Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. június) 6. szám, 241–287. p.

Az utóbbi időben sokat beszélnek a regény válságáról. A válság egyelőre nem a termelésben keresendő, íróink szorgalmasak. Sohasem írtak aranyi regényt, mint napjainkban. Az aggályoskodók azonban úgy látják, hogy a regény formája repedezik. Elhalkul a mese. A regény vázát a sok tudományos, lélektani és ismeretbeli anyag, elmélkedés feszíti. Ezekre – mint mondják – nincs is szükség, mert ilyenképpen a zárt regény hovatovább ismeretterjesztő, viatirattá válik. Ha ezt a megállapítást teljes egészében nem is vállaljuk, nem hallgathatjuk el, hogy az új regényirodalomban valóban nagy a hajlandóság az elmélkedésre. A [279] mai regényíró a mese vonalát merészen túllépi. Szívesen időz korkérdéseknél, amelyhez hozzászólni nemcsak vágya, de kötelessége is. Meg kell-e a regényt ezektől a feleslegesnek vélt terhektől szabadítani, hogy a regényben újra az ősi, romaneszk elem uralkodjon, amely minden elkalandozást, értekezési hajlandóságot feleslegessé tenne, és önmagáért hatna? Nem! A ma regényírója nem lehet csupán mesélő. Az elbeszélés anyagát sem korlátozhatja csak a történésre, amit évszázadok irodalmi szabályai szerint, nyílegyenesem vinne a végső kifejlés célpontjához. A ma regényírójának kortársi kötelessége a képzelete teremtett valóság vagy a valóságot átalakító képzelete körül tiszta világszemléletet formálni, hogy benne az a gondolat és az a szellem foglalhassa el helyét, ami életet, művészetet, irodalmat irányító szerepét önérzetesen hangsúlyozza. A harmonikus alkotások után napjaink lázadása a regénynek éppen azt a formáját alakította ki, amelyek valóságábrázolásukkal, műveltségi élményükkel és cselekvő szellemükkel azok az úttörő regények lettek, amelyek Proust után Thomas Mannig napjaink és az utána következők regényíróinak még sokáig mintája marad. Ezeknek legtökéletesebbjeit most Aldous Huxley írja.

A még mindig nagyon fiatal angol regényíróról nem most írunk először. Akinek türelme lesz néhány korábbi „Kalangya” számban lapozgatni, jól teszi, ha mielőtt az itt következő feljegyzéseket olvassa, megnézi az 1934. júniusi és az 1937. októberi számokban megjelent Huxley-figyelőimet. Azt hangsúlyoztam akkor, hogy ember, és életábrázoló erejét korláttalan szelleme, ismereteinek, gondolatbeli kísérleteinek valóságos területenkívülisége adja. Amit leír, amit gondolatban kifejt, abból az irodalmi szabadság anarchikus lázadásán túl aktív emberség sugárzik. Gyarló emberi mivoltában is mindig az emberi értelem és a haladás ideálját láttatja.

Legújabb regényében, a „Vak Sámson”-ban Huxley még élesebben mutatja hallatlan szelleme művészi – ha nem lenne méltatlan a jelző, plasztikusabb a bűvészi – formáját, alakjainak egyre változó, egyre bámulatosabb erőre kapó érzéki, hangulati vágyaiból valóságos módszeresen feltörő gondolatait. Nem az események, hanem a gondolatok szálai fűzik hősét: Anthony Beavist mindazokhoz, akikkel először azon az emlékezetes, késő őszi napsütésben találkozott, amikor anyját temették. Akkor 1902. november volt. A regény első fejezetét azonban 1933. augusztusával jelzi. Amint a regény felfejlődik, kiszélesedik, az 1902. és 1935. évek történései szeszélyes összevisszaságban, kaotikusnak látszó rendetlenségben váltják fel egymást, és apró intermezzók, szemlélődések, vallási, bölcseleti, ismereti elmélkedések törik meg. Ezek az elmélkedések – maga Huxley mondja – kívánatos változások eszközei egyénben és életmódban. „Anarchikus lázadás” – mondottuk fentebb Huxley eddigi regényeiről. A „Vak Sámson” formai, tartalmi és gondolati lázadása mellett azonban azok a természeti és társadalomtudományos szellemiségek, amelyek íróink eddigi oeuvre-jét teszik, valóságos tapogatódzások. A „Vak Sámson” elsősorban a formai lázadást mara[280]déktalanul végrehajtja. A rendetlenül egymás mellé dobott, sűrű emlékképek és az emlékképeket kísérő, az ismeretek végtelenségéből kitört gondolatok egyéni kialakítása az olvasóra minden logikai kapcsolat megcsúfolásaiként hat. Úgy látszik, az eseményeknek, gondolatoknak ezt a bravúros szimultán játékát semmi sem szabályozza. Valóban ezt hittem én is. Egy magára hagyott, váltók és jelzők nélkül zajló hatalmas pályaudvarban találtam magam, ahol vonatok jönnek mennek. Csak a véletlen az, ami a mozdonyokat irányítja, és az összeütközést elkerüli. Ezért Huxleyt teljes gondolati és érzelmi kontinuitással kell olvasni. Sohasem csak egyszer. Ő az az író, akinek rohanó élményeit nem lehet azonnal lerögzíteni. Most a kisgyermek beszél a falusi temetőről. Majd regrutatörténetét mondja el, hogy azután újra arról a kisgyermekről meséljen, aki egy húsvéti vakációból nárciszok illatát és barátja anyjának kölnivizes szagát hozta az intézetbe. Erről különben már ötven-hatvan oldallal előbb is beszélt azzal a mindig feltűnő, sokszor már aprólékos precizitással, amit az intézeti részben, egy eresznyílás tolóablakjainak pontos leírásában mutat meg. Ha Huxley a „Vak Sámson”-ban csupán a formai lázadást hajtotta volna végre, bizonyos, hogy a regény erősen alulmarad annál az először meghökkentő, de később annál korláttalanabb fogadtatásnál, amivel az angol olvasóknál találkozott. De az összefüggéstelenséggel egymás mellé halmozott naplórészleteket, elmélkedéseket, ezeket az idegeinket és értelmünket foglalkoztató, mai szellemi kalandokat, mint megannyi ékkövet, ebbe a felrobbantott formába valóságos mesteri konstrukcióval ötvözi be. A legmerészebb naturalista írót is elképesztő módon lép közel alakjaihoz, hogy teljesen lemeztelenítve a kérlelhetetlen igazság és a valóság korbácsaival sújtson le rájuk. Kegyetlen hozzájuk. Szereti őket. Úgy véli, csak a legkegyetlenebb, valóságos orvosi átvilágítás segítségével tudja titkos gyengéiket, szánalmas gondolataikat, öntudatlan cselekedeteiket leleplezni, és velük azt a drámát játszatni, amelynek legszenvedőbb hőse Anthony Beavis. Lehet, hogy nem önportré, de mintha szívesen idézné benne önmagát.

Magáról a regényről, vagy ha úgy tetszik, annak meséjéről folyóiratunk lehatárolt kritikai rovatába, nagyobb terjedelmű lejegyzést alig lehetne írni. Sokkal nagyobb regény, semhogy komoly tanulmány nélkül lehessen hozzászólni, főleg eszméihez, amelyek a társadalmi szervezésen át olyan gondolatokig érnek, hogy például a fajok között az imádkozáson és a húsevésen át von párhuzamot. Rámutat többek között a főzelékeken és a vízen élő buddhistákra, akiknek bölcselete ezért nem magasztalja az egyént. Megváltozott időszemlélete, ami Prousttal kezdődött, egymagában még nem lenne lázadás, és Huxley „Vak Sámson”-át az irodalomtörténet minden bizonnyal nem formai excentrizmusáéirt emeli majd kortársainak regényei fölé. Az amerikai Dos Passos filmszalagokra emlékeztető stílusú regényei sem azért maradnak emlékezetesek, mert lélektudásukat excentrikus stílusfoszlányok teszik érdekessé. Huxley „Vak Sámson”-a [281] a gondolat és a szellem különös káprázata, azé a káprázaté, amelyet az angol természettudományos gondolkodásnak két nagyságától örökölt. Az egyik Thomas Henry Huxley – a nagyapja –, a másik Julian – az apja. Az ő tudományosságuktól lendült addig a teljesen felszabadult nemzedékig, amely a lelki forradalom határán túl nem hajlandó többé kis együgyűségeket, mesemotívumokat bontogatni, és az „irodalom” szent lázában a világ mindennapjáról megfelejtkezni. Ezért írása programjává a mindennapot emeli. Mint valami nagy gyermek, szappanbuborékon át színesíti alakjait, akik az ő szeszélyeiből élnek, és az ő szeszélyeinek engedelmeskednek.

Az írói önkénynek merész játéka a „Vak Sámson”. Proust óta a világirodalom legmerészebb játéka. De míg Proust vágyakat rejteget, ábrándokat suttog, realitást kicsinyít, finomságot felmagasztosít, és mint valami előkelő utas, szédül a hétköznap nyüzsgésében, addig Huxley teljes valóságában vállalja a mát, a holnapot. Tiltakozik minden ellen, ami konvencionális és korlátolt. Sokszor hangulatos, sőt dandys is. Legszívesebben azonban a realista, aki kór-, és bonctani izgalmakat, minden vaskosságot feszengés nélkül, szinte magától értetődő közönnyel részletez. Minden anyag, a test minden része érdekli. Semmin sem tud megbotránkozni. Proust intellektusa a szalonokhoz deformálódott. Huxley intellektuális lázadása azonban az egész világnak szól. Ennyi az, ami elválasztva századunk regényirodalma poláris ellentéteivé teszi őket. A válaszfal a világ. Csak a világ Huxley kizárólag erről beszél.