Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. június) 6. szám, 241–287. p.

Paul de Cruif könyvének ismertetése alkalmával egy nagy horderejű kérdéshez kellett hozzászólnom. Eleve lemondottam arról, hogy ezzel kapcsolatban a helyes megoldásra is rámutassak, ami végtére nem is volt feladatom, s így csak a negatívumokra szorítkoztam. Az a tény, hogy ebből kifolyólag most a vádlottak padjára kell ülnöm, arra kényszerítene, hogy igazoljam magamat, s a pozitívumokkal is kirukkoljak, ez a feladat azonban messze meghaladná vállalkozásom kereteit. Ezért továbbra is csak a negatívumokra szorítkozom, és beérem annyival, hogy rámutassak azokra a belső ellentmondásokra, amelyekből Paul de Cruif álláspontjának tarthatatlansága ad absurdum következik,

1. „Mennyi függ a termelés és fogyasztás kialakulásában az elosztástól?”

Éppenséggel semmi sem. Ez a tényező se nem oszt, se nem szoroz. A termelés és fogyasztás kialakulásában kizárólag a termelés és fogyasztás jöhetnek számításba, mint egymásra közvetlenül ható és egymást szabályozó erőtényezők, értve fogyasztás alatt nem a tényleges – élettani – szükségletet, hanem a tényleges – gazdasági – vásárlóerőt, míg maga az elosztás a mindenkori termelés és fogyasztás alakulásának függvénye, egyszerűen tüneti jelenség. Ez a törvény, és minden egyéb alárendelt jelentőségű szempont, s csak arra alkalmas, hogy a fogalmakat összezavarjuk. [267]

„A javak elosztásának módja soha, amióta a világ áll, nem alakult ki tisztán a jelentkező szükségletek és teljesítőkészségek egymásra találásából, hanem az emberiség történetének minden korszakában más és más jellegű erőhatalmi tényezők eredői voltak.”

Helyes. De ez a törvényt nem érinti. Én a kérdést eszményi szempontból ítéltem meg, tehát abból a szempontból, mely a gazdasági élet alakulásában nem feltételez természetellenes erőtényezőket. E természetellenes erőtényezők jelentkezési formája korszakonkint és földrészenkint más, és más s ezért jelentőségük is annyira esetleges, hogy bátran figyelmen kívül hagyhatók. Más szóval nem számoltam Kleopátra orrával, mely ha egy kissé hosszabb vagy rövidebb lett volna, az egész világtörténelem másképp alakult volna. Kétségtelen, hogy a rabszolgaság, a hűbéruralom és azok egyes csökevényei bénítólag hatottak és hatnak az eszményi rend kialakulására, ezek azonban lokális jelentőségű feladatok. Viszont felismerésem az, hogy e visszásságok megszüntetése magában nem jelentheti megoldását a gazdasági élet bajainak, mert nem merítik ki azokat, s újrajelentkezésük is merőben esetleges erőtényezők függvénye, ami mégis csak túlságosan bizonytalan és ingatag alap ahhoz, hogy arra építhessünk. Megoldást jelent-e például ebből a szempontból az ún. totális államok rendszere? Kétségtelenül. De ez a megoldás még mindig csak szükséges rossz, s csak annyiban tekinthető megoldásnak, mint a cukorbeteg szempontjából a cukortartalmú ételektől való tartózkodás vagy az inzulinkúra: megoldás, de nem egészséges állapot. Az egészséges állapot elsősorban nem feltételez semmiféle megszorítást, diétát, általában semmiféle külső beavatkozást. Ma pedig arra gondolunk, hogy amíg Németországnak egy Hitler, Olaszországnak egy Mussolini, addig Oroszországnak csak egy Sztálin jutott, minden okunk megvan arra, hogy már elvben bizalmatlansággal viseltessünk minden olyan megoldási kísérlettel szemben, mely a mindenkori rend érvényesülését egyes, végső következésben mindig véges és esendő emberek belátásától kívánja függővé tenni. A megoldásra szilárdabb és állandóbb alapokat kell találnunk.

2. „Már az elosztás kérdésénél hamarosan ki kell tűnnie, mennyire egyszersmind morális tudomány a közgazdaságtan.”

Ez rohamosan fog bebizonyosodni, s a világ bízvást elveszettnek tekinthető, ha ez tényleg így van. Megváltoztatni az emberi természetet meddő és kilátástalan vállalkozás. A moralitás lé[268]nyegében nem egyéb, mint a jellem fényűzése, maga az emberi jellem pedig a legkülönfélébb esetlegességek függvénye. Az ember szociális érzéke, belátása, kötelességtudása? Már bocsánatot kérek, de én – felelősségérzetem tudatában – ezekre az alapokra még egy kutyaólat sem mernék felépíteni. Lássuk be, hogy az illetékeseket a morális természetű közgazdasági intézkedések meghozatalában sohasem a közgazdasági, hanem közvetve mindig egyéb szempontok vezetik. Ellenvetéseim e megoldási módozatokkal és azok különféle válfajaival szemben a következők:

A gondviselésszerű igazság és gyámkodás minden egyéni felelősség és tettvágy halála. Csak az igazságtalanság, az alulmaradás eshetőségének veszélye ösztönözhet valakit fokozott tevékenységre és versengésre. Élettani és lélektani szempontból egyszerűen nem kívánatos, hogy az élet irányítását egy fölöttünk álló gondviselés vegye a kezébe, s így ilyen lépésnek egyenesen végzetes következményei lennének az emberiség jövője szempontjából. „Közös lónak túros a háta” –, tartják parasztjaink. A marxista elgondolás is azon a szalmaszálon szegte nyakát, mely ezzel a csekélységgel nem vetett számot. A levegőbe építkezett. Az igazságtalanságot akarta megszüntetni, s ezt olyképpen vélte elérni, hogy annak eshetőségét küszöbölte ki: kivette az élet kezéből a korbácsot, minden emberi tevékenység legfőbb ható tényezőjét és mozgató rugóját. Kioperálta az emberekből a tettvágyat. Rendben van, meg kell szüntetni az igazságtalanságot, de nem intézményesen biztosítani mindenki számára az egyenlő érvényesülés lehetőségét, hanem csak az egyenlő érvényesülés lehetőségének – feltételeit. Ez pedig lényeges különbség. E feltétel értelmében még mindig alulmarad az, aki nem igyekszik másokat megelőzni és maga mögött hagyni. Örök és megfellebbezhetetlen törvény volt és marad, hogy a termelés legfőbb feltétele a szabad verseny.

Az emberi természet nem tűr olyan korlátozást vagy megszorítást, mely ki is játszható, s a rossz lelkiismeret kényszerével reagál a tulajdon „becsületességére”, amellyel akár a legszigorúbb törvény intézkedéseit is respektálja ugyanakkor, amikor ki is játszhatná őket, és ugyanakkor, amikor meggyőződése szerint mindenki, aki csak teheti, ki is játssza őket. Miért szabotál Oroszországban mindenki? Mert trockijista? Van eszében! Azért, mert teheti. Mert azt gondolja egyenkint és külön-külön mind a száztízmillió ember, hogy miért csak ő és éppen csak ő legyen az [269] egyetlen balek, aki ezt a munkakényszert komolyan veszi, erkölcsi kutya kötelességének tekinti, és töri magát, mialatt mindenki szabotál, és röhög rajta? Sztálin dühönghet, átkozódhat, megveszhet, rendezhet vérfürdőket, ez mégsem lesz másképp. A bolseviki perpetuum mobile csődje nyilvánvaló és elkerülhetetlen. De ez a tanulság elsősorban a mi számunkra intő példa.