Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. június) 6. szám, 241–287. p.

A világvárosi bérkaszárnyákba préselt kispolgárok, proletárok vigasztalan életének élesen pontos elbeszélője, Nagy Lajos néhány évvel ezelőtt huszonnégy órára egy Budapestkörnyéki faluba rándult ki. Kirándulásának útirajza, „Kiskunhalom” a magyar irodalomnak szemléletben, törekvésben, kifejezési módban egyaránt újat adott. Vannak, akik a magyar szociográfiai irodalmat ettől a könyvtől számítják. A feudális örömök lelki kéjét kielégítő, idillikus parasztirodalomnak ez a könyv adta meg azt a kegyelemdöfést, amelyet Móricz Zsigmond hatalmas erejű írói egyénisége kezdett ki, hogy később, Nagy Lajos minden retus nélküli könyve után induljon útjára a szociográfiai irodalom, amelynek kialakulását tulajdonképpen azok az elbeszélők segítették elő, akik maguk is hátat fordítva mesének, cselekvénynek, a társadalomtudomány elméleti rendszere s a mindennapi tény és valóság adatai között kapcsolatot teremtettek. A „Kiskunhalom” felderítő szolgálatai után, míg a szociográfiai irodalom grafikonokra emlékeztető helyzetjelentései, a falusi életnek laboratóriumi górcsöves vizsgálatainak eredményeihez hasonló, hű látleletei sűrű egymásutánban jelentek meg, Nagy Lajos újra visszavonult a nagyvárosi kávéházba. Látása kíméletlenül [284] éles objektívjét a nyári alkonyban nyüzsgő, pesti kávéházban lézengőkre fordította. Ott írta újabb könyvét, a „Budapest nagykávéház”-at, ezt a kispolgári illúziók mindennapi otthonába lépő nagyvárosi figuráknak „ecce homo”-ját, egyben maradéktalan korrajzot, mely késő évtizedek után is – mint valami hűen megőrzött film – valóságos premier plánban vetíti mindenki elé a pesti életnek kávéházi környezetéből kiütköző azokat a nyüzsgőket, akik mint kávéházi törzsvendégek minden bizonnyal a világ legkarakterisztikusabb élőlényei közé tartoznak.

Nagy Lajos azonban most újra visszament a faluba, s régi ismerősként néhány napot töltött már korábbról jól ismert emberei között. Ezúttal azonban az írót nem az érdekelte, mennyi törpeparcellából áll is a határ, sem az, hogy a nagybirtokos milyen brutalitással ver végig béresén. Most a falusi nép lelki, nemi élete mögé próbált nézni, fellebbenteni „A falu álarcá”-t, hogy vágyaikon, álmaikon át vizsgálja lelki alkatukat, amit mindennapi sorsuk annyi kitevője formál. Vigasztalanul ható új könyve a „Kiskunhalom” tiszta emberszemléletét szívdobogtató bátorsággal egészíti ki, és amint a szociográfia széles országútjáról kikanyarodva, a lélek ösvényeire tér, szomorú látvány tárul elénk. A föld népében, a szabad természettel küzdő, egyszerű életet élő emberekben annyi a gátlás, a lefojtott indulat, az ideges jelenség, a nemi élet szadisztikus megnyilvánulása és a kétségbeejtő frigiditás, hogy nincs az a nagyváros, amelynek a mindennapi életkoncért loholó férfiai, tétlen asszonyai ennyi lelki vívódással élnének. Legújabb könyvében a freudi magatartásból indul el, és a falusi emberek kikerülhetetlen lelki útjainak megértését azzal az elmélyítő, lélektani fogalomkörrel közelíti meg, ami a pszichoanalízis tárgyilagosságának elengedhetetlen előfeltétele. Írói ösztöneivel, naturalista írói eszközeivel a freudi gyakorlat kipróbált módszerességét hűen követi, és gyanútlanul mesélő modelljeinek álmait is leírja. Valaha az álmoknak a néphit mitológiai gyökerű, babonás magyarázatokat adott, ma azonban az álomtöredékeket félretolja, a megmaradt foszlányokat pedig megcsonkítja. Nagy Lajos falusi emberei élete, családi körülményei ismeretén át szinte készen kapja azt a mindennap eseményeiben kész álomtartalmat, amibe az alvás, az értelmi gondolatnak és az értelmi műveleteknek azokat a tudat alatti ösztöneit oltja, amelyekből a „Traumdeutung” freudi tanítványai az álmokat és a belső, rejtett lelki kapcsolatoknak dramatizálható összefüggéseit a szimbolika segítségével oldják meg. Nagy Lajos nem követi a szimbolikát. Súlyos mondanivalóival szemben is megmarad könyörtelen igazmondónak. Mindig a valóságot keresi. Nem is áll semmi sem távolabb tőle, mint a belemagyarázás. Igazmondásának hű segítője egyszerű, szinte szárazságig lemeztelenített, kopár stílusa. Olyan ez a stílus, mint rideg vizsgálóbírók jegyzökönyvei. Semmi cicoma, semmi fűszer. Ahol az írói szándék a legkíméletlenebb igazságokból fakad, ott nincs helye mosolynak, derűnek. A népdalok, amelyekről itt-ott említést tesz, azok is inkább az igazságot demonstrálják. Valóságos ellennépdalok, a fa[285]lusi idillt hazudó népdalok és a városból elszakadt, üres slágerek világaiból kikívánkozó, szinte lélekből jövő hang:

„A falumban nincsen több lány, csak kettő, csak kettő.
Az egyiket elszerette a jegyző, a jegyző.
A másik meg a kapuban neveti, neveti,
Mert őt meg a szolgabíró szereti, szereti.”

Amilyen elképzelhetetlen népdal ez a négy sorba tömörített valóság, éppen olyan elképzelhetetlenül szorongásos és hisztériás a falunak nemi élete is, amelyről Nagy Lajos kíméletlenül beszél. Kíméletlensége tiszteletre méltóan bátor írói szándékából fakad, abból a szándékból, hogy a népszínművészet festett kulisszáinak világa helyett a szociális felelősségnek legelhanyagoltabb területére, a faluig is elérő lélekkutatás szükségességére figyelmeztessen. Mint néhány évvel ezelőtt a „Kiskunhalom”-mal, most is új útra mutat. Akkor az írókat a szociográfia felé terelte, és az eszményesített faluval a falu valóságát állította szembe. Most a nép „egyszerű lelkét” vette prizmája alá, s megmutatta, hogy ez a lélek nem is olyan egyszerű, és nem is olyan romlatlan. „A falu álarca” letépi az álarcot, s a lélek kényes, rejtélyes tárnáiba a valóság lámpásaival világít. A témát természetesen maradéktalanul nem merítheti ki, de invitálja a lélekkutatókat, a társadalom bajainak aggódó figyelőit, hogy kövessék útját a legrejtettebb lelki mélységek felé. S tiszteletreméltó írói egyéniségének ez a szándék a legnagyobb értéke.