Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. október) 6. szám, 353–424. p.

A nap forradalmas színével elment a hegyek mögé.

Itthagyta a verejtékező őszi fákat, a bocskoros parasztot lovával és ekéjével a hegyoldalon, s az alvó, fehér ruhás lányt a hegy lábánál. Nyelvét még kidugta néhányszor az okkersárga kukoricagórék felé, megnyalta éhesen a sárga cserepeket, s csak akkor húzta maga után, amikor már messze ment.

A lány, aki a hegy lábánál aludt, minderről semmit sem tudott. Finom vonalú, csontszínű kezei mellére ejtve, két lába – amint kissé féloldalt feküdt – behajlítva, s arca hosszú szempilláival és pisze orrával nyugodtnak és elégedettnek látszott. Szája szélén egy kicsi ránc húzódott, de ez mintha még kedvesebbé tette volna.

Az ősz verejtékezett a fákon és fűszálakon, mint a bocskoros paraszt, aki csontos, szürke lovával felszakította a földet nagy, fekete darabokra. És ahogy szántott, a zsíros, nehéz göröngyök legurultak a hegyről, sebesen görögtek, mint a lavina, és feldöntöttek mindent, ami útjukba állt. Belepték a sima műutakat, elállták a fényes autók útját, és tompa zörejjel begurultak a városokba. Csakhamar kétségbeesett kiáltások töltötték meg a levegőt:

– Úristen! Úristen!

A paraszt nevetve szántott tovább, szürke gebéjén a megpattanásig feszültek a kötelékek, s a nap egy pillanatra visszajött a hegyek mögül.

– Ezt jól csináltad, barátom – mondotta az ő jellegzetesen szép hangján, megveregette a vállát a parasztnak, azután olyan arcot vágva, mint a cirkuszi clownok, elment.

Csodálatos, hogy a lánynak, aki a hegy lábánál aludt mellére ejtett kezekkel, semmi baja sem történt. A göröngyök, mintha csak szemük lett volna, messze kikerülték. Egyszerre csak, mintha a földből jött volna elő, egy idegen ember tűnt fel a láthatáron. Alacsony, tömzsi ember volt, városiasan öltözve, s vígan fütyörészett, amint a göröngyöket ugrálta. Már messziről észrevette a lányt, és feléje tartott. Ő csak feküdt, behajlított lábaival és pisze orrával az izzadó, zöld lóhereleveleken. Az idegen megállt [389] előtte, és nézte, sokáig nézte. Arcán mosolygás játszott, de szemeiből gonosz ördögök pajzánkodtak. Egy száraz fűszálat tépett, és megcsiklandozta a lány arcát, de az meg se moccant.

Erre lopva, mint egy tolvaj – mert az is volt –, körülnézett az idegen. A paraszt éppen akkor vette le sovány gebéjéről a köteléket, majd ő is lement a másik oldalon a nap után. Most, hogy senki se látta, lehajolt az idegen a lány fölé, óvatosan lefejtette kezeit, kikapcsolta a ruhát a mellén, úgyhogy rózsaszínű mellei az arcába kacagtak, de ő ezzel, úgy látszik, semmit sem törődött. Nagy kést vett elő, vigyázva hosszú rést metszett a rózsaszínű bőrön, kifeszítette a bordákat, majd amikor ezzel a munkájával elkészült, gondosan megtörölte kését, és visszatette a kabátja zsebébe. Némi izgatottság látszott rajta, de ereje nem hagyta el. Érthetetlen szavakat mormolt a lány arcába hajolva, azután benyúlt szőrös kezével a véres seben, és megmarkolta a ficánkoló kis szívet. Nem bírta egykönnyen kitépni, ezért felállt, erősen megvetette lábait, és nyögve, erőlködve húzta, úgyhogy néhány pillanat múlva nagy sikoltással kiszakadt a szív a leány kebléből. Először megtörölte izzadt homlokát, s utána újságpapírba csomagolva a szívet elment, ugrálva kövér lábaival a göröngyöket. A nap újra visszaugrott egy pillanatra.

– Halló, öreg fiú, jöjj a domb mögé, hogy osztozzunk a zsákmányon!

Így szólt, és eltűnt ismét.

*

Kevéssel azután felébredt a lány. Kis öklével megdörzsölte a szemeit, körülnézett, majd tekintete hirtelen kigombolt ruhájára esett. Csontszínű kezeivel a melléhez kapott, és akkor észrevette, hogy nincs szíve. Végtelen szomorúság fogta el, és sírni kezdett. Sokáig, nagyon sokáig sírt. Nem látott senkit maga körül, senki élő lelket, csak egy tücsök cirpelt a közelben gondtalanul. Oda is jött, amikor a lány sírását hallotta.

– Miért sírsz, szép leány? Mi bántja a te szívedet? – kérdezte részvéttel. – Miért sírsz?

– Nincs szívem. Valaki elrabolta a szívemet. Hogy fogok én most már ezentúl élni szív nélkül? – És sírt keservesen.

A kis tücsök szörnyen elszomorodott erre. Két hátsó lábára állt, és megcsóválta a fejét. Egyszerre vidám arcot vágott.

– Hallgass csak ide – mondotta –, menj erre egyenesen, menj addig, amíg el nem éred azt az utat, amelyet azok a nagy, fekete fák szegélyeznek. A harmadik fánál látni fogsz egy kövér embert, egy gazdag embert, aranyszéken ül. Nagyon gazdag ember, mindene van az égvilágon, talán tud majd neked egy szívet adni. Addig is várj, elcirpelek neked egy nótát, zárd a [390] szíved helyére, míg oda nem érsz. Így is tett a lány. Meghallgatta a nótát, azután megindult a fekete fák irányába. Már messziről meglátta a gazdag embert. Selyemruhában ült aranyszéken, és a szolgája legyezte. A lány, amint odaért, leborult a lábai elé.

– Ó, gazdag ember – kezdte sírva –, az imént, amint a völgyben aludtam, valaki elrabolta a szívemet, neked mindened van, adjál nekem egy szívet! – És könyörgő szemekkel nézett a gazdagra.

– Rossz helyen jársz – válaszolt a gazdag ember –, mert nekem mindenem van, csak éppen amit te keresel, szívem nincsen. A gazdaságért odaadtam a szívemet, de az én szívem nem volt elég ilyen tömérdek vagyonhoz, elvettem sok, nagyon sok ember szívét is. Látod ezeket az aranyakat? Mindegyik egy szegény ember szíve. De várj csak! Te talán segíthetnél rajtam. Éjszaka nem tudok aludni, felvonulnak mind a szerencsétlenek, akiknek elvettem a szívüket, körülfogják az ágyamat, és nem hagynak aludni, kínoznak rettenetesen. Ha vissza tudod adni az álmomat, adok neked egy aranyat, azt zárd a szíved helyére, hiszen valamikor szív volt az is, biztosan jó lesz neked. – És töprengett a lány, hogyan is segíthetne a gazdagon, törte az eszét, de csak nem tudott semmit se mondani.

– Nem tudok segíteni rajtad, te szegény gazdag, nem tudok semmit, amivel visszaadhatnám az álmodat. Jaj, én szerencsétlen, ki fog nekem most egy szívet adni? Jaj, jaj!

És zokogva mert a lány a fekete fák mellett keresni valakit, aki neki szívet adna. Nem kellett sokáig mennie. Egy pöttömnyi kis házat látott, előtte egy szegény ember dolgozott. Koporsót ácsolt.

– Ó, szegény ember – zokogott. – Te biztosan segíthetsz rajtam, nekem hiányzik a szívem, elvette valaki, nem tudnál nekem egy szívet adni?

A szegény ember állt szomorúan, látszott, hogy sajnálta a lányt.

– Nincsen semmim, csak a szívem, egész életem nyomorúság, szegénység. Sokszor nincsen egy falat kenyerem se, amivel az éhségemet elnyomnám. Nincsen semmim, csak a szívem, éppen ezt kéred tőlem. Azért maradtam szegény, mert nem akartam eladni a szívemet, s most gondoltam, koporsót ácsolok magamnak, és meghalok. Miért kell nekem így tovább élni?

És a lány akkor még jobban kezdett sírni, és még inkább könyörögni.

– Minek neked a szív, ha úgyis meg akarsz halni? Add nekem, mert én élni szeretnék. Add nekem a szívedet. [391]

A szegény ember töprengeni látszott egy ideig, majd így szólt:

– Jól van, igazad van. Szív nélkül is elmehetek a másvilágra.

Azzal fogta a szekerét, amivel a koporsót ácsolta, fogta az éles szekercét, felhasította a mellét, kivette élő, vérző szívét, és odaadta a lánynak. Az megköszönte, betette feltépett keblébe a szívet, és menni akart.

– Most, hogy nincsen szívem – mondotta a szegény ember –, egészen másképpen érzem magam. Nem fogok már meghalni, hanem elmegyek, és megölöm gazdag szomszédomat, elveszem a pénzét, az aranyait, és visszaadom a szegényeknek. Most már meg tudom ölni, nincs már szívem.

Elindultak. A lány boldogan indult haza új szívével, a szegény ember vállára vette a koporsót, kezébe a szekercét, és elment, hogy megölje a gazdagot. A koporsó ütemesen himbálódzott a vállán.

*

Most aztán már igazán felébredt mély őszi álmából a lány. Felállt, megrázta kis, fodros ruháját, rózsaszín lábikráit megcsillogtatta a lenyugvó őszi napban, és megindult fel a hegynek.

– Épp itt az ideje, hogy betereljem a nyájat az akolba – mondotta magában, amint felfelé ment.