Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. június) 6. szám, 241–287. p.

(Regény. Révai-kiadás)

A regény egy kis gikszerrel indul. Mintha egy balkézi Bernhard Shaw írna szatírát merőben a felszínen ható s a dolgok és végső összefüggések lényegét alig érintő általánosítások alapján. A tettvágy, a nagyot akarás lendül itt túl önmagán, ahogyan a túl erősre töltött vadászfegyver nagyot pukkan, és szétveti a söréteket anélkül, hogy kárt tenne valamiben. Az író a kezdés és nekifohászkodás lámpalázas kishitűségében szemmel láthatólag túlhangszereli – túlkomplikálja – önmagát, s amíg ezt le nem küzdi, erőltetetten és kényszeredetten hat. De ez csak múló zavar, mely után ismét az írói fajsúly igazi törvényei kezdenek hatni, s az író a rá ható erők áramában valahol ott helyezkedik el a mondanivalójával, ahol leginkább elemében van, s ahol a legkönnyebben és legszabadabban mozog.

Mit mondjunk erről? Makkai Sándor pap. Makkai Sándor papi mivolta egyben küldetése, egyéniségének, életlátásának, minden rendű és rangú állásfoglalásásának végső meghatározója is: a sín, mely a pályát jelenti a számára, s a korlát is egyben, mely mozgási és cselekvési szabadságában gátolja. S amikor ez az író, akit az élet megpróbáltatásos zűrzavarai közepette a Rend és Törvény képviseletében fokozott felelősségérzet terhel, kénytelen állást foglalni, olyankor ez a vállalkozása gyakran meghaladja erőit, képességeit, mi több, kétségeket támaszt benne, fokozott egyéni felelősségérzetre és fokozott önállóságra, valósággal „forradalmi” magatartásra készteti. Az író, az Isten utait fürkésző és [274] rendelkezéseit megérteni igyekvő emberi lélek tévedezik és tétovázik itt, a szélesre taposott országúton is egy-egy megdöbbentő s valósággal áthidalhatatlannak látszó szakadékkal szemben, és érzi indíttatva magát arra, hogy önálló vállalkozásokba fogjon, egy megbízhatóbb és igazabb utat keressen, és ez az adottság felfokozza a papot annak küldetésén túl, ez az, ami lényegében íróvá teszi, s mint írót igazolja. Makkai Sándor kétségtelenül több egyszerű papnál, ha ez a pap mindjárt főpap is, de azért még mindig túlságosan pap is ahhoz, hogy csak írónak tekinthessük.

Amikor például a regény hőse, aki maga is fiatal református pap (eredetije minden jel és feltevés szerint a szerzővel azonos), beleszeret a falu tanítónőjébe, legjobb barátjának, a szomszéd falu ugyancsak református lelkészének menyasszonyába, akihez a közös életfelfogás, az azonos vérmérséklet és a lelki adottságok ezernyi rokonszálai fűzik, s aki csak azért lett a barátja menyasszonya, mert még sohasem volt alkalma tulajdon lényének, ízlésének, szellemének ösztönös hajlandóságaival egy szerelmi megpróbáltatás hatása alatt szemtől szembe megismerkedni, egyszóval mert nem tudta, hogy mi az: szeretni, s bár minden isteni és emberi törvény egymásnak szánta őket, a morális kétségek és aggodalmak ezernyi nyűge akaszkodik rájuk, és gátolja őket mozgási és cselekvési szabadságukban. Ezekkel a morális kölöncökkel a nyakában csetlik-botlik a regény hőse a szerelme körül, és keres mentséget, kibúvót, egy valamiféle útmutatást, amelynek nyomán komplexusa labirintusában eligazodhatna. Kényszerítve érzi magát arra, hogy ezt a szerelmet mint szabad elhatározást bűnnek, árulásnak, idegen tulajdon elorzásának érezze, és ez a kényszer, mint a lélekkutatás kiderítette, nem fenékig morál, hanem csak annak egyik visszás megnyilvánulása, gyengeség, gyávaság, élhetetlenség, mely a moralitással ékesíti fel s ugyanekkor leplezi el magát. Itt kell azután közbelépnie a sorsnak, mint jótékony intrikusnak, valósággal kerítőnek a tiszteletre méltó jó ügy érdekében, hogy elhárítsa a felelősséget a szereplők feje felől, és nagylelkűen magára vállalja annak ódiumát, megegyezést teremtsen az élet és az erkölcs követelményei között, áthidalja azt a gyakorlatot, mely a merev és önmagáért való erkölcsi szempontoskodás és az élet között fennáll. Most hát a szerelmesek „akaratukon” és „önhibájukon” kívül csinálják tovább azt, amit elkezdtek, és keresik, kísértik az alkalmat, mely elveszítse őket egymás karjaiban, miközben látszólag, önmagukat is [275] áltatva azon buzgólkodnak, hogy legyőzzék, megtagadják önmagukat, s mint az önfeláldozás hősei üdvözüljenek. Lelkiismeretük belső kánona azt parancsolja nekik, hogy szavakkal és viselkedéssel igyekezzenek „minden tőlük telhetőt” megtenni, ami őket a világ és a tulajdon lelkiismeretük előtt igazolja, bár érezniük kell, hogy ezeknek a szavaknak és viselkedéseknek nincs hitelük, aranyfedezetük az örökké való és oszthatatlan igazság ítélőszéke előtt, s az lényegében nem egyéb többé-kevésbé öntudatlan és jóhiszemű önáltatásnál, afféle lelki struccpolitikánál, mely végső fokon természetesen az írót terheli. Mindenesetre az író fölötte problematikus rossz lelkiismeretének tudható be, hogy a sorsnak és ezer gyámkodó gondviselésnek kell közbelépnie, s hamisan kevernie a kártyát a szerelmesek annyira igaz ügyének érdekében. Amikor egy napon a két jó barát és a tanítónő közös kirándulást beszélnek meg, és arról a vőlegény „közbejött halaszthatatlan ügyek” miatt lemarad, ismét csak a sors a bűnbak, az értelmi szerző, bár mi ebben határozottan egy másik szerző kezét érezzük. S habár most már ketten vannak az erdőben, mely a tavasz, a virágos fák illatától mámoros, a szereplők szabad elhatározásából még mindig semminek sem szabad történnie. Még mindig a sorsnak kell a mentség, az „enyhítő körülmény” szerepét vállalnia ezúttal hatalmas zivatar alakjában, amelyről nyomban sejtjük, hogy az akaratuktól megfosztott, illetőleg teljes akarati tétlenségre kárhoztatott szereplők elhatározásában mint sorsdöntő tényező fog közbelépni, és ez valóban be is következik. A regény hősei könnyű nyári ruháikban csuromvizesre áznak, a vihar, az egymást érő villámcsapás ledönti őket a lábukról, bele a sárba, és ez a körülmény nemcsak feljogosítja a férfit, de egyenesen kötelességévé teszi annak, hogy testével fedezze a leányt, s a rémületnek és váratlan közelségnek e kísértő pillanatában torlódik végre egymásba a két csókra sóvárgó száj.

A történet ebben a szervírozásban természetesen nem azonos az ún. élettel. Ez a szervírozás az alapjában véve rosszul felfogott moralitás szempontjait képviselő regényíró állásfoglalása, egy létjogosulatlan szempont mentegetése és igazolása mindenáron, még önkényeskedés s az életen, a valóságon való erőszaktevés árán is. Mentségére az író maga is ráeszmél erre pontosan abban a pillanatban, amint a szerelem letagadhatatlan ténnyé válik. Felismeri állásfoglalásában a túlzást, a morális egyoldalúságot és túlhajtott[276]ságot, hogy morális őrületet ne mondjak, és igyekszik annak élét venni, s az elkövetett hibát legalább most, utólag jóvátenni és ellensúlyozni azzal, hogy a leány anyai barátnőjével lemosolyogtatja a szerelmesek viselkedését, s az ő szájába adja azokat az „egészséges” megállapításokat életről, szerelemről, barátságról, kötelességről, amelyeket az író tettekben elmulasztott. De ez már csak amolyan eső után köpönyeg.