Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. június) 6. szám, 241–287. p.

Első könyv és regény. Mi is lehetne más, mint önéletrajz, a kezdés és az alkotás alkonyához érkezők elengedhetetlen műfaja. Az indulóé, aki úgy véli, már annyit élt, s annyit megélt, hogy lelki szüksége a konfesszió. A mesteri tollat letenni készülő író pedig, aki egy termő élet kósza vándorlása után a hegytetőn boldog tudattal mondja el visszaemlékezéseit, amelyek ha talán az utókornak nem is, de önmagának mindenesetre elengedhetetlenül fontosak.

Thurzó Gábor első regénye gyermekkora története. Nincs más célja; hűen megőrzött, színes benyomásait pontosan lerögzíteni, minél őszintébben elénk tárni, élete egy-egy érdekes, jellemző epizódját pedig – sokszor legapróbb ízére szedve – megmutatni. Gyermekélmények. Egy kis emberke megfigyelései, kamaszkora emlékei, s mindez bármily egyszerű és kézenfekvő is, bizony, nagyon nehéz téma. A világirodalom tele van a gyermekkor őszinte történetével. Az olvasó könyvéleményei között ezek a történetek soha sem hervadó, emlékezetes helyet töltenek be. Hiszen legtöbben saját életünket, a velünk haladó nemzedéket ezen keresztül láttuk, és lelki életünk sok rejtett titkára ezeken a könyveken át ébredtünk. Thurzó Gábor „Előjáték”-a még azt a nehéz témát is súlyosbítja. A gyermekkor történetével párhuzamosan egy pesti német kereskedői család lassú szétesését rajzolja. Ez a párhuzamos téma sem új, s ha a hervadás örökbecsű, nagy prózai eposzára, a „Buddenbrooks”-ra, az elfáradt polgári erénynek ennek a világirodalmi fároszára nem is mutatnánk, itt vannak magyar utó[286]rezgései, így Tormay Cecile lírai erezetű, a hangulat művészetével átitatott „Régi ház”-a és Körmendi Ferenc „Boldog emberöltő”-je, amelyeknek atmoszférájából – még érezzük – itt-ott egy csipetnyi mintha leszorult volna az „Előjáték”-ba. Meglepő a nagy kísértések ellenére is, hogy a regény meg tudott a maga lehatárolt világánál, annál a krónikaszerűen, szinte hangsúlytalanul előadott történésénél maradni, ami tulajdonképpen a nagyanyó nemes márványba faragott alakja körül forog. Amikor ennek a körforgásnak szálait elengedi, szétesni, szétmállni készül minden, mint az öreg ház repedező falai, hulló vakolata. A szülők alakjában már sok a tétovázás, a szeretet parancsolta elfogultság. Amilyen érthetetlen, lélektanilag szinte megmagyarázhatatlan az apa háborúba menekülése, évekig tartó szándékos eltűnése, annyira megható, emberi az anya néma fájdalma, panasztalan szenvedése, ami feltűnően szép és érzelmességében is teljesen pontos megfigyelés – csak akkor kényszerül lázadássá, amikor férjével és anyjával egyre jobban kiélesedő harcában kisfiát védi.

Rá kell mutatni azonban arra is, hogy a fegyelmezetten, kitörő érzéseiben is diszkréten lepergő regény nemcsak a letűnő jó polgári légkört vázolja, hanem annak harmonikus békéjét, derűs nyugalmát veszélyeztető korunk minden fiorituráját is megszólaltatja. A regény legemberibb részei ezek, talán éppen az a mélységesen megindító, pillanatnyi epizód, amikor a kommün alatt beköltözködöttek a rekvirált szobából kivonulnak, és grószmami engesztelhetetlenül néz a hirtelen meglóduló kocsira pakolt kosarak után. S amikor a kisfiú megnő, diák lesz, s a svábhegyi Nagyrétről hűvösödő hegyek, alkonyi budai utcák között jön haza. Ennél a résznél az íróból kicsordul a melankolikusan finom, érzelmes költő. Budapest szerelmese lesz, s néhány hangulatosan megfestett színnel, szép hasonlattal érzékelteti azt az eseményszerűséget, amikor az alkonyi hangulatban hazatérő fiúcskát már önállónak látjuk, aki a szülői szidásokat, ingadozó tilalmakat lerázva, a családot széthúzó indulatokat pontos-hitelesen látja.