Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. október) 6. szám, 353–424. p.

A gyerek már a kocsin ült, és jobb kezében a vastag gyeplőszárat szorongatta. De csak úgy fél kézzel, emberesen.

Az apja meg az anyja tempós sietséggel cihelődtek fel melléje az ülésre. Marci bácsi, az öreg béres is ott állt a kocsi mellett, tett-vett, mintha dolga lenne még a kocsi körül, pedig csak búcsúzni akart Andriskától.

– Oszt csak ne ijedezz azoktú a gengemejjű városi siglajcoktú! Ha nagyon kinyeskenne valamejjik, csad taszidd mejbe, a lábaddá meg gáncsódd el, ahogy én mutattam! Oszt ne rijj sose, az anyád!

Marci bácsi elérzékenyült. Hogy ezt leplezze, két erőset szippantott a cseréppipából, kérges tenyerével nagyot vert a Ráró farára, mintha a legyeket hajtaná, aztán folytatta:

– Oszt a bötűt is csak módjává! A tanétónak meg a szeme közé nézz, ha szósz neki valamit!

Aztán huncutkodva közelebb hajolt.

– Ha meg úgy kerüne a sor, hogy hummiegymás miatt vágatás lenne az oskolába, hát csak idejibe gyugd a kalapod vagy sipkád a nadrágsorogjába!

Már felült az apa is. Marci bácsi a legutolsó pillanatra várt. Felnyúlt az ülésre, és a fiú hátán lévő iskolai tarisznyába dugott valamit, aztán szelíden hátba verte a gyereket. Andriska megtapogatta a tarisznyát, és könnyfátyol alá rejtett szembogarának boldog csillanása mutatta csak, hogy végtelenül örül Marci bácsi ajándékának, a régóta áhított halas bicskának.

– Jézus, segijj!

A kocsi megindult. Andriska szorosabbra markolta a gyeplőt, mit kezében hagyott az apja. Nem mert hátranézni. Csak kétszer nézett oldalt. Egyszer, mikor a Finánc kutya utolsót vakkantva lemaradt a kocsi mellől, hogy visszakocorázzon a szállásra, és másodszor, amikor a földjük végén a Jancsi kanász elnyújtott hangon utánuk kiabált:

– Andrri-is! [393]

De akkor is csak egy pillantást vetett feléje, semmit nem válaszolt, kemény tekintettel nézett az út közepére, és megigazította a gyeplőt a kezében. A szeme könnyben úszott.

Jó huja volt, mire a városba értek! Már állt a piac, éppen azért be sem álltak a kocsival a szülike házához, hanem egyenesen a tetthelyre tartottak. Andrist a kocsin hagyták. Leszedték a kocsíról az eladni való portékát, és elszéledtek, ki-ki a maga dolgára.

De nemsokára jött az anyja. Az egyik kezében vadonatúj palatáblát tartott, meg egy aranyos hegyű palavesszőt.

Andris kezébe vette mind a kettőt. Megforgatta, megtapogatta, de arca semmi különös örömet nem mutatott. Aztán szájába dugta az arany palavessző végét, és komoly arccal belekaristolt egy görbe vonalat vele a fekete mezőbe. Anyja mosolyogva tekintett oda:

– Egyem a szívit, akar a kis mö betű! No csak rakd a tarisznyába, oszt gyüjj, maj máma kávét frustukolunk ott a sarkon.

Andris leszállt a kocsiról. Ahogy aztán a táblát elhelyezte a tarisznyában, a kezébe akadt a kis halbicska. Gyönyörködve vette elő, kinyitotta… aztán megszólalt.

– Én, mama, inkább hurkát ehetnék!

Anyja megértően nézett a halbicskára.

Ökölnyi hurkadarab került kisvártatva a tarisznyába, az aranyos palavessző mellé. Utána mind a ketten elfogódott szívvel lépték át a városi iskola küszöbét.

Korán volt még, alig kezdtek el szállingózni a diákok. Nagy bajszú iskolaszolga igazította őket útba, és megmutatta nekik, melyik az első osztály. Andrisnak menet közben Marci bácsi jutott az eszébe. Annak is van ekkora bajsza. De kicsit formásabb.

Aztán Andriska ott maradt az üres osztályban, mert anyjának sietnie kellett vissza a kocsihoz. De különben is mire várt volna? A gyereket bejelentették még a múlt héten a tanítónak, hogy csak most jöhet, a táblát, palavesszőt megvették, a gyerek is itt van, itt maradt… bizony ott maradt a szegénykém! Nem szólt az egy szót sem, mikor egyedül maradt, csak óvatosam leült az egyik padba, és ijedt szemmel nézett az anyja után, mikor az becsukta az ajtót.

A rászakadt csendességben meredt szemmel figyelt az ajtóra, visszajön-e? Nem jött biz azon be senki.

Nagyot nyelt. Várt egy darabig, aztán újra nyelt egyet. A harmadik nyelésnél eszébe jutott a hurka, no meg a halbicska. Nem is teketóriázott sokat, hanem kirakta maga elé a padra az elemózsiát, és falatozni kezdett. Lassú, édes csámcsogással evett. [394] Nem olyan jóízűen, mint a szálláson, mikor Marci bácsival meg a Jancsi gyerekkel bandázva frustukolt, hanem ijedten, elfogódottan, mint aki nem tud okosabbhoz kezdeni hirtelenében. Kinyílt az ajtó. Két gyerek lépett be. Megálltak, és bámész szemekkel néztek Andrisra. Otthonos biztonsággal helyezkedtek el a padban, aztán lerakták a táskájukat, és odaálltak a falatozó gyerek mellé. Az egyik meg is szólította:

– Te is ide jársz?

Andrisnak tele volt a szája, csak egy mogorva ühümmel felelt. A két gyerek erre elnevette magát. Aztán félrevonultak, súgtak valamit egymásnak, és újra nevettek.

Újabb gyerekcsapat érkezett. A falatozó Andris szenzációvá nőtte ki magát. Mindegyik érkezőnek volt egy kérdése hozzá, de ő nem válaszolt, csak evett, pedig már régen nem volt éhes. Bántotta a sok feleslegesnek tetsző kérdés és ezeknek a… siglajcoknak sunyi nevetése. Marci bácsi intelme jutott az eszébe. Kutató pillantással nézett végig osztálytársain. Csakugyan, igen gengemejjű siglajc valamennyi. Hogy ő ezektől megijedjen?

Most nagyot csapódott az ajtó. Dani érkezett meg, az osztály rettegett verekedője, aki az alig kéthetes iskolaidő alatt határozott tekintélyt tudott már magának kiverekedni. A többiek sietve adtak neki utat, mikor az Andrist körülvevő csoporthoz közeledett.

Megállt Andris mellett. Végignézte. Az fel sem pislantott rá.

– Hallám azt a bicskát! – mondta.

Andris nem adta. Nem is felelt, csak kanyarintott vele egyet a hurkából.

– Hát hurkát adsz-e?

A következő pillanatban Dani felmarkolta a hurkadarabot, és elugrott vele.

Andris elvörösödött. Hirtelen becsukta a halbicskát, aztán felugrott.

– Az anyád… – kiáltotta mérgesen, és nekiszaladt Daninak. Az sem szaladt el, hanem szájába véve a hurkadarabot, fölényes, biztos mozdulattal készült neki a birkózásnak.

Andris azonban nem sokat birkózgatott, hanem Marci bácsi tanítása alapján „mejjbe taszította”, és elgáncsolta Danit úgy, hogy az elvágódott a padlón. Aztán visszaszaladt a padjához, kikapta onnan tarisznyáját, megforgatta a feje felett, és odavágott vele a szétrebbenő gyerekcsapat sűrejébe. Azok riadtan menekültek előle, ki hova tudott, a padok alá, tábla mögé.

Andris már a pad tetején állt, és büszkeségtől kipirult arccal [395] állapította meg, hogy szétverte a siglajcokat, akár Marci bácsi a halmosi búcsún a halmosi legényeket…

Ebben a pillanatban kemény férfihang süvöltött be a sikoltó zsivajgásba:

– Mi van itt…?

A gyerek a pad tetején állt már, és onnan fordult meg a hang felé. Hirtelenjében az jutott eszébe, hogy ama halmosi búcsún is így valahogy történt, hogy a végén, mikor már mindenki szét volt verve, jöttek a zsandárok, és láncra verték Marci bácsit. Ott a zsandárok, itt meg…

Kissé megszeppenve, de azért a veszedelemmel szembenézve szólt le a pad tetejéről:

– Tán kee a tanétó?

– Én ám – kiáltotta mérgesen Korpás tanító úr –, ha eddig nem tudtad, majd megtudod mindjárt, ebadta csirkefogója!

Andris szétnézett gyorsan, aztán a nyitott ablakhoz rohant, és kiugrott az iskola udvarába.

Dani és még egy társa meg sem várva a tanító utasítását máris nyomon követték, hogy visszahozzák. Korpás tanító úr tagadhatatlan dühvel, nagy megbotránkozással sietett utánuk.

Andris már az udvar túlsó végén futott kijárást keresve. A két üldöző a nyomában.

A gyerek lihegve futott. Bár egy rendes fa lenne valahol… vagy kaput látna, de nincs, ezek meg mindjárt bekerítik… ezek a siglajcok, mert nem bír már futni sem… igen émelyeg a gyomra.

Hirtelen düh fogta el. Benyúlt a zsebbe, és kirántotta a halbicskáját!

– Hát gyere ide, az anyád!… – lihegte.

De odaért már a tanító is. Kikapta a bicskát a gyerek kezéből. A két üldözőt visszaparancsolta az osztályba, aztán sokáig, szótlanul nézett Andris szemébe.

– Hát mégis megfogtak, mi?!

A gyerek szégyenkező daccal szuszogta vissza:

– Csak ne frustukótam vóna annyi hurkát, nem fogtak vóna meg maguk tízen se!

A tanító alig láthatóan elmosolyodott.

– No, most gyere be az iskolába!

– Nem mék én!

– Hát miért?

A gyerek rántott egyet a vállán, úgy felelt:

– Hogy megest megzargassanak azok a… siglajcok?

A tanító nem felelt. Csak nézte, nézte mindinkább szelídülő [396] vonásokkal a kis makrancost. Valamikor régen… Istenem, hiszen ő is ilyen kis szállási parasztgyerek volt. Milyen döbbenetesek voltak számára is az első napok az iskolában. Rámosolygott a gyerekre.

– Hogy hívnak?

Az megfelelt.

– Ugye, te a Fehér András unokája vagy? Apád is ismerem. A szállástok ott van az ugarok végén, a kis völgyön túl. Megvan-e még a jegenyesor a szállás körül? Öregapád él-e még?

– Él hát! Meg a Marci bácsi is, ha ösmeri?

– Hát, az kicsoda?

– Öregbéres minálunk, akitül azt a bicskát kaptam.

– Ezt a bicskát?

– Uhum.

– Hát visszaadjam?

– Ha akari.

– Hát látod, én akarom. Visszaadom, de ne hozd el többet ezt a szép bicskát ide, ezeknek a … siglajcoknak! Aztán, ha valamelyik bántani akarna, csak nekem szólj!

Korpás tanító úr becsukta a nyitott halas bicskát, és betette a tarisznyába. Aztán kézen fogta Andriskát, és bevezette az iskolába.

Nem szóltak semmit. Leültette Andrist, aztán elővették a tarisznyából a táblát meg az aranyos palavesszőt, és Andriska elkezdte rajzolgatni a horogvonalakat a nagytábláról, ahogy azt Korpás tanító úr felrajzolta.

Mikor tele lett a tábla, Andriska nagyot köpött a közepébe úgy, ahogy azt épp az elébb az előtte ülő Danitól látta, és kabátja ujjával fényes feketére törölte az új táblát.