Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. június) 6. szám, 241–287. p.

Raffy Ádám könyvét némi csalódással tettem le. A lélektan tárgykörébe vágó regényről lévén szó, a mesmerizmus problémájának valamiféle átértékelését vártam volna a szerzőtől, aki azonban minden látszólagos modernsége és szabadelvűsége ellenére is sokkal inkább hívő és tekintélytisztelő, hogysem egy rendkívüli jelenséghez másképp merne közelíteni, mint megoldott saruval. Így lesz azután a nagyszerű lehetőségekre alkalmul kínálkozó vállalkozásból a mesmerizmus apoteózisa, afféle evangélium, amelynek az a rendeltetése, hogy e modern babona hívőit hitükben megerősítse. Ha ezt a regényt maga Mesmer doktor írta volna, egy szavam sem lenne ellene. Mai írótól azonban mást vártam volna. Akár többet, akár kevesebbet, de mást, mert már maga a szándék is tiszteletre méltó, ha a cél az. De ebben a könyvben kevés olyast találtam, amiért őszintén lelkesedni tudnék. Bosszantó többek között, hogy a szerző milyen érzékenyen reagál azokra az üldöztetésekre, amelyekben Mesmer doktornak és tanainak része volt, természetesen az elfogultság és rosszindulat rovására, mely a lángelmét sohasem ismerte el, holott ez a jelen esetben meglehetősen természetes, mert a mesmerizmus lényegében mind a mai napig meglehetősen problematikus és kétes értékű felfedezés, emellett pedig távolról sem oly korszakalkotó jelentőségű, mint annak idején Mesmer doktor és hívei hitték volna, és mint azt maga a szerző is feltüntetni próbálja. Az a beállítás, amelyben a szerző a mesmerizmus hátterét feltárja, napjainkban már meghaladott álláspont, s a meghódolásnak az a módja, amelyet a szerző velünk elfogadtatni [278] igyekszik, meglehetős ellenállásra talál bennünk. Mai ember már a lángelmét sem bámulja azzal a természetfölötti jelenségnek kijáró hódolattal és elfogódottsággal, amellyel a borjú az új kapura mered, Mesmer doktor pedig éppenséggel nem is tartozik a lángelméknek ahhoz a típusához, akinek hősi erőfeszítését a tudós odaadása és alapossága jellemzi. Magából a regényből sem tudunk meg egyebet, mint hogy Mesmer doktor maga is úgy esett bele felfedezésébe, mint a légy a levesbe, valósággal szándékán és önhibáján kívül, s talán ő maga csodálkozott legjobban az eredményen, mely azt kísérte. Mesmer doktorban kétségtelenül volt egy jó adag a sarlatánból és a kuruzslóból is, és ennek a beállítottságnak, hogy hajlamot, diszpozíciót ne mondjak, nem csekély része van a „felfedezésben” is, amelyről egyébként Mesmer doktor maga sem tudott soha érdemlegeset mondani holmi misztikus, sőt kabbalisztikus összefüggéseken, afféle „sejtelmeken” és „megértéseken” kívül. A szerző tiltakozása a sarlatánság vádja ellen majdnem érthetetlen, mert nincsenek érvei álláspontja igazolására, és az is, amit Mesmer doktor védelmére felhoz, inkább csak megerősít bennünket felfogásunkban, hogysem rácáfolna. Ahhoz, hogy valaki erre a felfedezésre jusson, kétségtelenül és valósággal feltételszerűen egy kissé sarlatánnak és babonásnak is kellett lennie nem annyira a felfedezés természeténél, mint inkább annak körülményeinél fogva. A tudóssal, a lángelmével, aki a felfedezést mint tudományt is igazolhatná, sehol sem találkozunk a regényben.

Egy síkkal feljebb már találunk egyet-mást a regényben, ami elismerésünket kiérdemli. Mint szórakoztató olvasmány folyamatosan és zökkenő nélkül gördül, az események felvázolása kitűnő, a cselekmény az események hátterével, Mária Terézia és XVI. Lajos udvarával, a francia forradalom előrevetett árnyékával és annak közismert szereplőivel maga is érdekes, lebilincselő, hellyel-közzel drámai feszültségű, és érdeklődésünket mindvégig leköti. Külön erénye az írónak az az eredeti szellemesség, amellyel alakjait megszólaltatja, úgyszintén kitűnő érzéke a regényszerűség, sőt a filmszerűség iránt, amellyel olvasmányunk elsősorban hat ránk, és megfog bennünket. A vállalkozás mérlege röviden ebben foglalható össze: inkább regény, mint életrajz, s a téma maga csak ürügy a regényhez.