Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. június) 6. szám, 241–287. p.

Néhány évvel ezelőtt lengyel írókkal beszélgettem. Akkor hallottam először a nagyvárosokból kiszakadt és a falu magányába, a Beszkidek tövébe visszavonuló Czartakról. Ennek a csoportnak írói az irodalmi regionalizmus frissességéből és primitívségéből előretört egyszerűséggel a lengyel irodalom expresszív törekvéseit, az újra szabadon szárnyaló nemzeti hajlandóságait veszélyeztető agitatív realizmust a humánum és a tiszta érzelem útjaira terelték. Ha jól emlékszem, ezzel a csoporttal kapcsolatban említették ezt a lengyel Akadémia nagydíjával kitüntetett regényt. Íróját valóságos lengyel Werfelként jellemezték, akinek egy írástudatlan hucul paraszt háborús sodródásán, az orosz-osztrák összecsapás első, kezdő hónapjainak érdekes, színes népi rajzán át a galíciaiak világháborús hangulatát – így mondották akkor – sikerült maradéktalanul megörökíteni.

A rövid jellemzésnek igaza volt. Joseph Wittlin regénye valóban népi regény. Hűséges, keresetlen magyar fordítását most küldötte meg az a pozsonyi kiadó, aki hovatovább a nyugati és keleti szláv irodalmak új, reprezentatív regényeiből valóságos gyűjteményt állított össze. A nagy lengyel népi testtől messze, lengyelek, ukránok és zsidók között élő huculok regénye ez. Hegyi legelőiken, csendes falvaikban a maguk primitív, egyszerű életét élték mindaddig, amíg nem jött a világháború. Akkor elvitték őket a nagy Monarchia laktanyáiba, gyakorlótereire, majd hadikáderekbe. Onnan a harcterekre kerültek. A regény azonban mégsem háborús regény. Tévedne [282] az a megjelölés is, amely csak a front mögötti élet kitűnő rajzának minősítené. Sok van benne a háborúból, helyesebben a háborúnak abból az elinduló, felfejlődő, szinte eredeti szervező szakaszából, amelyre tudomásom szerint a világháború nagy, nemzetközi irodalmában ily mélyen és ennyire éles hűséggel még senki sem mutatott. Tulajdonképpen és elsősorban parasztregény. A galíciai hucul paraszt életének regénye. Lelkiviláguk, lélektani magatartásuk kibontakozása abban a környezetben, mely népiségük tisztaságát kikezdte, és amelyre egyszerű, természetes gondolkodásuk primitívségében is érzékenyen reagálnak. A könyv főalakja Niewiadoniski Péter vasúti pályaőr. A világháború kitörésekor a császár sapkájáról álmodik. Amikor felvehette, odavolt a csábereje. Rövid ideig tartott a vasúti őr dicsősége, hivatali sapkája varázsa. A félreeső, kis vicinálisvonalon a vonatok elakadtak, a katonavonatok egyre gyérültek. Néha oly csend szállt a vonatra, hogy a távíródrótok énekét is hallhatta, a tiszta égbolt pedig mint Szűz Mária kék ruhája, szelíden fogta át azt a földet, amelytől távol háborúk dúltak. A pályaőrt is besorozzák. Egy kis városkában, karboltól bűzlő iskolában folyik a sorozás. Az író a meztelen és félmeztelen testeknek ebben a halmazában, a szögeken és facövekeken kísértetiesen lógó ingek, ruhadarabok, amerikai cipők, hucul szandálok, prémmellények és kaftánok csendéletében, a volt Monarchia népeinek sokaságát, a ruhákon át megmutatkozó kultúrafolyamatot jellemzi. Majd jő a sorozás. Lelketlen és gépies ez a procedúra. Nyugdíjból előráncigált katonatiszteknek és lepénzelhető katonaorvosoknak társasága. Az író egyik legkitűnőbb alakját, Jellinek katonaorvos cinikus figuráját ebből a környezetből formálja. A sorozás után a pályaőr hazamegy. Árulók, kémek, felkötött pópák meséjével felzaklatott a falu. Már lát kórházas, menekülő vonatokat. A vonatokon jajveszékelve imádkozó zsidókat. Elveszíti nyugalmát. Majd behívják. Valóságos breugheli képpé színesedik itt a regény. A bevonulókat a falu népe a vonathoz kíséri. Holtrészeg, csetlő-botló, okádó varkocsos parasztokkal, csuklásokkal megszakított trágár dalokat éneklő, idegen asszonyokat ölelgető regrutákkal telik meg a kis állomás. Az utoljára szabad, fékevesztett népi természetesség tombolja most ki magát, mert majd a csendőrök és őrmesterek vezette vonaton már csak katonák, akik messze elkerülnek fatemplomaiktól, dombos falvaiktól. Magyarország felé mennek. A Magyarországon szaladó vonat már lengyeleket, ruténokat, szlovákokat sodor magával. Az Alföldre mennek, Andrásfalvára. A káderhez. Egy elhagyott sörfőzde malátától szagos barakkjaiba helyezik el őket. Megkezdődik a kiképzés. A császári reglamákat bújó, ukrán parasztfiúból mindenható törzsőrmesterré avanzsált Bachmatiuk keze alá kerülnek. Mire Péterünk hozzászokik a császár leveséhez, már el is veszti emlékképeit, anyja fiatal arcát, a szomszédokat, a vasutat, a hivatalnoki kabátba bújtatott gyenge embert, az állomásfőnökét. Az engedelmesség és a félelem édes szagát belélegezve a császár embere lesz. Egy abból a millióból, akinek sorsát az a „Népeimhez” szavakkal kezdődött [283] proklamáció döntötte el, amit az írástudatlan pályaőr a mozgósítás napján a váróterem ajtajára fordítva ragasztott.

„A föld savá”-t olvasva megértem, hogy a regény a lengyel irodalomnak komoly eseménye volt. Súlyosan égető, meggyőző ereje útmutató, hogy a világháború még mindig elintézetlen irodalmi problémáihoz a népen és a népi lélek szenvedésén át lehet legközelebb jutni Joseph Wittlin a népi lélek szűzi meglátása mellett elsősorban valóságra törekedett. A mese magabiztos, tökéletes epizódjain át sokszor érezzük, hogy nyomja el primer mondanivalóit. Mindig és mindenütt a valóság alárendeltjének akar maradni. Ebben a vonatkozásban tökéletes formába öntött valóságregényt adott, s a valóság valóság ott is, ahol sallangtalan, egyszerű érzelmességgel követi népi figuráit. Meleg szíve őszinteségével rajzolja a magyar földet is, ahol népe egyszerű fiait szeretettel, emberséggel fogadták. A háborút, a Monarchiát, a K. u. K. hadsereg intézményeit valóban nem szereti. Ezt az érzését sehol sem leplezi, de megérti, hogy az a szellem, amiből mindez kiteljesedett, nem lehetett emberibb, és nem válhatott szociálissá. De összetartó erejét, emberformáló hatását ő sem tagadja. Amikor azonban a parasztvasutas alakjával regénye sokáig emlékezetes figuráját, a laktanyaélet valóságos szimbólumát, Bachmatiuk törzsőrmestert szembeállítja, úgy látjuk, hogy a világháborúval érzett minden elkeseredése mellett írói hűsége kötelességének tartotta ebben a figurában emléket állítani annak a Monarchiának, amely megmerevedett arcok, egyenruhák, bakancsok rendjében azt a sok, bábeli nyelvű népet fogta össze, amelynek friss erőre kapott, népi irodalma mostanában érdeklődéssel, őszinteséggel fordul az összeomlás napjainak eseményei felé.