Folyóiratok
Kalangya, VII. évfolyam (1938. július) 7. szám, 289–336. p. |
Reményi József: Kéklő magasban |
Itt élek tehát, sápadtak között, látszatok közt, hol néger a tánc s lánc. Kis udvarom virágba öltözött, de körülöttem túl sok léleksánc. Hogy törjem át? Szaglásznak a sunyik, kik úgy cipelik tikkadt életük, mint zsákot, melyben láthatón bújik az önzés ténye, s féltik istenük. Istenük, ezt az ócska, vad bálványt, nem kesergek, más hírrel szolgálok, felépítem a magányos állványt, kéklő magasban egyedül állok. Lenn hajlongnak, senki sem oltalmaz, lenn kínoznak, engem senki sem véd, a honfitárs csak érzelgős halmaz vagy a sorstól rossz keretbe tett kép. A hitszegők s a bóbiskolók közt mit is tegyek? Fogom pásztorbotom, s ha már meguntam eltűrni a bőszt, ez új tájon magam kioktatom. Enmagam, mondván, nézd a dolgozót, ki – akár te – hajszolt, s mégis dalol, őt nézzed, s ne az aljast s botozót, s ne azt, aki napszámért is gyilkol. Elvágyódol? Hová mennél? Szólj hát, a baljós irigy mindenütt csapda. Ne tagadd le a gúnyt, ha kéjjel rág, s ha repülsz, tudjad, több vagy, mint labda. Lélek vagy, s míg a falka bután bőg, teremts rendet rég' pásztorbotoddal, s ha a falkával nem bírsz (birka-gőg!), légy jelkép, halk s hű, s játssz szép álmoddal. |