Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. június) 6. szám, 241–287. p.

Tudtam én mindég, ha egyszer elkerülök a faluból, csak messzebbre mehetek. Akkor reggel a szálloda előtt is sokáig törtem a fejemet, hogy most már merre vegyük az utunkat. Gondoltam, több szálloda van a városban, talán elmennénk egy másikba. De aztán meg eszembe jutott, hogy minden szállodában van egy úr, akit Grünnek hívnak, s az csak ránéz majd a Rozira, és mutatja már az ajtót. Így kerültünk el a vasútra.

Ott kértem két jegyet egy másik városba. A vasutas úr nevetett, és azt mondta, hogy száz város van, csak meg köll mondanom, hogy melyikbe akarok menni. „Nekem mindegy – mondom –, de itt maradni nem akarok.” A vasutas úr ismert engem, mert minden reggel ki köllött jönnöm targoncával a személypoggyászért. Tovább nevetett rajtam, és azt mondta, ha ő innen elmehetne, ő a fővárosba menne egyenest, hej, mert ott szép ám az élet, azt mondja.

– Nahát, ha a vasutas úr is odamenne, az akkor nekem is jó lesz. – Így beszéltem neki, aztán kiadta a jegyeket.

Alig maradt valami pénzem, s amikor emiatt káromkodni kezdtem, a Rozi azt mondta, ne féljek, mert neki még van valami a nyakába kötve. Akartam neki szólni, hogy mégis jó, hogy velem van, hogy van valakim, aki nem csúfol ki, aki nem mondja, hogy bolond vagyok. Akartam neki megmondani újra, hogy szeretek vele lenni, de akkor bejött a vonat, és a vasutas úr biztatott, hogy csak kapaszkodjunk gyorsan rá.

A vonatban mindenféle emberek ültek. Volt olyan is, akin látszott, hogy faluról jön, de volt nagysága is elég. Mink a Rozival leültünk egyik sarokba, és úgy bámultunk ki a vonat ablakán, mint az urak. Nagy búzatáblák maradoztak el mögöttünk, meg rozs, meg árpa, meg kukorica. Gyerekek őrizték a csordát, s asszonyok kapáltak a földeken. Amikor én otthon néztem a földet, meg a kapáló, kaszáló népséget, szomorú voltam mindég, hogy nekem csak néznem kell őket, mindég csak nézni, mert bolond vagyok. Bolond, aki nem való semmire. Most aztán itt ülök, akár az urak, megyek a nagyvilágba, ők csak dolgozzanak tovább, reggeltől estig. [249]

A Rozi nem sokáig nézett ki az ablakon. Két vörös kézit a térdire fektette, fejit előre lógatta a mellire, és elaludt.

– Aludj, Rozi, aludj – mondtam magamban – mert ott, a Grün úrnál úgy sem aludhattál soha eleget. Mindég volt valami herce-hurca, Rozi ide, Rozi oda, még éccaka is. Hát most kedvedre alhatol.

Néztem egy darabig, hogyan alszik, láttam, hogy nevet álmában, sárga haja kibomlott, s szája szélin kicsordult a nyála. Szerettem volna megszorongatni, megcsiklandozni kicsit, hadd nevessen, de a másik oldalról két pápaszemes nagysága húzogatta felénk az orrát, s azok előtt röstelltem magamat. Levettem köcsögkalapomat, mert melegem volt, megkerestem a harmonikámat, és muzsikálni kezdtem. Öröm meg szomorúság jött belőle, mint napos idő után a sötét eső. Pedig nem voltam szomorú, csak örülni tudtam most. Lassan nyomkodtam a gombokat muzsikámon, nem akartam hangosan játszani, nehogy a Rozi fölébredjen. Gondoltam a városra, ahova elindultunk, és gondoltam, hogyan fogom a kenyeret meg az éjjeli szállást megkeresni. Először csak magam voltam vedlett nyírfapálcámmal meg a harmonikámmal, de most már itt a Rozi is, és nem telik sok időbe, sírva eljön a gyerek is.

Esteledett, mire a fővárosba értünk. Amikor az állomásról kimentünk, megijedtem a sok embertől. Mintha búcsúba kerültünk volna, annyi ember szorongott itt egy rakáson. Rozi belekapaszkodott a kabátom szélibe, és én úgy húztam magam után. Amerre néztem, rendőröket láttam vastag botokkal, fehér kesztyűben. Ide-oda őgyelegtek a városban, látszott, hogy nincs semmi dolguk, csak arra vigyáznak, ha valahol baj van, ők is ott legyenek.

– Látod-e, hol vagyunk, Rozi? – kérdeztem nevetve, – Itt jó dolgunk lesz, ne félj semmit! Tudom én, hogy az uraknak mindig köll a bolond, ezt-azt csinálni, amit ők nem szeretnek.

A harmonikámat jó mélyre dugtam a zsákba, így mentünk a hosszú utcákon a rengeteg ember között, csak mentünk, mentünk, és vártuk, hogy valaki majd szól: „Hallod-e, hé, akarsz-e zongorát cepelni, székeket hordani, cipőt pucolni” vagy valami effélét. De senki sem szólt hozzánk. Már éjjeli szállás után köllött volna nézni, mert az éccakák még hidegek voltak, és nem lehetett a Rozival szabad ég alatt aludni, de nem mertem szólni senkihez, mert csupa nagysága meg finom úr ment mellettünk. A sarkokon emberek álldogáltak, papirost szorongattak a kezükben, és váltig kiabáltak: „Egyet tízért, hármat húszért, egyet tízért, hármat húszért.” Mások egy helyben topogtak, mintha táncoltak volna, és járt a szájuk, akár a darálógép: „Legyen a Horvát-kertben. Hétre ma várom a Nemzetinél, Van a Bajza utca sarkán, Az a szép, az a szép”… Akárha valami hosszú pántlikát húzott volna ki szájából a táncoló ember, és közben olyan haragos volt a képe, mintha verekedni akarna.

Annyi ember volt egymásba szorulva, hogy hiába taszigáltam jobbra-balra a könyökemmel, nehezen tudtam utat szorítani [250] magunknak. Valahogy mégis előrejutottunk, s akkor láttam, hogy a sokaság közepén egy ember fekszik a köveken, és irtózatosan dobálja magát. Száján zöld hab tört elő, mint a baromnak a zöld lucernától.

– Na – mondom a Rozinak –, ez talán sokat legelt, s most itt kérődzik. – Fejinél egy rendőr állt, s az mindig azt kiáltozta: „Oszolni, oszolni!” De az ember nem törődött a rendőrrel, változatlanul dobálta magát egész testében. Már nagy tócsa zöld lében feküdt, s a kezei vérzettek, ahogy odacsapdosta őket. Akartam mondani a rendőrnek, hogy talpra köllene állítani az embert, megzavarni kicsit, hogy szaladjon, majd elmúlna a rángatódzása, mert csak ez segít rajta. De a rendőr váltig kiáltotta: „Tessék tovább menni. Oszolni, oszolni!”

S akkor magához tért az ember is a földön. Kicsit körülnézett, s csak úgy, mintha magának mondaná, így szólt: – Három napja nem ettem. A családom is éhezik. – Erre mint a vásárban, ha vége van a cirkusznak, gyorsan szétszéledtek az emberek. Volt még nálunk kevés kenyér, azt odadobtam az embernek, aztán mink is továbbmentünk.

Fejünk fölött kigyulladtak a lámpák, fénylettek és ragyogtak, egy aranyos kecske állt három lábon az egyik ház tetején, hol elbújt, hol előjött megint, vastag, fehér sugárban kieresztette a tejét, s egy szakállas úr ilyenkor megsimogatta. Bárhova néztünk, mindenhol égő fények voltak a házak tetején, lent a földön pedig egyre több olyan embert láttunk, mint aki az imént ott feküdt a köveken. Egyik kezükben cipőmadzagot szorongattak, és mindenkit megszólítottak, aki mellettük elment. Most már én is bátorságot kaptam, és sorra állítottam meg az urakat: – Köll-e zongorát cipelni, székeket hordani vagy cipőt pucolni? – kérdeztem, de senki sem felelt a kérdéseimre.

Láttam finom nagyságákat is, kacsingattak az urakra, el is kísérték őket pár lépést, és azt mondták: – Gyere, apuci, nem bánod meg, no, gyere, szivike! – És nevettek is hozzá, amikor ezt mondták, nevettek az urak is, de továbbmentek mind, a nagyságák pedig elülről kezdték. Megkérdeztem én is egy ilyen nagyságát, hogy hol találhatnék éjjeli szállást. Azt mondta, ha sok pénzem van, és a Rozit kint hagyom az utcán, nála is meghálhatok. Mondtam neki, hogy én a Rozit nem hagyhatom el, mert gyereke lesz, és fölfázhat. Akkor azt mondta, menjek a fenébe.

Türelmetlen voltam az éjjeli szállás miatt. Elfeküdtem volna egy szénaboglya aljában is a Rozival, de itt nem volt sehol szénaboglya, még akkora darab puszta föld sem volt, mint a tenyerem. Csak kő volt itt, szürke és hideg és néma kő, amerre néztünk. Még az ég is messzebb volt itt, az is szürke volt és hideg és füstös:

Elfogott a búsulás, hogy nincs ember, akinek köllene a munkám, akinek megmutathatnám az erőmet, pedig lassan már ránk szakad az éccaka. [251]

Nagy térre értünk akkor, aminek a közepén egy hatalmas ember állt kőbe faragva. Ott azt mondtam a Rozinak, hogy álljon meg, vigyázzon a zsákra meg a muzsikámra, én magam pedig fölkúsztam a kőember mellé, és ott kiáltozni kezdtem: – Urak és nagyságák, jó emberek, itt vagyok, ni, a nagyvárosban, és se éjjeli szállásom, se dolgom semmi. A Rozinak meg gyereke lesz nemsokára. Szóljon, akinek köllene a munkám. Akkora az erőm, hogy egy házat tudnék elmozdítani helyéből.

Így kiáltoztam még jó darabig, és hamarosan sok ember csődült körém. Nevetve néztek rám, de senki sem mondta, hogy adna valami munkát vagy éjjeli szállást. Egy rendőr is előfurakodott, megrázta kesztyűs kezét, és fölkiabált:

– Mit keres maga ott fönt? Ne csináljon színházat! Azonnal gyűjjön le, még mielőtt én lehoznám.

Szót fogadtam neki. Mert ha a rendőr szól, nem szabad ellenkezni. Ezt már megtanultam. – Gyerünk az őrszobára – mondta a rendőr, amint leértem, és megfogta a karomat. – Majd elvesszük mink a maga kedvit a komédiától.

Szóltam a Rozinak, hogy hozza a zsákot, aztán megindultunk a rendőrrel. Eszembe jutott, hogy egyszer hogyan vertek el a rendőrök, s akkor gondoltam, jó lenne elszaladni valahogy a markából, de velem volt a Rozi, aki nem tudott szaladni, és bárhová néztem, mindenütt rendőröket láttam, akik biztosan elfogtak volna. Kérdeztem a rendőrt, hova visz, mi lesz velünk? De az tette a süketet, és nem felelt. Így értünk el egy nagy házhoz, aminek kapuja fölött piros lámpa égett. A szoba tele volt rendőrrel, ahova bevittek.

– Mi a neve, – kérdezte egyik, aki az asztalnál ült –, hová való, mit keresett ott a szobornál? – Megfeleltem neki, ahogy tudtam.

– Muszáj volt oda fölmennem, rendőr úr, muszáj volt, kérem, mert senki sem akart befogadni éccakára, az utcán meg hideg van a Rozinak. Pedig én minden munkát fölvállalok, ha köll zongorát cipelni, székeket hordani, cipőt pucolni, nem félek én a munkától…

– Majd meglátjuk, igaz-e – így szólt a rendőr –, most csak gyerünk egy kicsit a hűvösre. – S már fogta is egyik a karomat, és húzott.

– Mindjárt – mondtam –, mindjárt, csak a Rozi nehezen cihelődik, meg köll várni őtet is. – De a rendőr tovább vonszolt, azt mondta, hogy a Rozinak külön köll menni. Nagy harag fogott el erre, és kiáltozni kezdtem, hogy a Rozi nélkül én nem megyek sehova: A Rozi sírt, velem akart jönni, de akkor elkapta őt két rendőr, engem meg egy egész sereg, és mint egy zsákot vittek le a lépcsőkön. Hiába rugdalóztam, nem engedtek el. Éreztem, hogy lefelé visznek, tudtam, hogy itt is a pincébe zárnak, mint akkor régen. Hamar ki is nyílott egy fekete vasajtó, s azon bedobtak, hogy nyekkenve estem a kövekre, alig tudtam talpra állni. [252]

Ott lent a pincében pedig emberek ültek, fiatalok és öregek, mind rongyosak és szakállasok voltak, s a fekete falak tövében gubbasztottak, mint templom előtt a koldusok.

De nekik azért jókedvük volt, kártyáztak és énekeltek, hozzám is szóltak, de én nem feleltem. Én csak a Rozira gondoltam, és ott álltam a vasrácsba kapaszkodva, és néztem ki a sötétbe, ahol semmit sem láttam. Vártam, hogy majd mégis eljön a Rozi az ajtóhoz, vártam, hogy kiáltson, néztem a sötétbe, és vártam és vártam, és arra gondoltam, hogy mi lesz, ha fölfázik, mi lesz, ha nem látom többé. Mert most már úgy szerettem a Rozit, mint a harmonikámat, talán még annál is jobban, és eszembe jutott az az éccaka, amikor a Rozi bejött a szobámba ott, a szállodában, és én muzsikáltam neki, ő meg nézett. Eszembe jutott az egész, ami a Rozival volt, meg velem, és csak meresztettem a szememet a sötétbe, a feketeségbe, és nyújtogattam a kezemet a rácson át, hátha elérem a Rozit valahol, de ő nem volt sehol, a kezem nem fogott semmit, a szemem nem látott semmit, s akkor éreztem, hogy sírok.