Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. október) 6. szám, 353–424. p.

Ott ült a tengerparton, s a hullámokat nézte. Jobbról éppen egy hajó jött, felbodrozta a végtelenbe vesző kéket, s az fehér tarajokban tört meg a sziklás parton.

Nézett előre, nézett jobbra-balra üres tekintettel, és észrevehető volt, hogy nem lát semmit. Azután apró kavicsokat szedett, jó laposokat, s játszott velük. Kicsit fáradt is volt. Végigdőlt a sima sziklán. Gondolkozott.

Reggel háromig muzsikált a hotelban. Először. Most muzsikus. Belül kicsit nevetni kezdett. Homályosan, mintha látta volna otthoni szobáját s a falon függő doktori diplomát, de azután elmosódott a kép. Úgy, mint egy régi emlék, ha nagyon erőlteti az ember, felcsillan, s rögtön a homályba tűnik.

Kis házakat is látott kerttel, az ablakokon zsalugáterrel, gömbakácokat a főutcán, s a város szélén a Tiszát, amint apró csolnakok szaladnak rajta.

Nem vigasztalta magát, hogy ez a mostani csak átmeneti állapot.

Tudta, hogy nem az.

Az életben nincsenek átmeneti állapotok. Minden perc részese az egésznek. Sokfelé járunk, néha előre, néha hátra, küzdünk a jobbért, vagy talán magunk sem tudjuk, miért.

S miért áltassa magát? Valami űzte, zavarta otthonról. Felejteni nem akart, hiszen nem volt mit.

Mindig vallotta, hogy az élet nagy körforgás, s gyáva az, aki az első kör szélén megállt. Olyan kicsi ez a világ, olyan kicsi ez az élet, meg kell próbálni mindent, szét kell nézni jobbra-balra, mert ha az ember egy olyan földszintes házakkal és zsalugáterokkal telirakott, Tisza menti városkában fennakad, bezáródik örökre a kifelé vezető kapu. Eszébe jutott, hogy ő most Jugoszláviában ül a tengerparton, magyarul gondolkozik, fürdőruháját egy német üzletben vette, cseh védjegy van benne, órája svájci, s éppen az előbb dobott el egy olasz gyufával meggyújtott angol cigarettát.

– Érdekes – gondolta –, az egész Európa találkozik nála, kis semmiségek utaznak a világon, s ő nem tud talán soha arra jutni, ahonnan jött ez a sok kis apróság. [383]

Azután elmosolyodott. Belátta, hogy egyszerre sokat kíván.

Végignézett a tengeren. Szerette volna látni azt a sok-sok szépet, amiről olvasott, amit meséltek neki otthon és diákkávéházak apró sarokasztalainál. Szerette volna megfejteni a csodás, kék titkot, vagy olvasni a tenger ezerszínű üzenetét, s talán a fehér sziklára csapódó csipkékből életének meseruhát is szeretett volna szőni, de csak nézett üres tekintetével előre, és semmit sem látott.

Idegen volt minden. Szomorúan állapította meg magában, hogy nem érti a tengert. Lustálkodott a nagy víz, néha egy-két hal ugrált, játszadozott, éppúgy, mint otthon, a Tiszán. Különbség csak az volt, hogy ezeket skombrinak vagy asinellinek hívták, míg otthon csak ponty vagy harcsa volt a nevük.

Délfelé erősen tűzött be a nap, keveset úszott, s azután a hotelba indult.

*

Már két hónap múlt el.

Fürdővendégek jöttek-mentek.

Dolgozott a lift, s a hotelszolgák aranyszegélyes sapkájukkal üdvözölték az érkező és távozó vendégeket. A portásnál egész nap idegesen szólt a csengő. A telefonfülkék tele voltak a nap minden órájában, s pizsamás Dinárok osztogatták benn a parancsot külföldre vagy az ország belsejébe, s esetleg találkákat beszéltek meg a templom mögötti sziklák alatt.

Néha hordágyat is látott.

Öreg, kimerült testek vánszorogtak idegen segítséggel az éltető napra.

Gazdag emberpalánták szaladgáltak divatos kerékpárokkal a hotelpark tekervényes útjain.

A konyhában pincérszavak bőgtek: egy adag vaj, két bólé, három tojás pohárban, lassan, óvatosan főzni, vagy zahlen, platiti, fizetni, payer és hasonló mások.

Élt, rohant a nagy zűrzavar, a pénz és az ember lármás dübörgése, csak ő volt egyedül. Nem volt neki semmi sem új, mintha egy régi, megtestesült álomképet látott volna. Sokszor gondolkozott, különösen éjjel, muzsikálás után, mikor kiült a tengerpartra, s a vízen remegő ezer kis halászlámpát figyelte.

Néha eszébe jutott, jó lenne talán hazamenni. Beállni közkatonának, s tolni az alföldi búzás, szalonnás élet sárban akadozó szekerét. Haragudott magára, hogy önkéntelenül is keresi a magyar szót.

Valami furcsa, megmagyarázhatatlan melegség futott át a lelkén, ha ismerős szavak kopogtak a füle mellett. [384]

Nőt sokat látott, ragyogó estélyi ruhákban ágyékig levetkőzve, vagy ahogy mondani szokás, felöltözve.

Hidegen hagyta.

Nem mintha nem szerette volna a nőket. Nem. Csak gyűlölte magát azokban a percekben, s mindig csak arra gondolt, hogy minden ilyen kalandnak egy a vége. Akár hercegnő, akár mosogatólány.

*

Néha furcsa dolgok is történtek. Nagy, mulatós társaság volt, külföldiek. Asztalhoz hívták, mert hallották, hogy doktor.

Szegény munkások hátán kizsírosodott zsebű kereskedők voltak, talán jóindulattal akarták jutalmazni a „doktor” urat.

S felháborodva tapasztalta, hogy neki magának is jólesik ez a „megtiszteltetés”.

De a második ilyen alkalomkor már letagadta a diplomát, hogy maga is jobban beleélje magát szerepébe, mély köszöntéssel hajlongott a „pour la musique” előtt elhaladó vendégek felé.

Jött hír itt-ott otthonról is.

Egy-két ismerős meghalt. Másik férjhez ment, megnősült. A harmadik megcsalja a feleségét, a negyedik hamis bukást csinált, s az ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik kisvárosi fantáziát felkeverő, por és sárszagú, örökös melódiák.

Mindig válaszolt, kérdezősködött, hazugságokat tömött a szép, fehér levélpapír ártatlan lapjaira, hiszen olyan mindegy, mit ír az ember, ez is csak formaság, mint a köszönés, kötelékek szilárdítása, melyeket már úgyis szétzúzott a zavar.

Kezdte unni magát. Maga sem tudta, mi hiányzik.

Talán az egyedüllét bosszulta meg magát.

A felírónőt Micának hívták.

A tengerparton minden második lány: Mica. Mindnek csúnya, manikűrözött, piros körmei vannak, festett szőke haja és kimerült, álfáradt, bizonytalanul tekintgető szemei.

Egyszer zárás után hozzácsatlakozott.

A lány, mint akinek igazán mindegy, örömmel indult meg vele.

Mikor kiértek a város végét jelentő hotelsorból, átfonta a derekát, kimért pontossággal megölelte, s szinte gépiesen megcsókolta. Nem szóltak egymáshoz. Úgysem lett volna értelme. Amit esetleg mondani akart, azt már úgyis tudta a lány.

Leültek egy padra, sötét volt, csend, csak a tenger egyforma, szakadatlan mormogása. Szégyellte magát, szégyellte bevallani odabenn, hogy ideges, a szíve erősebben ver, mint máskor.

Csak a lányt sajnálta. Neki jutott éppen ma este ő, aki olyan nagyon egyedül van, s akinek valami hiányzik.

Azután eszébe jutott, hogy talán a lány is örül. Hátha neki [385] is hiányzik valami. Utóbbit azonban elvetette. Nem valószínű. Hűvös volt már. Hajnal felé.

Visszaindultak. Jó messzire egymástól.

A hotel már nyugodt, tempós csenddel aludt. A lány a második emeleten lakott.

Az ajtaja előtt megállott, mintha búcsúzni akarna, de mikor a lány csodálkozó tekintetét látta, belépett, behúzta maga mögött az ajtót.

*

Minden kilencedik napon óceánjáró gőzös állott meg a mólón. Német, angol, arab, olasz, kínai, szerb, francia, török szavak röpködtek a mindent elnyelő levegőben, s úgy szívta magába ezt az ismeretlen esőt, mintha egy készen várt ünnepi harang szólalt volna meg a lelke egyik elfeledt odújában.

S mikor a hajó kékes füstje már csak messziről küldött üzenetet távolba tekintő szemébe, végtelen szomorúságot és elhagyatottságot érzett maga körül.

Szeretett volna messzire menni, talán mint fűtőlegény vagy ételhordó pincér, de cipőtisztítás, és edénymosogatás sem lett volna neki idegen foglalkozás, csak új jöjjön, soha nem látott, soha nem hallott tengerentúli újság, nagy, szabad életkatlanok, ahol nyíltan és kutató szemmel rejtőzhetik az ember.

Aztán estére gondolt, mikor szmokingba öltözve kövér, kifestett, estélyi ruhákban magukat felkínáló zsírtömegek előtt, majd újra énekli:

„Mein Paradies bist du
schönste aller Frauen…”

és keserű nyál futott össze a szájában. Talán gondolt az egyetemi évekre is, és az otthonhagyott doktori diplomára, de mindezt csak rövid ideig, hiszen minden úgy szalad, itt még süt a nap, amott már vörösen izzik a hegyek mögül kibúvó alkony, s csak megyünk előre, nagy forgás, zuhanás, vissza, és mindennek vége.

Szerette volna tudni, hol fog mindez végződni.

Elképzelte magát amerikai farmerek végtelen mezőin, vagy mint szerzetest látta magát egy elhagyatott hegység égbe torkolló magaslatán, máskor mint tiszt tűnt fel az idegenlégió egyenruhájában. Vagy frakkban sétált a Monte-Carlói kaszinó játéktermében.

És semmi sem volt új, minden természetes, hiszen az egész világ egy, nincs különbség, levegő, víz, levegő, víz, völgyek, hegyek és itt-ott kapaszkodó emberek.

Napközben írt is, verseket, novellákat, melyeket azután gondosan darabokra tépett, és tűzbe dobott, mert szégyellte magát, [386] hogy egyre a zsalugáteres, kis kerttel körülvett, Tisza menti házak élete került ki a tolla alól.

Néha úgy érezte, hogy ólomsúlyként nehezednek rá az otthoni emlékek, ismerős magyar szavak, nóták, gondok, bajok, örömök, átkok.

Badarság, állapította meg magában mindig utána. Emberek vagyunk. Nincs magyar, szerb, olasz, hottentotta, zulukaffer és német. Csak emberek vannak. Minden egyforma. Ezek csak előítéletek.

A muzsikuséletből is elege volt.

Egyszer megrémült, mintha a saját jövendő sorsát látta volna, és menekülni akart, nem muzsikálni többet, talán újra dohos szagú, iratokkal teli irodába vagy otthon hagyott, végtelen rónákra, ahol nyáron a sárga búzakalászok közt, mint a vér, buggyan ki itt-ott a pipacs.

A szomszéd fürdőhelyről éjfélkor átjöttek a zenészek. Kölcsönös bemutatkozás után kiderült, hogy a zongorista végzett mérnök, de muzsikus maradt, mert könnyű élet, nőre, borra mindig akadt idő, és hát mi kell még más is az embernek?

Megrettent, mintha tükörbe nézett volna, és végleg elhatározta, menekülni fog, új élet felé, új országok belsejébe, ahol a szavát sem értik, csak azt tudják róla, hogy ember, két lába és keze van, odahaza nem azt mondja: deux vagy zwei, hanem kettő, naponta mosdik, eszik és alszik.

Este zúgó fejjel feküdt le.

Álmában félrebeszélt, maga előtt látta ősz hajú édesanyját, amint süti neki már kora hajnalban a lángost, s azután simogatja a fejét, mint kicsi korában, mikor a nagy utcai veszekedések után oltalmat keresett nála.

Reggel felébredt, s eszébe jutott, még csak egy hónap a szerződés, addig vár, s aztán mond búcsút a muzsikuséletnek.

Olaszországba vágyott, szépet, régi, betemetett és újra kiásott emlékeket akart látni, új szavakat szeretett volna hallani, vagy talán csak lágyan csengő, behízelgő melódiájú olasz dalokat.

De nem bánta volna, ha Svédországba vagy Norvégiába, a fehér csend hazájába kerül, hogy kipihenje magát, s újult erővel induljon Isten életnek keresztelt csodaútjaira, melyekből még talán olyan sok van hátra. Még egyszer azért látni szerette volna a Tiszát is, a széles mezőket, ahol nem ütközik hegyekbe az ember előre vágyakozó szeme, s ahol aratáskor víg dalokkal vonulnak ki tarlóra a lányok.

S minél jobban közeledett az utolsó muzsikálás napja, annál nehezebben múlt az idő.

Egy hónapot számított otthon lenni, s aztán újra neki a nagyvilágnak, hiszen ereje van, huszonöt éves, van két karja, mun[387]kabíró karja, akarata, majd csak lesz valahogy.

Utolsó napon levél jött otthonról, várják, minden ki van takarítva, még a szobát is kimeszelték szép fehérre, szobájában két új szék is büszkélkedik, a Bodrit is megfürdették, öröm ránézni, úgy csillog a szőre. Zárás után még egyszer kiült a tengerpartra, holdfény volt, majdnem nappali világosság, csendes szellő simogatta végig a partot, halászbárkák imbolyogtak, s a tenger egyhangú zúgása adta a kísérőmuzsikát.

Kicsit elszomorodott, ellágyult, hiszen holnap jön az óceánjáró, melyet már nem fog látni, s most már biztos, hogy nem mehet vele messzi-messzi ismeretlen emberek és országok felé, holnap indul a vonat hazafelé, itt-ott majd büszkén fütyül kisebb városoknak, s aztán megáll a Tisza partján, ott is csak egypár percre, hogy újult erővel rohanjon tovább kalandozó utak végtelen táján.

– Majd visszatérek – nyugtatta meg magát, mint haldoklót az orvos. – Egy hónap nem a világ, addig elég is lesz a Tiszából, zsalugáterekből és kisvárosi, szürke, rongyolódott kátyúút életvonaglásból.

Másnap, ebéd után már futott vele a gyorsvonat keresztül a magas hegyeken, felhők között, alagutak mélyén, apró kis folyók hídjain, idegen nevű emberek és városok között. S maga sem tudta, miért örült, hogy hazafelé megy.

Minél jobban közeledett, annál jobban nőtt a honvágy. Eszébe jutottak a gyermekkori barátok, első berúgás a „Makk-hetesben”, s még sok-sok kis buta, szívbe markoló, visszatérő emlék.

S mikor az első gémeskutat meglátta, könny szökött a szemébe. Nemsokára már akácok között futott a vonat, a mezőn keresztekben állott a búza, és megrakott szekerek igyekeztek befelé a városokba.

Kinyitotta az ablakot, s magába szívta az ismerős, alföldi poros, mégis kedves, emlékekkel teli levegőt.

Kezdte sejteni, hogy tegnap utoljára látta a tengert és a hegyeket.