Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. június) 6. szám, 241–287. p.

… el innanzi che io muoia lascero
di me un fal saggio a' mondo, che piu
d'uno ne resterá mata vigliato.

Benvenuto Cellini

A teremtni vágyás ihletett percében
lelkemben megfogamzott hősöm képe.
S mint a villám
a viharos tavaszéjben,
jóslatszerűen fölvillant előttem
jövendő híre és híres szépsége.

S ez álom, szépség, hírnév rabja lettem.
Mint holdkóros vágyva, várva
Bolyongtam a nagy világban,
míg téli dér nem csapta meg fejem,
és minden vágyam az egyen kívül. [262]

De eljött végre a várva várt óra,
hogy valóra váltsam, csokorba szüljem álmom.
– Ó, szent és lázas hajnalóra! –
De egyedül, elhagyottan,
míg köröttem rosszakarók,
irigyek körtáncot járva,
már előre ünnepelték
művem kívánt romba dőltét.
Mégis rég múlt ifjúságom
minden tüzével, hitével
belefogtam utolsó munkámba!

Házamból öntödét csináltam,
utolsó garasom fémbe, fára
s egész lelkem a munkába adtam!
Hívtam Istent,
mint a vízbefúló!

Benn, házamban s künn, az utcán
fújt, sziszegett és ordított
énrám a sok ellenségem.

Vad, lángoló tüzet raktam,
s fémétellel jóllakattam
a kohónak korgó gyomrát!

Ellenem támadt az ég is:
zúgó özönvizet öntve
házamra és kemencémbe.

Fölszaggattam a padlómat.
letéptem kertem palánkját,
tetőt ácsoltam tetőre
belőlük, és védekeztem
az égi vad szörnyek ellen!

Föllázadt most már a pokol:
a kohóból láng tör elő,
és felgyújtja házamat.

Egyedül a szobormintát
menthettem ki a tűzvészből! [263]

Ott állottam, mint szélütött.
Irtózatos láz támadt rám:
a fejemben forró láva,
csontjaimban fagy, didergés,
szívemben közeli halál.
Rázuhantam vackomra,
s félig halva, félig élve
megadtam a jelt, hogy öntsék!

Mert mielőtt még meghalnék,
művet vágyok teremteni,
mire százezrek, milliók
gyönyörködve tekintsenek!

Felnyíltak a lezárt csapok,
sustorogtak a sugarak,
és vígan, zuhogva hulltak
a halott szoborformába…

De jaj! A legények kiáltása
újabb, irtózatos vészt ad hírül:
a forró bronz kifolyva elfogyott,
és a forma mégsem lett tele.
„Bronzot! Fémet! Ércet! Bronzot!”
mint a végítélet kürtje,
harsonáz a jaj a házban
és halálváró szívemben.
Kikorbácsol a halálból
az életre, valóságra
ez a kínzó, vad kiáltás…
„Bronzot adj még! Forró bronzot,
vagy a műved, a szép szobrod
istenverte nyomorék lesz!”

Megvadulva, átoksújtva,
eszem vesztve fölugrottam.
– Elárult a sors, a végzet! –
„Bronzot! Ércet!" Sikolt, jajgat,
kalapácsol és kopácsol
ez a vérfagyasztó lárma. [264]

És találtam! Kidobáltam
a szekrényből és polcokról
bús dühömben pohárt, tányért,
késeket és kanalakat;
messingből, vasból, ezüstből,
rézből, cinkből és ólomból.
Minden földi vagyonomat,
amit hosszú éveken át
verejtékes munkám árán
kuporgattam és szereztem.

Mindent! Mind beleöntöttem
a telhetetlen, tátongó
torokba, amely vajúdik,
hogy egyetlen és utolsó
álmom, kincsem, büszkeségem

létre, valóra ömöljön.

S minden poklok ellenére
megszületett Perszeuszom! –
Varázsos, szép, hősi fényben
emelkedett ki a tűzből,
mint habokból Afrodité,
magasra mutatva diadaljelét,
diadalomjelét,
a levágott Medúza-főt!!

Ó, Perszeuszom,
szép vagy és dicső.
Minden, amim volt,
minden, amim nem volt,
téged ékesít.
Mim nem volt soha,
amiről lemondtam,
magam megfosztottam,
hogy neked maradjon,
téged díszítsen,
és téged büszkén emeljen
századok fölé.
Föláldozott ifjúságom
veled halhatatlanná merevült. [265]

Megölt örömeim
benned virágzanak,
szétfoszlott álmaim
ragyogó szobra vagy.
Te vagy az én énem,
az én ismeretlen,
de igazi lényem.
Arcodon világít
bús, bánatos arcom,
mit bebarázdázott
a sok, sorssal vívott,
vad, keserű harcom.

Benned végre nékem
rávirradt az égre
ványadt éjszakáim
harmathajnala.

Szép vagy és dicső,
mert örökké ifjan
állsz majd a rohanó
századok felett,
a hősies munka
időt áthidaló,
bronz bálványaként.

A firenzei esték s hajnalok
simogatják majd szerelmesen
karcsú, fényes, sudár alakod,
ameddig csak nyílnak tavaszok
a piros liliom városában.