Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. július) 7. szám, 289–336. p.

1.

A Tanú megindítását 1932 júniusában határoztam el. Ennél súlyosabb elhatározásra sem előbb, sem utóbb nem jutottam. A hármas útkereszt, melyről hosszú habozás után ebbe a végzetes következményű útba belevágtam, nemcsak írói pályámnak, de földi életemnek is legnevezetesebb pontja.

Ha ezt az útkeresztet Csongor költőjeként én is allegorikus alakokkal akarnám benépesíteni, az első úton egy sima jambusú ficsúrt indítanék magam előtt (Sikerfi nevűt, hogy a múlt század irályából ki ne essünk), aki a „bölcsesség olajcsepp”-jével kínál, s könnyed csapásán magasztaló esszékben és bő tiszteletdíjakban fürdőző patriarchakort ígér. Az ő útján esélyeim az utolsó két-három évben, igaz, megromlottak. Szellemi életünk hatalmasságai már nem néztek olyan nagynénis jóakarattal rám, mint amikor első munkám (és első bűzbombáim) füstjéből minden jó törekvés harcos, de tisztelettudó lovagjaként kibontakoztam. A természetem bütykösebbnek bizonyult, mint arcom. A hallgatag alkukat, melyek fölolvasás és aláírás nélkül is kötnek – zöldségből vagy perfídiából? –, nem látszottam észrevenni. Egymás után csaltam meg a kirakatokba állító szerkesztők várakozását, s egyre-másra vétettem a befogadó szokás ellen. A jóakarat „rossz idegeimben” egy kitörni kész ámokfutót szimatolt már, aki a mások számára még elviselhető égalj alatt véres késével egyszerre futni kezd, s válogatás nélkül nyitja meg a szövetséges vagy ellenséges bordaközöket. De ha a bizalmatlanság el is volt vetve körülöttem, a „bölcsesség olajcseppje” még pillanatok alatt segíthetett. Melyik fejedelemnek nincs szüksége vívóra, aki az ő keze helyett tud sebet lopni elérhetetlen köpenyek alá? Igaz, hogy e tavaszon folyóirataim közül az utolsóval, a Nyugattal is összezördültem, de el volt-e vágva ezzel minden út a megtért hűbéres elől, s nem adott-e maga a szerkesztő alkalmat egy esztergomi meghívással, hogy a belátás kiskapuján – kissé meghajolva – szolgálatába visszasompolyogjak? [289]

A második út, hajlandóságomé, jóval elhagyottabb volt, mint az első. Fasora mélyéből egy magában kotló Mester szózata ért hozzám, aki az alkotás öröméért örökre feladta a „pályát”, s a művészetben kínált a művésznek hazát. Akármilyen természetellenesnek hat is, hogy egy harmincéves férfi, aki képességeit itt-ott megmutatta már, váratlan befalazzon ajtót s ablakot, s a nyilvánosságtól elzárkózva, a halál tokpattintó órájáig egy eleven sírboltban érlelje műveit, akkori állapotomba visszahelyezkedve, nemcsak hajlamom, de eszem is ezt találja a legegészségesebbnek is. Az a hat-hét év, melyet az írók világában hányódtam, teljesen elgyötört. Lehetetlenre vállalkoztam: a szellem embereiből (e mostanában sűrűn szórt kifejezés tőlem származik) akartam független pártot szervezni; a szellem harcos önkormányzatát egy új nemzedékben biztosítani. Mint egy új Kőműves Kelemenné, szívesen áldoztam volna fel magam ezért az omlékony Déva várért. Írókat magyaráztam verítékezve, amikor regény és drámahősöket szülhettem volna mosolyogva. Könyörögtem, sugalltam, kapacitáltam, noha könnyebb lett volna teremtenem. Hét év alatt be kellett látnom, hogy minden hiába: a magyar szellem, legalábbis a mi nemzedékünkben nem tud szabadulni az idegen – eszmei színben is többnyire „anyagi indukció”-tól. Akár a mai nyilaslázra emlékeztető szovjetláz, akár a zsidó sajtó vagy a Bethlenrendszer fegyelme, akár az új Nibelungenhort, a Baumgarten–alapítvány végezte körülöttem a mágneses megosztást: az eredmény mindig ugyanaz volt, hazai zavarunk közt nem sikerült az írók kórusának tiszta, szellem- és helysugallta szavát fölemelni. Mit kellett éreznie a hétről hétre megújuló csőd előtt a homokból építkezőnek? Nem vonzhatta-e a nyűgölődésben hosszú gyermekkorának emléke: a szilasi s bogárdi kertek, ahol mű fogant mű után a közönség szeme s a világ szennyezése nélkül. E végzetes június előtt már fél éve nem jelent meg cikkem. Ebben a bezsaluzott csendben fejeztem be az évek óta torzóban heverő Gyászt, ebben írtam meg Bodnárné című drámám, az Irgalom töredékét, egy nyalábnyi verset. E művek java ma is kiadatlan; akkor pedig nem tudtam, de nem is kívántam kiadni őket – oly boldog burok volt rajtuk a felelőtlenség, melyben megteremtek. – Egyszer majd elmegyek, s itt marad egy bugyor, s itt marad egy megajándékozott nemzet bontogatni – így képzelte el pályámat egyik akkori versem is.

A harmadik út, melynek végül is nekivágtam, mindkettőnél kevesebbet ígért. Annak, hogy egy magamírt folyóiratfélébe adjam ki munkáimat – föl kellett merülnie már régen; hisz amit bujdosó utamon itt-amott elszórtam, szinte azonnal megsemmisült. Ha átengedte a cenzúra, s el nem temette a közönség, megfojtotta a szomszédság. Ebben a folyóiratban nemcsak a cenzor, a szomszéd is én lettem volna; aki egyik munkámon tüzet fogott, a „munkatárs” nem kedvetlenítette el. Amikor 1930-ban az Osvát kezéből kihullott Nyugatban sem találtam nyugodt fedelet, egy-két barátomnak elő is [290] hoztam e tanulmány-folyóirat tervét. Mindnyájan lebeszéltek: Szabó Dezsőt, kivadulást, bojkottot emlegettek. S ha lebeszéltek, igazuk volt. Aki ilyesmiben tanácsot tart, azt csak lebeszélni lehet; a megérett úgysem kérdez. Az önálló folyóiratból egyelőre ilyesformán önálló rovat lett: így alkudtam ki elébb a Napkeletben az egyedül írta Kritikai naplót; majd hogy ott megsokallták az én szudétanémetes önkormányzatom, a Nyugatban a kortársaimról szóló arcképcsarnokot. Minél kevesebbet tudtam e nyílásokon a nyilvánosság elé kisajtolni: természetes, hogy annál jobban hívott a tanulmányírói Robinson-sziget. Csakhogy (minden fantaszta jelző ellenére) én nagyon is óvatos és realista voltam ahhoz, hogy egy ilyen álomnak egy-kettőre a karjába vessem magam. Túlságos rég csináltam a szeleket, semhogy egyszerre mindet magam ellen merjem ingerelni. A lelkiismeret kötözködött: nem szabad a következményekkel törődnöd, ha úgy érzed, hogy olyan szóval vagy viselős, amelynél jobbat senkisem hord ma, keress megfelelő vackot, s vajúdd ki! Az önvédelem azonban összerázódott: falnak menni, miért? Adott egyetlen jelet a magyar ifjúság, hogy amit alkotásban e szóért elherdálok, rajta át mégis alkotás lesz? Gulyás Pál júniusi tanulmánya, mely akárcsak az én legelső tanulmányom, a Protestáns Szemlében jött ki, azért volt olyan sorsdöntő, mert egyenesen ez után az elvont lelkiismeret után nyúlt. Nem ilyen vagy olyan írót látott bennem, hanem a „magyar ifjúság új orientációját”. Mint a sarjnak, egy nemzet szellemének is van tenyészkúpja, amelyben az egész kultúra tovább nő – mások lehetnek szebb virágok, értékesebb gyümölcsök, a tenyészkúpon lenni a legfelelősebb. Gulyás engem ilyen tenyészkúpon hajtó léleknek látott. Megalkuvás, elvonulás és kiállás útkeresztjén habozva, ezért lett belső szózattá a szava. Az út, melyről a Zilahy Károlyok. Tolnai Lajosok, Vajda Jánosok, Szabó Dezsők – az azóta hírhedtté vált Bujdosó árnyéka szántott – megnyílt előttem. A tanulmány június első napjaiban jutott hozzám, június 7-én már száll Gulyáshoz az elhatározás: „október 1-jén, évente nyolcszor megjelenő folyóiratot indítok, melyet magam fogok írni és kiadni, s ezentúl szétszórt írásaimat nemcsak gondolatilag, de megjelenésben is rendezettebben, együtt kaphatják meg azok, akiket érdekel.”

Hatodik évfordulóján e levelet kiröpítő napnak, amikor a csongori választás következményei régesrég kibontakoztak, s gyümölcsét is megettem a vakmerőn elvetett magnak – kínálkozva leng fel a tünekedő kérdés: tudtam-e, a választó mit választ. Aki a kocsmában vagy a harctéren bátor, annak a bátorsága félremagyarázhatatlan: testét veti be testek ellen, fölindulás és veszély a tettben együtt vannak. A szellemi vagy inkább szellem-erkölcsi hőstett más természetű: talán nem is okos hőstettnek mondani. A felindulás és amit fölidéz, itt szétváltak: az áldozat, amelyre lelkesedésünk elkészít, ritkán hasonlít az áldozatra, amelyet elszenvedünk. A Gulyás Páltól visszakapott levelek szépen elszavalják, mire voltam én ebben a sorsdöntő júniusban elszánt. – Írtál valamit „falhoz állítás”-[291]ról – mondja a következő, júniusi levél. – Nos, ennek a lapnak a megindítása annyi, mint önként a falhoz állni. Előbb fölvetettem a kérdést: ha sikerül, ha nem. Hogy őszinte legyek: egy percig sem hiszem, hogy ez az egész úgy sikerülhet, ahogy a sikerülni igét kapitalista korunkban használni szokás. Azt írtad rólam, hogy optimista vagyok. Igen, ami a jó dolgok kiirthatatlanságát, az életbe és az életen felüli dolgokba vetett hitemet illeti: optimista. Ami egyéni, külső sorsomat: száz százalékig pesszimista. Mint a magnak, el kell rohadnom, hogy hajtani tudjak. Nem vagyok annyira gyáva, hogy e sors szépsége ne lelkesítsen, s nem vagyok annyira együgyű, hogy csak lelkesítsen… Ha az életem túlságosan kedves volna, bizonyára nem indítanám meg ezt a folyóiratot, viszont ha egyáltalán nem volna kedves, akkor sem… Nem találnál ki valami jó címet a számára. Vélemény? Kortárs? Szemtanú vagy egyszerű Tanú: elég kevesen tudják, hogy a tanú görögül mártírt jelent. – Nyári levelezésünkből hasonló szemelvényt nem egyet lehetne kivágni. E szólamok szerint már-már vértanúságra voltam elkészülve. De hántsuk ki őket a szép elhatározás mámorából, a vértanúság két prózai dolgot fog jelenteni: sikertelenséget és nyomort. El voltam készülve, hogy mint írót megköveznek vagy agyonhallgatnak, s el voltam készülve, hogy az állásom elveszítem. Akármilyen nagy volt az elszánás mámora, s akármilyen nagy büntetést igyekeztem kifesteni mögé: képzeletem nem tudott nagyobbat elképzelni; szívem nem tudtam nagyobbak ellen fölpáncélozni. A feleségemet is elsősorban a nyomor sokéves várostromára készítettem fel. Ötezer pengős hozományán, melyet akkor kaptunk meg, s a magunk kis tartalékján egy második házacskát vettünk Felsőgödön: ha a Tanú az állásomba kerül, abban húzzuk meg magunkat, a másik ház béréből pedig – lesz talán száz pengő – kikerül a kenyérrevaló. Arra, hogy a valóság sosem oly egynemű, mint az agyrém, s hogy a Tanút nem egyszeri dühroham dobja ki nemzetéből, hanem a fél- s negyedsikerek apró sorsfogásaival csalatik ki reménytelensége sáncából, míg csak az el-elkapott konc alatt testileg is össze nem rogy, s reményektől megvadított kedveseivel is meg nem hasonlik: arra a százszázalékos vértanúkészség sem gondolt. Akármire készültem: egészségem és családi boldogságom nem vontam be számításomba, s így a jövő elé én is éppolyan vakon és naivan táncoltam, mint a legtöbb, elhatározása szépségén úszó „erkölcsi hős”.

2.

Ha e csongori bevezető után Balga is szólhat: minden hőstett a házasságra hasonlít. Násszal kezdődik, s perpatvarban folytatódik. Az elhatározott Tanú is, mielőtt kínjaiba alámerített, csodálatos násszal ajándékozott meg: kéthónapos Szentivánéji álommal, már amilyen Szent Iván-éj egy tanulmányíró agyából: Oberon-álmaival, ötlet-Puckjával s gorombaság-Zubolyaival felvarázsolható.

A környezet alkalmas volt a nászra. Csaknem az egész nyári szünidőt apósom sátorkőpusztai birtokán töltöttem. A sárgán át[292]fénylő dió- és körtelomb, ha talpig fehérben reggelenként a teraszra léptem, a meleg hónap minden madárfüttyét ott pezsgette a rétegesen reszkető levelek közt, a nappal, hőséggel s a dorogi bányák füstjével teli világból azonban csak a derű érzését, egy-egy pászma fényt, néhány imbolygó szelecskét s távoli szirénabúgást engedett be a hatalmas kertbe. Nádszékem körül az egyéves Magda próbálgatta a menést s a kőlépcső tilos erőpróbáját. A feleségem, hatod-hetedhónapos viselős, szemben velem hátra-hátradőlt az ebédhez tisztított vajbabbal, hogy dobogó hasa s jóságosra szétment arca közt egy kis lélegzethez jusson. Háta mögött, az illatos és szemetes ezüstfán galambok indultak s érkeztek nesztelen a korláton folytatott csókolózás után. Ha könyvvel a kézben kirándultam a fák ernyője alól: a beláthatatlan szőlő forró homokja sütött át teniszcipőm talpán. A dinnyés földön túl, egy nyárfák reszketésével fehér, széltölcséres helyen a fürdésre is befogható halastó várt. A régi tulajdonosok méhessé alakított kriptája mellől a bánya óriás homokgödre, gyümölcsfás munkásházak s szemben, a kálvária mellett egy fekete salakhegy fogództak össze egyetlen kilátásba. A Tanú első számának talán minden egyes sora ebben a kertben készült, mintha csak maga választotta volna ki a tartalmához illő szülőhelyül.

Arra, hogy a kultúra dolgai rövid teremtő aktusokban az új égtájon szétpillantó lélek szóra-műre fakadó felfedezéseiből támadnak, s minden, ami nem ilyen szétnézés: higítás, megőrzés befektetés, a magam életéből ennél a sátorkői nyárnál jobb példát alig állíthatnék. Én is meglepetve olvasom, hogy két héttel a sátorkői kiköltözés után mennyire kész mindaz, amin a Tanú négy-öt évében magyarázkodtam s nyűgölődtem. Ugyanabban a június 26-i levélben, mely a Tanú keresztnevét is kipattantotta, a megszületni vágyó tanulmányaim katalógusát is ott találom. Gulyás tömörséget követel tőlem. Ezt a követelést bukja szembe a suhancosan boldog tiráda: – A koncentráció? Összeírtam az első évben okvetlen sorra kerülő tanulmányaimat, s kétségbe vagyok esve: a kisesszé műfaja után meg kell alapítanom a törpeesszét; „itt terebélyes problémák nyakaztatnak le három oldalon”: ez lehetne a folyóirat hirdetése… Mindenhez hozzászólhatok, ami foglalkoztat, anélkül, hogy „népszerűsítenék” vagy „dilettánskodnék”, mert hiszen a problémáknak nem a „szak-”, hanem a világnézeti oldala érdekel: mennyiben módosítják a magatartásomat… Boldogság arra gondolni, hogy szabadon röpdöshetek végre, s nem a Napkelet vagy pláne a Nyugat rácsai közt. Ami régebbi tanulmányaimban virtuálisan volt meg, itt kibontakozhat… Ide írom az első szám valószínű tartalmát s a rákövetkező kettőét. – Huszonnyolc tanulmánycím következik ez után; egyiket-másikat összeolvasztva vagy más cím alatt, de jóformán mind megírtam. Ami a Tanúban igazán belőlem jött (s nem cseretermény volt köztem s a befolyásolni vágyott ország közt), mind ott ring a kiröpülő hajóknak ebben a katalógusá[293]ban. „Gyerekes örömből írom le e címeket – mentegetem boldogságom –, én azonban, aki csaknem valamennyi témán egyszerre gondolkozom, dolgozom, olvasok hozzájuk, megmámorosodom e szédületes munkaalkalomtól, ettől a hatalmas életstimulánstól, melyet potom évi kétezer pengőn s fél adag kenyéren, ruhán stb. vehetek magamnak… Amit csinálok, kénytelen tömény lenni; hisz oly kevés az idő, s amit a nyakunkba sóz, oly töméntelen.”

E töméntelenségnek azonban valahol mégiscsak neki kellett állni: a kéznél levő könyvek s a kert sugallata hamar eldöntötték, hogy hol. A körülöttem lebegő idill azt ajánlotta, hogy a Tanút is „idillikus”-an kezdjem: onnan, ahol a komoly is játék, s a „világnézet” az esztétikum magasabb köreiben lebeg. Lombtetős műhelyemet három rekeszre osztottam: az elsőben Proust és Arisztophanész kerül néhány nyugati író (Ortega, Schlumberger, Virginia Woolf) elitfényű művei s a Goethe-év legszebb európai tanulmányai hevertek. Oldalt tőle, az egyik szuszékban: egy német közgazdászmunka fölött a szocializmus, magyarság s Közép-Európa tanuljanak meg a „minőség” szentivánéji színeiben csillogni. A másik oldalon a legkedvetlenebb zugoly a magyar irodalomnak jutott; az ifjú színikritikus Péterfy shakespeare-i pezsgésében kerestem sátorkői démonom elődjét, s egy csomó, asztalomra hányt magyar regény írójára akasztottam – különösebb rosszakarat nélkül – a tündér malícia szamárfejét.

Prousttal nem ezen a nyáron ismerkedtem meg. A teljes Temps perdu négy éve állt már a polcomon; párizsi utamon vettem meg, s első köteteit még a rue de la Sorbonne-i hotelszobában vergődtem át. Első nagy regényemen, az Emberi Színjátékon, melyet akkoriban kezdtem el írni, meg is látszik ennek az első Proust-olvasmánynak a hatása: az idő feloldása az elbeszélésben, a zeneszerű motívumok bonyolult bujdokoltatása egy velem nőtt elbeszélő igényt igazolt s bátorított fel. Kétségtelen, hogy Proustot ekkor még igen felületesen ismertem, másolhatatlan módszere szabályait nem ismertem ki; a fiatal íróra azonban többnyire épp az hat, amit félreért, lévén az egészséges hatás olyan, mint a megfogadott tanács, mely pontosan arra biztat, amit kedvünk van megtenni. Míg „Shwann” és Maral „fiata1 leányai” félreértve (vagy legalábbis félig értve) szinte egyik napról a másikra egy pompásan rám szabott s Proustra kevéssé emlékeztető (legalábbis idáig egy bírálóm sem hányta fel) regényírói módszerrel ajándékoztak meg, mely az Emberi Színjáték óta alig változott: az esztétikai kristálytan műszere alatt szétszedett mű, a sátorkői nyár Proustja ezzel szemben legföljebb mint gondolkozót s nem mint alkotót ihletett meg. Ez a szépírói érdektelenség azonban csak növelte a mulatságom. Berzsenyit kivéve, soha egyetlen írón sem pepecseltem ilyen fáradhatatlanul. Valóságos térképet készítettem a műről, vörös ceruzával húztam alá a motívumok első belépő helyét, kikutattam bújópatak, medrük, az építkezés törvényét, az alakok metamorfózisát a prousti világ különböző égaljai alatt, a nagy emberi színjáték mö[294]gött szinte rajzlapra vetve az emberi viszonylatok teljes rendszerét. A sátorkői kert jóakarata jeléül egy-egy szegfűkörtét pottyantott alá ehhez a munkához: egyáltalán nem volt oly türelmetlen, mint a titánok, akik megvetik az ilyenféle pepecselést. Ő – mint az igazán titáni természet része – tudta, hogy egy királyi mű gazdagságával eltelt léleknek ugyanaz a filológia, ami a természet szerelmeseinek a botanika. A sátorkői kertből kikerült Proust-tanulmányon, különösen annak a két első folytatásán, úgy hiszem, ott is csillog a sok apró részlet mögött a filológia boldogsága.

Ha a reggel Prousté volt, a délelőtt Arisztophanészé. A nagy Menge-szótár alatt ott feküdt Arany fordítása. Ha a szép kötésű oxfordi klasszikus s a margójára írt szófejtés együttesen sem szolgáltatták ki a szökdelő értelmet, őhozzá folyamodtam, aki minden versben megismételte a teknős és a nyúl versenyfutását; nehéz magyar lábon indult a görög komikus után, s valamiképp mégis minden hat lábnak végére beérte. Az előző évben Szophoklészt olvastam ugyanennek az ezüstfának a virágaival összeszemetelt könyvemből ; Arisztophanész jobban hozzáillett az idei hangulathoz. Nem a Goethe Jupiter-homlokú görögsége szólt itt; hanem a bátor szökésű kamasz, aki – ha akarom – Dionüszosz költője, ha akarom, a futurizmusé. Nincs egyetlen klasszikus, akit, Arisztophanésznél elevenebbnek, nemcsak elevenebbnek: jövőszagúbbnak éreznék ma is. Olvassa az ember Shakespeare-rel együtt, mint fölavatott drámaíró is csak azt mondhatom: ha a romantikusok Shakespearer-en lovagoltak ki a francia alexandrinból, a mai drámából – abból is, amit én írok – Arisztophanész szelleme vághat ki leginkább. Hogy mint esztétikus is tanultam játékot s fürgeséget tőle: a tanulmány bizonyítja. Egy tanulmány helyett hármat írtam róla; egyet az esztétikus, egyet a fiatal drámaíró s egyet az öreg görögtanár nevében. Az azóta meglehetősen elharapózott játékos „szentivánéji” essainek – úgy tudom – első példája ez a mi nemzedékünk termésében.

Aki ismeri kicsit Ortegát, Orlandót és Schlumberger Saint Saturninjét, látja, hogy őket sem a véletlen vonta Proust és Arisztophanész köré, a kerti hangversenybe. Sokkal különösebb a varázslat, mely szegény Ferdinand Friedet (vagy Friedeket: mert állítólag négyen írták a Das Ende des Kapitalismust) ide kényszerítette. Ady mondta magáról, hogy őneki mindig épp az a könyv került a kezébe, amelyre szüksége volt. Ezt a csodát a mi gyalognyelvünkre úgy lehet áttenni, hogy akiben igazán készül valami, az mindig talál könyvet, amiből magát kiolvassa. Szerettem volna én azt a közgazdasági vagy politikai irodalmat látni, amely ezen a nyáron (amikor az irodalmon túli kérdéseket eltiltó szerkesztők ceruzája elől megszabadultam) egy kedvemre tolmácsolható könyvet nem vet sátorkői partra. Ezt a Ferdinand Friedet például egy vasutas rokonom találta a berlini gyors kiürült másodosztályán, s elküldte: én mindent elolvasok, hátha érdekel ez is. Hogyne érdekelt volna! Két éve néztem farkasszemet a hazai marxizmussal – egy haj[295]lékonyabb, nyugatibb (ha nem halottsértő e szó), proustibb szocializmus nevében; azok az írók, akik ma nemzeti szocializmusra szeretnének oktatni, mint vakbuzgó marxisták Hegel pecsétjével sütötték rám, hogy reakciós vagyok. A Die Tat köre, melyből ez a könyv kikerült, hasonlóképp (bár kissé németesen) próbálta az elkerülhetetlennek látott tervgazdaságos átalakulásban a kvalitatív munka s az emberi változatok jogát megvédeni – hogy harcát az egyik „tömeg” – mozgalommal szemben megharcolva, a másikban – a minden elitek útján – alámerüljön. A könyvben történelmileg a tizenkilencedik század, a kapitalista „világnövés” és bemerevedés rajza volt megejtő; mint humánum a tömegáruk közt tucatlénnyé süllyedt emberség jajszava. Nem tudtam, és ma sem tudok hinni semmiféle olyan együtt bömbölő rendben, amelyben az embereknek hasonlítaniuk kell egymáshoz. Tatárok és sáskák pillanatnyilag óriási erőt jelenthetnek; az ember igazi hatalma mégis az, hogy sokféle. Ez a sokféleség nem zárja ki – a középkor példa rá –, hogy magasabb szempontból rendezett is legyen. Fried könyvéből így okkal vagy ok nélkül én kötött szabadság és árnyalatos függőség szocializmusát olvastam ki. A könyv sugallata jó szövetségeseket talált alig néhány lépésnyire – az apósom szőlődombjain. Helybeli napszámosok helyett itt barna tokajiak permetezték, rafiázták a szőlőt; ittlétük alatt biztosítva volt a legszűkebb kenyerük, s azontúl övék a termés fele. Nem lehetett összehasonlítani a munkájukat a kukoricák alatt ténfergő béresekével – de még a tisztviselőkével sem, akiket mint hivatalnok megismertem. Nem voltak tőkések, s munkájuk mégis vállalkozás volt; amit csináltak, szép volt mint munka, s erkölcsös mint kereset. Példájuk úgy esik elém, mint Newton elé az alma. – A marxizmus – mondtam – éppúgy, mint az amerikanizmus: tisztviselőkké és bérmunkásokká zülleszt mindenkit; Ferdinand Fried és én küzdjünk a tokajiakért! – A sokat vitatott „minőségszocializmus”: a rendezett vállalkozások Janus-arcú tana így született meg egy vasúton felejtett könyv s néhány vulkánjáról lesodort tokaji találkozásából. Látszólag a semmiből; valójában testem minden sejtjéből s életem minden órájából.

A Fried-könyv az elsők közt foglalkozott az autarkia okaival s következményeivel is. A földműves- és gyarmati országok iparosodásával a világkereskedelem- vesztett nép pántoló hatalmából. Mihelyt nemcsak az egész föld, hanem kisebb területek, egy ország vagy néhány ország is elég lehet – iparával és földművelésével – önmagának: a kultúrájában rég szétesett világ közgazdaságilag is szétesett. A termelés és elosztás, mely a múlt században a nemzetköziséget táplálta, a nacionalizmus kezébe hullt. Fried leírt néhány új, autarkiára alkalmas területet Európában: mi a Duna-népekkel, Lengyelországgal, Németországgal a közép-európai önellátásba kerültünk. Ma már könnyű kimutatni, hogy ezt az önellátási területet még ennek a higgadt, Hitler előtti közgazdásznak a könyvében is az új impériumért küzdő germán [296] ösztön rajzolta fel. Engem azonban egyelőre nem az ösztön, hanem az új lehetőség ragadt meg, amit ő gazdaságilag gondolt el, én emberileg próbáltam elgondolni. Mi, fiatal írók odáig csak kétféleképp tudtunk magunkról gondolkozni: vagy mint magyarok, vagy mint európaiak. Közép-európainak lenni: ismeretlen polgárjog volt a magyar glóbuszon. Arra nem volt nehéz rájönni, hogy a Fried autarkia-hazájának a két fele: a germán és a szláv-magyar-román meglehetősen elüt. Történelmi sorsuk egymás ellen lüktetett; társadalmuk más szerkezetű. Egyelőre azonban (Hitler még pártvezér s nem népvezér) el tudtam képzelni egy nagyobb egységet, melyben egy weimari Németország s egy kibékült Duna-Európa egymást ellensúlyozzák és humanizálják. De talán mert az új haza távolabb eső, német felét – legalább irodalmán át – elég jól ismertem, a Duna-népektől pedig egy trianoninál trianonibb határral választott el tudatlanságból; érdeklődésem már kezdetben a szerb, román, cseh, tót, lengyel „tejtestvérek” felé fordult. Sátorkőn e furcsa kerülő út jóvoltából már román és cseh nyelvtanokat is böngészek; egy augusztusi levél meg épp a dunai tudóstársaság azóta agyonfecsegett álmánál tart. „Valami kulturális összeműködésre is gondolok – írom Gulyásnak – a szomszéd államok íróival; hamarosan megtanulok csehül, szerbül, románul. Ha Közép-Európában nem a mi tervünk szerint folyik le a szükséges áttérés a tervgazdaságra s a kötött államrendre, Európát elönti a homunculus-kultúra…”

A magyar irodalomnak szentelt részből a fenyegető nyomdai számla miatt közvetlen a megjelenés előtt az egyik tanulmány kiszorult, én Péterfyt dobtam ki, nehogy a „kritikai folyóirat” kritika nélkül maradjon. Elég helytelenül: a színikritikák pezsgő agyú Péterfyje sokkal jobb összekötő lett volna Arisztophanész és a mi agyaglábú világunk közt, mint az a tizenöt szelídebb-gorombább fricska, mellyel a legfrissebb regényeket görögöktől fölszentelt asztalomon odébb pöccintettem. Vajthó László diákjai akkoriban Péterfy minden színi- s zenebírálatát kiadták (jellemző, hogy ők!), s engem a fiatal, száraz humorú, fürge Péterfy s a tükrözött színházi s zenei világ is – sokkal jobban vonzott, mint a kissé begyulaisodott esztéta, aki a Budapesti Szemlébe írt nagy tanulmányaiból pillantott rám. A számlát számítgatva azt gondoltam: jó lesz Péterfynek a második szám is. Csakhogy ott a Nyugat elődeiben úgyis írnom kellett róla, a kiszedett tanulmány így addig halogatódott, míg a nyomda össze nem dobta; a korrektúrája ott lappanghat az írásaim közt, ha ugyan valamelyik költözésnél el nem repült.

A bírált magyar regények – Kassákot kivéve –, természetes, majd mind rosszak voltak, de az én kritikusi modorom is fölényeskedőbb itt, mint szeretném. Meglátszik, hogy a tavaszon fejeztem be a Gyászt, s annak az iszákomban hordott diadala ujjong és morog a kritikusi mezben. A sok érdektelen ismertetés közül (melyeket apósom könyvelője – maga is titkos író – méla írószolidari[297]tással gépelt le) ma már csak kettő érdemli meg, hogy említsem: a Földi Mihályról s a Szabó Dezsőről szóló. Földi Mihály lehet, hogy ma még kapósabb, mint akkor: mint „név” azonban akkor érte el zenitjét. Soha magasabb zenitet kisebb emberhez! Elolvastam Kádár Anna lelkét, amely a Pen-díjat kapta, el az Isten országa felé-t, amelyet a Nyugat Madách óta a legnagyobb szándékú műnek nevezett, s elhűltem: ide jutottunk. Műfaját transzcendens ponyvának neveztem. Ez a jellemzés körülbelül ki is meríti a lényeget; az olvasó azt hiheti, hogy imádkozik, s tulajdonképpen onanizál. Hogy ilyen művek keletkezzenek: a genius loci és salculi egyaránt helyben hagyja, de hogy egy sajtófejedelem nyilvánvaló szellentését a Korunk Szavától a Népszaváig írók mint rózsaillatot szimatolják: ez vígjáték már; az pedig, hogy a Nyugat szorultságában maga a nagy Mihály is megkészült osztozni Olimpuszán ezzel a Mikromihállyal, Arisztophanész olvasóját az isteneket kiböjtöltető Madarakra emlékeztette. Komoly ítészek mondják, hogy írt ez a Földi ifjan jobbat is, hogy mit írt azóta – nem tudom, de hogy akkori dicsőségébe mint egy szappanbuborékba éppen csak bele kellett dugni az ujjat, s elpukkant, arra minden kortárs tanú lehet.

Sajnos, a meztelen királyra pucért kiáltó gyerek érdemét egy-két oldallal alább teljesen elbontja, amit Szabó Dezsőről írtam. A cikkre van esztétikai mentség: az a Karácsony Kolozsvárt című füzetecske Szabó Dezső legfeketébb éveiből való, teljes felbomlást mutat a lábadozás reménye nélkül. A lélektani mentséget is könnyű megtalálnom: Gulyás az önálló folyóirat tervét hallva azonnal Szabó Dezső hírével és sorsával ijeszt. Válaszomban én is erre térek rá először: „Hogy ettől Szabó Dezső-tanítványnak fogok látszani? Mihelyt csak látszani, már nem is baj. Szabódezsői személyeskedéseknek ebben a folyóiratban nem lesz helyük, s ha nem lesz a szabódezsői „íz”, leglényegesebb része már hiányzik belőle.” A bírálatban is egy rémképet festek magam elé róla, így bomlik fel a magára maradt tehetség, ha önuralma nem nagyobb magányánál. A cikk kulcsa az utolsó bekezdés: „Sárközi regényében van egy jelenet: a fiatal papnövendék, aki szent akar lenni, úgy készül a szentségre, hogy megpofoztatja magát egy társával. „Még, még, még! – parancsolja, de egyszer csak kiugrik a szentből az ember, s ő ken le társának olyat, hogy a falnak penderül. Magyarországon az író (értsd: a Tanú-féle író) csak akkor öregedhet meg békével, ha türelmesebb a Sárközi papnövendékénél.” Máskülönben lehúzza őt az indulat hínára, mint Szabó Dezsőt. Esztétikai és lélektani mentség van hát, csak nem tudom elfogadni. Akármilyen szánalmasan kerül eléd Lear: gondolnod kell rá, hogy király volt. Akárhogy félsz a magadban feszengő őrülettől, nem csúfolhatod ki magad a magyar irodalom legkülönb őrültjében, aki – mint kiderült – nem is volt az. Igaz, hogy ebben a méltatlan írásban is „nagy embernek” nevezem, ellenségeinél különbnek, és egy év sem telt el, megírtam Védőbeszédem Szabó Dezső mellett, [298] mely egy évtizeden át az egyetlen méltányos írás róla – a hiba azonban mégis éget, s csekély vigasz, hogy a nálam fiatalabbaktól sokszorosan visszakaptam.

Így ért be augusztus végére – a fölfénylő csemegeszőlő s a röpülni tanuló galambfiókák szomszédságában – a Tanú első száma; – talán a legjelentősebb, amit mint tanulmányíró csináltam. Augusztus végére már csak az anyagi marad hátra: pénzt csinálni s nyomdát választani. Ella levelezett, hirdetett, s ha tárgyaló és alkuvó fél kellett, a hét hónapjával négy-ötször is berohant Pestre. A felsőgödi kisház minden tartalékunk elszívta; az iskolaorvosságon kívül most már nem volt más jövedelmünk. Szerencsére sikerült facér fogorvosi felszerelésemet eladni: a szilasbalhási körorvos vette meg; atyafi rokonok, akiket regényeim annyit megkínoztak, ezután a véres fogukat is az én húzószékemben köpték ki. Az ő hatszáz pengője biztosított vagy másfél számot, úgyhogy szeptember első napjaira az egész gépelt paksamétát elnyelhette egy szent irattáska, melyben az új magyar irodalomnak annyi érdemes terméke tette meg azóta az utat Kecskemétig. Eredetileg Vácra akartam adni a Tanút, de Ella nem nyugodott, amíg az ország minden vidéki nyomdáját fel nem szólítottuk. A kecskeméti volt a legolcsóbb – legalábbis ajánlatban. Vezetője, Tóth László eszes, homoki magyar, a szedést szödésnek mondta, de neki volt Magyarországon a legkülönb sakk-könyvtára. A Tanú volt az első irodalmi rendelése, addig csak sakklapot és kalendáriumokat nyomott, ma alig van fiatal író, akinek valamiképp a kiadója ne volna. Tőlem nagy bosszúságára az előszót kapta meg legutoljára. Érthetetlen a nyomdásznak, de érthető az írónak! Látnia kellett, hogy mi van mögötte, s csak akkor merte elkiáltani a jelszót. Nincs még egy oldal egész munkásságomban, amit úgy szeretek, mint ezt a harmincsoros beköszöntőt. „A folyóirat itt van – olvasom a dereka tájt –, s nekem nincs okom frázisokkal bátorítanom magam. Ismerem a világ erőit s a magányos emberét. Tudom, hogy a nagy dolgoknak az idő segít. Lesznek, s nem csinálják őket… Folyóiratom ihletője e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, s a partot keressük abban a hitben, hogy van part, s a csillagok vezetnek. Nem akarok tanítani. Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres, s közben égtájakat segít megtalálni…” Alább: „Nem Figyelő, hanem Tanú. Nemcsak szemtanúja annak, ami van, hanem bizonyságtevő amellett, ami örök. Azontúl, hogy írás: erkölcs!”