Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. július) 7. szám, 289–336. p.

Reményi József: Kéklő magasban

Itt élek tehát, sápadtak között,
látszatok közt, hol néger a tánc s lánc.
Kis udvarom virágba öltözött,
de körülöttem túl sok léleksánc.
Hogy törjem át? Szaglásznak a sunyik,
kik úgy cipelik tikkadt életük,
mint zsákot, melyben láthatón bújik
az önzés ténye, s féltik istenük.
Istenük, ezt az ócska, vad bálványt,
nem kesergek, más hírrel szolgálok,
felépítem a magányos állványt,
kéklő magasban egyedül állok.
Lenn hajlongnak, senki sem oltalmaz,
lenn kínoznak, engem senki sem véd,
a honfitárs csak érzelgős halmaz
vagy a sorstól rossz keretbe tett kép.
A hitszegők s a bóbiskolók közt
mit is tegyek? Fogom pásztorbotom,
s ha már meguntam eltűrni a bőszt,
ez új tájon magam kioktatom.
Enmagam, mondván, nézd a dolgozót,
ki – akár te – hajszolt, s mégis dalol,
őt nézzed, s ne az aljast s botozót,
s ne azt, aki napszámért is gyilkol.
Elvágyódol? Hová mennél? Szólj hát,
a baljós irigy mindenütt csapda.
Ne tagadd le a gúnyt, ha kéjjel rág,
s ha repülsz, tudjad, több vagy, mint labda.
Lélek vagy, s míg a falka bután bőg,
teremts rendet rég' pásztorbotoddal,
s ha a falkával nem bírsz (birka-gőg!),
légy jelkép, halk s hű, s játssz szép álmoddal.