Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. június) 6. szám, 241–287. p.

A legény feje mélyebbre esik, a lány félrefordul, mintha sütné arcát a lámpa vagy még inkább az apja szava.

– Hét éve együtt nevelkedtetek – folytatja újabb torokköszörülés után a nehéz mondanivalót Tóbiás András –, de igazi testvéreknek is csak szép példa lehetne, ahogy tik elvoltatok egymás mellett.

Hangja mintha párát fogna: meghalkul, mint amikor nagyon mélyről fakad a beszéd. El is hallgat egy kicsinyt.

– Mink úgy véltük, hogy egymásnak valók vagytok. Nagyobbat ennél nem is ajándékozhatnánk azért, hogy egyformán jó gyerekeink voltatok. A műhely tied, Ferkó, akár holnaptól. Ügyes vagy, folytathatod, amit megkezdtem, még szebben is. A szőlő is nektek marad.

A két fiatal a padon gyötrődik, úgy se közel, se távol egymástól, leszegett fővel, mintha a földön keresnék a gondolatukat.

– Mer' ha tudnátok, micsoda élet az, amikor nincs megértés! A virágrul olyan egymásután nem hullnak le a levelek, mint a nagy-szép elképzelések a házastársakrul. Legtöbbször, bizony, így van, mink ezt tudjuk.

Az asszony bólint rá az ágy mellett, s valami gyönyörletes örömmel nézi a vergődésüket. Szinte kéjesen élvezi a hallgatást, ami a tisztaságot énekli mind a kettőből erősebben a kiáltó szónál is.

– Hát mi a vélekedésed, Ferkó? Hét esztendeje vagy itt, tudod, hogy beszélhetsz szíved szerint.

A huszonegy éves legény fölveti szép, barna-piros arcát. A hét esztendő említése kigyúlt csillaggal szalad el előtte. Látja magát, amint belép a házba ezzel az emberrel, akinek mostoha ágról is csak valami távoli rokona. Mindjárt aznap a gyalupadhoz került, s bizony simulnia kellett még a gondolatnak is, de mindez – hamar megítélte – csak becsületes oktatás volt. A kisleányt a műhely ajtajában pillantotta meg először. Egy szál vékony, fehér ruhában állt kíváncsian a küszöbön, kezét az ajtófélfák közé feszítette, s úgy illeszkedett ebbe a keretbe vállra ejtett szőke fejjel, mint egy eleven szentkép. Később megtudta, hogy a delet várja, amikor két[255]órai pihenő van. Vitte is mindjárt a fiút hátra, a játékai közé, olyan megtalált testvéri érzéssel, hogy a tizennégy éves kis siheder egyszerre birodalmának és gondjának látta mindazt, amivel a barátkozó, meleg nézésű gyereklány megismertette. Játékországukat azontúl közösen építgették, amikor szünetelt a munka, s ez olyan testvéri vonzalommá vált köztük, tán éppen azért, mert mind a ketten testvér nélkül voltak, hogy szinte észre se vették, mit művelnek velük az évek.

– Beszélj, fiam! – rezzenti föl szinte távolból a mester biztatása.

A legény ránéz s a szava elhatározás nélkül is szelíd, kész engedelmesség.

– Ahogy Annuska akarja.

Az asszony a lányához fordul.

– No, Annus?

Az maga elé emeli kötényét, s arcát karjával is alig tudja védeni.

– Jaj, csak ezt ne kérdezzék tőlem!

Az anya többet szeretne sejteni.

– Hát szíveled, ugye? Ne szégyelld magad, mondd meg igazán: annyira szereted?

Hozzá lép, kézen fogja, és vezeti a legény elé.

– Mondjatok már egymásnak valami értelmes szót. Ferkó, hát te beszélj legalább! Hányadán vagytok? Tán magatok is már régebben gondoltatok erre?

Ferkó felkönyököl a tenyeréből, a képzelete cipeli megint. Igaz, nem egyszer szíven suhintotta valami különös érzés, egy gondolat, egy számítás, egy vágyódás, de ez nem vert gyökeret, ment a maga útján, semmiből semmibe, s az égő sáv, amelyet otthagyott maga után, csak váddal és rosszallással égetett. Négy évvel ezelőtt egypár szó szédítően édes bizalmassága még ezt is átszellemesítette, s kigyomlálta belőle valahogy azt, ami rossz rüggyel ébredett. A fejlődő, surján lány a napon sétált, keze a köténye alatt a mellén pihent. Arca sápadt volt, s ő nyugtalanul meg is kérdezte, hogy mi a baja.

A lány csak egy szót mondott, s keze megrándult a kötője alatt.

– Fáj.

Majdnem megszédült, s egyszerre megértette. Mintha szétpattant volna a nagy világbuborék, s véressé vált volna még a verőfény is. Lángot fogott az arca az őszinte szótól, a szánalomtól, az ezer hangon kiáltó érzéstől. Bevonta a lányt a raktárba, a szemébe nézett, de csak éppen hogy megsimogatta a haját.

– Majd elmúlik, testvérkém.

Mosolyogva, pajkosan hozzáfűzte a vigasztalást:

– Hiába, így adják azt, ami szép.

Több akkor se történt. És most itt áll előtte az a lány, a száját harapdálja, zavartan és könyörgőn néz, és összehúzódik, mintha félne, hogy ruháján át is most másként nézi ez a fiú, aki olyan egyszerűen és tartózkodás nélkül a testvére tudott lenni. [256]

Az apa szeme nem mélyed a titkokig. Csak a vergődést látja, s ebből hibásan ítél.

– Hiszen tik értitek egymást.

Azt még megérzi, hogy a szélesebb magyarázat fonákul adná a tanácsot.

– Intézzétek el a többit magatok közt.

A leány visszaül a helyére, a fiú fölkel.

– Még van egy kis munka a műhelyben. Elvégzem.

– Igaz, a székekért korán jönnek. Csak fejezd be szépen!

*

Amikor elhalkul a fiú lépteinek zaja, a leány úgy szabadjára engedi a síró panaszt, mint a tavasz a patakzajlást.

– Hogy is jutott eszükbe? Jaj, hogy szégyenlem magam. Nem is maguk előtt… Őelőtte… Eddig úgy megvoltunk, mint a testvérek, most mindent összezavartak.

Nem értő szemmel lehetett csak ránézni.

– Éppen azér’ gondoltuk…

A lány mintha lángok közt állna. Liheg, és kíméletlenül a szavukba vág. Ilyen szembeszállást nem is álmodtak róla.

– Hát annyira nem értik? Hátha álmába se gondolt erre? Most megteszi, mert látja, hogy akarják, mert azt hiszi, hogy én…

Visszarogy, a tenyerébe temetkezik. Szemét dörzsöli, s magában csodálkozik, hogy a sírás még mindig belül csörgedez benne.

– Se jobbat, se szebbet nem talál nálad. Te se választhatnál derekabbat. Meg aztán egyformán tudjátok, hogy ti egymást nem fogjátok bántani soha. Csak ezért véltük…

De Annus válla megrándul, s a szava nagyon keserűen csendül meg:

– Bánom is én!

A kérdés erre csak sötétebben s mélyebbre vetődhet.

– Talán másra gondolsz?

– Nem gondolok senkire, tudhassák. De máma elvették tőlem a bátyámat.

Fölugrik, és kioson a szobából. Tóbiás András az asszonyra néz, és elmosolyodik vele a véletlenen, hogy mennyire egyet gondolnak.

– Gyerek még.

– Az hát. Gyerek. Ki gondolta volna!

Szívük is boldogabban ver rá. Az apa meg is toldja a következtetést:

– De a párja se más, hallod-e!

– Hála istennek. Ezerszer hála, hogy éppen mink mondhatjuk ezt manapság.

A nehéz ügy a büszke szülői öröm s a hála csendes érzésével így, bent a szívben el is intéződik, és melege úgy gerjeszt, hogy attól két öreg tenyér is egymásra talál a sötétben. [257]

A bent élők érzése talán nem is csal, amikor azt mondja, hogy egy idő óta csendesebb Tóbiás András háza. Ferkó legény is az, aki elgondolkodóbban kopasztja a fáról a forgácsot. Ebéd, vacsora közben, ha nagyon ránéznek, meg is rezzen, s akkor vidámabbá változik. Ilyenkor még tréfásan is sokat tud kedveskedni, pedig különben inkább hallgatásra nőtt még a magasságával is. Annussal kettesben mindig hosszabban s gyengédebben végez minden megbeszélést. Szavára szóval, szándékára készséggel siet, és szinte megsokszorosítja magát közelségében. Úgy is hat gyakorta, mintha körös-körül sok-sok tükörben minden oldalon érezné egy-egy mozdulatát vagy pillantását.

A napok már inkább az őszben ébrednek, de az éjszakák a telt hold fényén mégis a vérmes nyár álarcában bujtogatnak. A jó takaró alatt néha még perzsel is a hőség. Annus hánykolódva hol elfordul az ablaktól, hol meg éppen a bezuhogó fényt nézi, mely kékké változtatja a fehér párnát úgy, mint a feléje nyúló fehér kezet. A száj is be sokszor száraz és keserű ilyenkor, de a véréről is ezt érzi az ember lánya, s amíg botorkál a sötétben a vizes kanna felé, szinte imádkozza, hogy találkozzon valakivel, aki egy érintéssel az egész testét megijeszti. De ez csak átsugárzó érzés, pillanatokig él, és Annus mindig könnyedén meg is birkózik vele. Csak a fejét kell megráznia, de ennek viszont az a jutalma mindig, hogy egy-egy gondolat szembe áll vele, s úgy feleselget, mint valami félelmes veszélybe űzött és onnan megmenekült siheder. Ez a gondolat elmondja, hogy ő a jövőből érkezett, s olyan képeket mutat, hogy az ember álomnak szeretné mondani előttük az életet. És Annus látja, hogy ő asszonynak is ilyen szelíd és hallgatag, csupa jóság, és ebben éppen az a fájó, hogy nem is tud rosszabb és büntetőbb lenni.

Itt azonban mindig cserélődik a gondolat, és szinte nevet rajta, mint a megtréfált emberen, amikor azt mondja, semmiképp se történhet meg az, ami a sorsának mutatkozik előtte.

A készülő kézfogónak híre száll, s irigyen is találgatják, hogy mennyi lehet benne az igazság.

– Fiút fogadott, s vőt nevelt magának – mondja egyik-másik ártóbb nyelvű.

Akad, aki pártjukat fogva felel:

– De jól nevelte, és jót ad neki.

Ezt nem is cáfolja meg az előbbi vélekedés hitvallója sem.

Tóbiás Annusnak egyre többen suttogják őszintén is, hogy boldog lehet.

Valami ilyent mond a szíve is. Ha van valaki a földön, Ferkó bizonnyal az, aki keserű ízt aligha vegyít az életébe.

Rágondol, hogy az most egy idő óta mennyit törődik vele. Minden jó szava és tekintete, mint maga a megszentelés.

De akkor eszébe villan, hogy ez a testvérnek szólhat a jó testvértől, s más szívvel érezni és magyarázni ezt olyan, mint az ismeretlen, idegen szó.

Mindjárt a másik vágy is szinte harsonáz felé és zengi, hogy [258] aki társnak szegődik egy életre, az idegen legyen, jó vagy rossz, barát vagy ellenség, de idegen, másunnan jött, akit a véletlen hoz, s akit úgy talál meg magának az ember, hogy tán nem is számít rá. Még fáj a gondolat, de valahogy már vigasztal is, hogy Ferkó mással fogja élni ezt az életet.

*

Csak a havat várja a világ, hogy egy évszakra jó éjt mondjon mindennek, ami zsendülés.

A műhelyben néhányszor napjában már meg is tömik forgáccsal az alacsony vaskályhát, hogy a munkához a meleg is muzsikáljon egy parányit.

Bár a dolog ütemében megint csak nincs hiba. Ferkó dúdol vagy fütyörész is hozzá, pedig se füttyel, se nótával eddig nemigen fűszerezte a dologgal telő időt. Annus aggodalmaskodik és gyanakszik is érte, mint mindenért mostanában.

– Vígabban történik minden, mint talán kéne.

Apja magyarázata helyrebillenti a figyelmeztetőt.

– Amikor az asztalos a maga bútorát csinálja, akkor a gondolata füttyben is kivirágzik. Magam se voltam másképp.

Úgy hunyorog és mosolyog hozzá, mint aki azt gondolja, hogy minél többet értenek belőle, annál jobb.

A lány csak csendesebben húzódik a maga munkájához. Igazság különben, hogy a párnák, ingek s egyéb fehér asszonyi holmik kivarrása csak csöndben s elmélyedő gondolkodásban történhet.

Néha sóhajtani is kell, s úgy nézni a homályos ablak keresztlécére, mintha az volna maga a jövendő.

Ferkó nevetése ilyenkor váratlanul is szinte pusztító csörömpölést végez a hangulatban.

– Víg vagy.

– Te szomorú.

– Talán azért, mert nagynak láttatod a jókedvedet.

A nagy kamasz a háta mögé kerül, s átkapja a vállát, arcát a hajához szorítja, és úgy súgja, mint a pajkos titkot:

– Vidulsz még magad is, meglásd!

Olyan idegen mindez, hogy az arc lángokat nyílik tőle.

A képzelet barátkozik és számol a jövővel, amikor mindez már mindennapos és természetes lehet.

A bőrön mint a felhő árnyékából szabaduló fény, úgy suhan a könnyű borzongás.

Valami sejtelem aggódó gonddal ítél, és bár szégyenkezve, de kevesli az izgalom erejét. Ez tán magától még éledne, de hátha csak pírja lesz a lángnak, s hátha rejtetten a másik is ilyen kérdésekkel vesződik.

A másik gondolat hirtelen haragra gyullasztja.

– Néha tán nincs rosszabb, mint a nagyon jó természet. Az ember sohase tudja, hogy mi hallgat benne. [259]

Mert aki jó, az magába rejti azt, ami másnak rossz lehet. Annus ilyen vélekedés közben olykor kutatva figyel, de elborulást még nem látott a másik arcán.

A napok dolga, hogy teljenek.

Ahogy a világ törvénye engedi, múlnak is a lehetőségek szerint. Az emberi szemmérték csak a nap innenső partján állva ítéli lassúnak ezt a menetelést, a túlsó partról visszatekintve megkegyelmez neki, s azt mondja, hogy gyorsan előrlődött ez is.

– Még két hét – suttogja Annus egy estén, amikor kinn már friss hó tompítja a lépéseket.

Mint a bujkáló láz, olyan az érzés, hogy ide is eljutott.

Háborgó aggodalma meg is csendesül, s lassan alkut kezd mindennel, ami ajándéknak ígéri az elkerülhetetlen napot.

– Jó leszek hozzá – fogadja egyre gyakrabban magában –, nem tudja meg soha, hogy félve vállaltam ezt az utat.

Az asszonyi megadás érzésében még meg is magasztosodik valamelyest az elhatározás. Szépnek is látja a sorsot, amely így állítja valaki mellé, s olyan csillaggal vezérli, amelynek szeme csak az ő titkain őrködik.

*

A hajadonállapotnak utolsó vasárnapja.

Ilyenkor – azt mondják – a legszegényebb lány is többet ér a leggazdagabb asszonynál. Mert olyan ünnepet hord magában, amilyen az életben csak egyszer áldhat meg valakit teljességesen.

Náci kocsmájában, akit ferde nézése miatt csak Jobbraless Nácinak csúfolnak, szokásosan gyülekeznek a vasárnapi mulatságra. Tóbiás Annus a pajtásnőivel vezetteti magát, s ma úgy néz széjjel, mint aki tudja, hogy ma többen látják. Arca színesebb, szemében több a mosolygás. Nevetgélve szól ide is, oda is a lánykoszorúban, mintha ma érte történne minden.

– Jókedvű a menyasszony – mondják az asszonysorban levők, s ő szinte érzi ezeket a szavakat.

Ferkó is itt van, de ő ugyan nem sodródik a nagyobb tömeg felé a tánc kedvéért. A cimborái közt temeti óvatos poharazgatással az időt.

Néha fölkel, az ajtóba lép, végigpillant a táncolók során. Szeme megkeresi Annust, pillantást vált vele, mint máskor. A lány tréfásan hívja a táncolók közé, ő tréfásan nemet bólint, s elmosolyodnak mind a ketten.

Annust Vas Gábor táncoltatja.

Kellemes arcú legény, de italos természetű, s ha bor van benne, mindennek engedelmeskedik, ami nem jóra ösztökél.

Negyedszer táncol vele este óta. A legény természetével már birkózik az ital, de a szilajsága még nem ébred, csak a szeme tüzel furcsán. Az arca belső küzdelmet sejtet, és szinte szánni is lehet, hogy ezt még ennyire hallgatagon viseli. [260]

Egyszer mégis megszólal, épp amikor a legmélyebb elmerengésből veti rá szemét a lány.

– Igazibban, rózsám! Ki tudja, hátha ez az utolsó.

Van valami keserűség a biztatóban. Egy kis ijedtség érzése rá az első felelet. Kábítóan zsong föl, s Vas Gábor megérzi, hogy a vállára pihentetett kéz egy pillanatra bele is kapaszkodik.

– De elröppensz tőlünk, Annus! Most érzem csak igazán.

A szó kohóból pattan, s tüzes vihart ránt ki magával. Csak egy elvillanó, erőtlen gondolat, hogy korlátba kéne kapaszkodni, mert talán nem is rossz, hogy a világ olyan zagyva képekkel forog körös-körül. Az ember legszívesebben csak nevetne rajta, mint a jó tréfán. A zene és minden zaj egyszerre megsüketül, csak éppen a nagybőgő hallható, vagy ami még mulatságosabb: úgy tűnik föl egy pillanatra, hogy mindenki megáll, csupán az a hóka, csúcsos szájú lány ropja nagy igyekezettel a táncot amott, a sarokban. Még furcsább az az érzés, hogy ha az ember le nem hunyná a szemét éppen most, talán mindenki idebámulna, és a szomszédjától kérdezné, hogy ki az a vétkes személy, aki ebben a vidám zsivajban titokban sír.

– Gondold meg, Annus! Én mindent megteszek… Legföljebb szökünk… még ma éjjel.

– Jaj de förtelmes! – rázza fejét Annus, de az arca szelíden megszépül, mint a nap ébredtére a teli bimbós virág.

Valami csontig zengő harsonaszó zúg új ébredést. Szemében egy arc, fülében egy hang, s ezt édes parancs így egyszerre megtalálni és megérteni. Talán több szenvedés volna vele az élet, de az izgalom tavaszodva rügyelne innen, míg amott annak – most már érzi – sem hangja, sem színe, sem íze nem volna.

Hirtelen egy gondolat sugárzik föl benne:

– Ez a megváltás!

Szinte szédül, s a legény karjába kapaszkodik.

– Vezessen ki! Szomjas vagyok.

Maga sem tudja, hogy kerül kezébe a pohár. Nem lánymódra, nyelvheggyel ízlelgeti az italt, hanem egyszerre fölhajtja az egészet. Egy perc múlva nem tudja, hogy erőket köt le, vagy erőket ébreszt benne az ital. Már a táncolók közt vannak. Ferkóra gondol, és könyörög magában hozzá: és szinte becézve kéri, hogy az ne gondoljon róla rosszat. De hangosan csak ennyit mond:

– Szegény Ferkó!

Akaratlan éppen ez a mindent eldöntő mondat, de Vas Gábor sem tud okosabban vélekedni rá.

– Az.

Csak ennyit mond sután, és akkor már úgy néznek össze, mint akik nagy titkok mögé kukkantak véletlenül. Szeme még egyszer elcsapódik a másik arc felé, de már a megbocsátást is látja rajta. Valami fölveti a holnapi falu sejthető életét, benne az [261] ő nevük, s ismerős szavak szégyennel, megrökönyödéssel, találgatásokkal, mindez három szánni való ember szívének úgy ütődik, mint a hegyről legurított kődarabok. De már erőtlen minden ostrom, s van olyan szó, amely akármiről lehántja a rettenetesség látszatát. Még csak azzal alkuszik magában, hogy talán inkább föltár mindent. De a másik pillanatban érzi, hogy ezt otthon s becsülettel nem tudja elintézni.

A zenének vége van, a legény vezeti a terem másik oldalára, s nagyon komolyan beszél.

– Talán nagyon rossz voltam eddig, de azt hiszem, javulni fogok.

– Az csak magának lehet jó – felel rá incselkedve Annus, és nevet.

Maga sem tudja, hogy is meri inteni ezt a nagy mihasznát, s mi az, ami ebben az elszólásban szerencsés jelet ígér neki.