami mulasztást olvasott rá. Ijesztgette, gyúrta egy ideig, aztán egy este betoppant, kurtán közölte, hogy talán nem menesztik el. A végén úgy visszafordulva, mellékesen még odavetette, hogy a lányát szombaton este küldje el a kastélyba. Orrhangon még hozzábiggyesztette, hogy a lány ne mezítláb kerüljön a báró úr elé, s azzal már távozott is.

Majdnem káromkodik, amikor végiggondolja ezt a szégyenletes históriát. De inkább maga ellen tüzel, hogy olyan szótlanul tűrt mindent. Oda kellett volna csapni az intéző orra elé, a pofájába ordítani, és becsapni az ajtót. Erre olyan okosan készült is, de hát mire elébe került, még mentegetőzni se tudott.

Az asszony megint bóbiskol, de azért minden mozdulatra fölriad. Ösztöne gyanakvással lesi a hallgató embert. A második üveg tartalma még csak alig egy pohárnyival apadt. Mintha megfeledkezett volna róla, de csakhamar rápillant az üvegre, és színültig tölti a poharat. Ez indulatát is egyszerre lecsillapítja.

– Szegény embernek, szegény lánynak ilyen a sorsa – vigasztalódik félhangosan.

A gondolatok is lassan megcsendesednek. A szomorúság süt ki belőlük, s ahogy cserélődnek, fásult és fáradt lesz a lélek. Simó Illés még a kastélyban császkál a képzeletével, de amit látni vél, annak már nincs bujtogató ereje. A lánya piros arccal ott ül egy puha, öreg székben, a fiatal majomképű báró a fején motoszkál, vállára teszi a kezét, és beszél neki. A föld emberének egyszerű legényfia ilyenkor inkább hallgat, elvétve ha szól valami közömböset, de a báró, amilyen szóőrlő természet, bizonyára ilyen helyzetben is hetet-havat összehord.

– Ó, az a szegény gyerek!

Melegség önti el, s valami azt jósolja, hogy ha ezután a szemébe pillant, csak még mélyebben és szánóbban szeretheti.

– Anyjuk, kortyolj te is velem, aztán még egy üveggel ide az asztalra – szólt rekedten a kemence felé –, haggy temessek.

Felesége határozatlanul ellenkezni akar.

– De apja, még ez az üveg is félig van. [319]

– Ne legyen gondod vele, csak tedd, amit mondok. Még egy üveggel, aztán elég mára.

Önt magának is, az asszonynak is.

– Nem hallod, hogy temetek?

S néz, mint az őrült.

De aztán megfog valamit a szeme, és lágyul a tekintete. Szomorú érdeklődéssel kíséri egy molypille bolond táncát a lámpa körül. Gondolata másfelé csap. A feleségéhez szól, de mintha csak magával társalogna.

– Eddig, hallod-e, sajnáltam azt a szegény, finom, jó asszonyt. A bárónak a feleségit értem. Igazán olyan áldott lélek az, mint egy angyal. De most egyszerre örülök a sorsának. Örülök, hogy elrúgta magától ez a gazember. Ha már van baj a világon, jusson belőle minél több vállra.

Még a lámpát szemlélgeti hunyortalan, meredt nézéssel, de a beszéde megint új csírából fakad.

– Pedig könnyű virágot nevelni a kertben, a vasrács mögött… De neveljék az útszélen… a porban… vagy az árok mentiben… ahol minden emberbarom letaposhatja.

Pillantása az órára esik. Fél tizenkettőre nyúltak a mutatók.

– Nem baj, anyjuk. Azér’ tán a szegény embernek is van Istene.

Az asszony nyugtalanul bizonygatja, hogy van, s most már maga kívánja, hogy az ura minél szaporábban hajtogassa a poharakat. Éjjel nem jók az ilyen gondolatok a feketén látó ember lelkében.

– Fogyassza má’ egy kicsit gyorsabban, aztán feküdjünk. Régen itt az ideje.

Simó Illés iszik. Nagyokat hörpint, s mint a gondolkodó ember, lassan nyelegeti az italt, mintha a száját öblítené.

Kint vakkant a kutya, és becsapódik a sorompó. Az asszony nyugtalanul nyit ajtót. Rozál jön meg, nagy, kék szeméből a nézését mintha előreküldené. Arca, homloka halvány, de a szeme alatt két piros folt mintha egy-egy seb friss fájdalmával tüzelne. Száját mintha valami keserűség tanítaná mosolygásra.

– Hát maguk még fönt vannak?

Az asszony anyáskodó szeretettel kapkod hozzá.

– Ó, hogy ilyen hamarost meggyöttél.

A lánya szeme a két üvegre esik, és egy pillanatra elkomolyodik. Fejkendőjét kioldja, és a fáradtság látszatával rogy le egy székre. Tekintete az apja arcát faggatja. Az asszony félősen vág közibük a kérdéseivel.

– Hát mondd csak… hogyhogy ilyen hamar… Istenem, csak nem történt valami baj…

A lány erőltetetten fölnevet.

– Micsoda baj? Elbeszélgettünk, ott volt a Julcsa is. Aztán a báró azt mondta, hogy jó éjszakát, hát erre csak nem maradhattunk továbbra is. [320]

– Julcsa is ott vót? No, lád apja! Aztán mit beszélgettetek?

– Előbb vacsoráztunk. Aztán a báró úr az előadásról beszélt. Aszonta, hogy én szerepeltem legjobban. Nemsokára megint rendez a tanító úr, ott is szerepelnem köll. Meg is mutatott egyet-mást a kastélyban. Aztán elbolondozott, mer’ közbe egy kicsit ivott.

– Hála Istennek… Mondtam ugye, apjuk, hogy talán mégse… No lám.

Simó Illés szinte megszédül, s valami édes érzéssel hálálkodik magában. Alig bír a lelkével, úgy szaladna szájára a sok kérdés.

– Aszondod, hogy Julcsa is ott vót?

– Ott hát. De annak a lánynak ugyancsak fölvágták a nyelvit. Úgy beszél az a báróval, mintha egy iskolába járt vóna vele.

– Oszt együtt gyüttetek el?

A lány elfordulva vetkőződik az ünneplőből.

– Ő valamivel előbb ment el, de nemsokára én is indultam.

– No, látod. Csak ha nem történt semmi baj.

Simó Illés türelmetlenül és fújva közbevág.

– Várj, most én kérdezek.

A lányához fordul.

– Aztán mondd: igazán becsületes volt hozzád? Nem bántott? Egy ujjal se ért hozzád? Nem lesz baj, mer’ úgyis én vagyok a hibás, de tudni akarom.

Szinte könyörgi, hogy most sírja el magát a lány. Várja is, hogy odaroskad az ágyra, vagy zokogva elfordul. Ha így lesz: hozzámegy, megsimogatja, megvígasztalja, s ha az csak egy szóval azt mondja, hogy menjünk innen, reggel mindenestül itt hagyja ezt az átkozott házat.

A lány habozva, lesütött szemmel, de mosolyogva felel.

– Igazán semmi, no. Éppen, hogy a hajamat megsimogatta. Aszonta, hogy egy grófi lányismerősinek van ilyen haja. A blúzomat is dicsérte, hogy kivel varrattam. Aztán…

Simó Illés úgy pattant föl, mintha egy marék parazsat dobtak volna hátulról a nyakába.

– Hejnye, a céda mivoltját ennek a kárhozott világnak!

Valami röhögi a lelkébe, hogy a lány hazudik. Nem félelemből, gonoszságból, hanem szégyenből vagy kíméletből, de hazudik. Belül talán sír, zokog, vádol és utálkozik, de az arcán mosolygást és nyugalmat mutat. Nem gyerek ez többé, hanem nő, s ezen a csúnya fordulón most ez a néhány óra vetette át.

Az előbb még bűnbánat, szánalom és sirató leborulás volt a gyalázatba kergetett leány, a fiatal áldozat előtt. A sírás fojtogatta, amikor arcán a mosolygás mögött az élet csúfságának rejtett betűit kereste. Most bőszülten vizsgálódik szét, szeme a sarokba dobott botra téved, fölugrik, oda tántorog, s úgy lép a rémülten tekingető, félig levetkőzött lány elé, mint a gyilkolásra kész haramia.

– Má’ is ilyen könnyű a takargatás, te céda, te?

Nekiesik és üti-veri, ahol csak éri. A lány a tenyerébe lopja [321] arcát, és egy szót se szól, csak áll. Az anya meg az ágyban fölriadt két gyerek jajveszékel, s ijedten nézi a megvadult apát, aki a szoba közepén veri a leroskadt, véres, fehér vállú teremtést.

– Csak így el tudod tagadni, mi? A szemembe nevetsz, amikor belülről bőgsz? Ilyen könnyen hazudsz má’ most az elsőnél is, ugye?

Az asszony sikoltozva menekül ki az ajtón, s néhány perc múlva a szomszédokkal jön vissza. Az ingre vetkőzött leány akkor már félholtan, végig véres testtel hever a földön, és Simó Illés lihegve, fújva törli izzadt homlokát egy rongyba, s elfordul, hogy a falnak esve elmossa dühét az istenverte, nyomorult teremtések kései gyógyító szerével, a szégyenkező, fájdalmas és mély emberi sírássál.