Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. június) 6. szám, 241–287. p.

(H. G. Wells a nevelésről)

I.

A neveléselmélet az a tudomány, amelyben ez ideig még igen fontos szerep jutott az outsidereknek – vagyis azoknak, akik nem hivatásosan foglalkoznak a nevelés gyakorlatával…

John Adams, a pedagógia volt tanára a londoni egyetemen teszi ezt a megjegyzést a „Neveléselmélet fejlődése” című tartalmas könyvében, és két okot hoz fel magyarázatául: – Az egyik az – írja, hogy a neveléselmélet még viszonylag új tudomány s így nincsenek labirintusai, amelyek csak hivatásos tudósok számára járhatók; a másik ok pedig az, hogy a nevelés gyakorlati emberei: a tanítók és tanárok legalábbis a legutóbbi időkig nemigen foglalkoztak a nevelés elméletével.”

John Adams könyve majd egy negyed századdal ezelőtt jelent meg, az a megállapítása azonban, hogy a neveléselmélet módfelett érdekli az „outsider”-eket is, ma fokozott mértékben igaz. Csak épp ma más okot kell felhoznunk a neveléselmélet iránti általános érdeklődés magyarázatára – azt, amit Giuseppe Bottai, a fasiszta „nemzeti nevelés” minisztere hangsúlyozott egyik legutóbbi interjújában: „Az iskola a nemzeti élet középpontjába került, és épp ezért szenvedélyes vita tárgya”; vagy amit egy modern angol pedagógus, a neveléstan tanára a readingi egyetemen, Frazer Mitchell e szavakba foglal a nevelés nemzetközi folyóirata, az „Internationale Zeitschrift für Erzieherung” egyik legutóbbi számában: „A nevelés ma már nem vizsgáztatás és iskolai foglalkoztatás, hanem társas életünk egyik leglényegesebb része. A gyermek és az ifjú érdeklődési körét és cselekvő készségét épp az irányban kell befolyásolnunk, hogy növekvő mértékben vehessen részt a társadalom egyre öntudatosabbá váló életében.” [243]

II

A Neveléselmélet tehát a közérdeklődés középpontjába került. És hogy alakításában a nemhivatásos vagy outsider-típus jelentősége milyen nagy, arra nézve a legjobb példa, hogy az angol szellemi élet egyik legelőkelőbb szervezete, mely a tudomány fejlesztésére és istápolására alakult, a „Britisch Association for the Avancement of Science” egyik alosztályának: a neveléstudománynak elnökévé H. G. Wellset választotta – azt a Wellset, akit méltán nevezhetünk az outsiderizmus, a művészi dilettantizmus legzseniálisabb képviselőjének.

Wells ez alkalomból régi szokás szerint elnöki üdvözletet írt, és olvasott fel a neveléstudomány szakosztályának Nottinghamben tartott ülésezésén.

Ez az elnöki üdvözlet igazi Wells: nemcsak rendkívül gazdag új eszmékben, a szó legvalóbb értelmében modern gondolatokban, de sokszor a kíméletlenségig bátor és szókimondó is. „Épp az, hogy nem vagyok hivatásos nevelő – hangsúlyozza – ad számomra igen jelentékeny előnyöket: teljes nyíltsággal beszélhetek. Azért, amit mondok, egyedül én vagyok felelős hallgatóimnak és önmegbecsülésemnek. S én minden előnyét ki akarom használni e helyzetnek: olyan ortodoxfaló és kihívó akarok lenni, amilyen csak tudok.” És az is. – Nincs veszteni való idő – mondja. Egy csatahajó közel 200 millió pengőbe került, s az angol fegyverkezés tízmilliárd pengőt fog felemészteni… Szörnyű veszedelem fenyegeti a kultúrát, s e veszedelemért elsősorban az az általános tudatlanság a felelős, mely a politikai és társadalmi élet legelemibb tényeire vonatkozólag is uralkodik. Ha elejét akarjuk venni az elsöprő katasztrófának, mely az emberi civilizáció alapjait fenyegeti, az alapokkal kell kezdeni: a nevelés átformálásával”…

„Az ifjúság igazságai hosszú, hosszú igazságok” – hangzik egy angol közmondás. Ebben az elnöki üzenetben is annak „az egységes, összefogó világképnek” a kialakításáról van szó, amit gyermek- és ifjúkorában nyer az egyes, s amin későbbi benyomások már alig-alig változtatnak.

Wells a tizenötödik vagy tizenhatodik életévig, amíg a népesség Angliában iskolaköteles, akarja eljuttatni minden egyes tanulóhoz „azt a tovább már nem csökkenthető, minimális tudást, mellyel minden felelős emberi lénynek, a mi modern közületeink minden normális polgárának bírnia kell”. Kétezer-négyszáz órát szán erre a munkára, mert számítása szerint ennyi marad az írás-olvasás-számolás, a szükséges kézügyességek, az anyanyelv nyelvtanának s a legfontosabb világnyelveknek – szóval a tudás alapfeltételeinek elsajátítása s az átlagos betegségek – és népünnepélyek, teszi hozzá – leszámítása után… Heti hat, évi maximális 240, és tíz évet számítva: 2400 óra.

Nem sok, ha számba vesszük, hogy az ifjú elme világképének, a World Picture-nek a megformálásáról van szó – arról, ami vég[244]ső fokon dönt és alakít. Ám ha végtelen ideje és lehetősége volna is a nevelésnek, akkor is csupán az ifjúság nyílt, befogadásra, szellemi megtermékenyülésre képes évei jöhetnének számba – a világra való nyílt pillantás ideje, az opening years…

Ismerjük Wells Világtörténelmét. Nem lepődünk meg tehát, hogy ebből a 2400 órából a legnagyobb rész a történelemre, néprajzra s a szociológiai alapokra jut: Ismerje meg a gyermek és az ifjú a tőle időben és térben különböző életformákat! Legyen fogalma róla, miként alakult ki az együttélésnek az a módja, ami a mai társadalom. És ami a fő: tudja, hogy a szociális élet mai formája a dolgok természeténél fogva összefüggő egész… Még kevésbé lehet meglepő, hogy a zseniálisan nagyvonalú bevezetők és összefoglalások szerzője itt is szembeállítja a szellemi-társadalmi alakulás „nagy történelmét” a csaták és az uralkodók történetével – amit a maga merész, valóban „ortodoxfaló és kihívó” modorában „a területi, dinasztikus és szexuális bonyodalmak” történetének nevez. „Minél kevésbé foglalkoztatjuk a fiatalokat azzal, amit eddig történelemnek hívtak, annál jobb. Nem látom, mi jó nevelő hatása van annak, ha a nagyság dicsfényével övezzük az angol királyság krimináltörténetét, a hercegek gyilkosát a Towerben. VIII. Henrik asszonyhistóriáit… Én a magam részéről legalább mindent megteszek, hogy a botrányok és bosszúk sorozata, ami egykor angol történelemként szerepelt, eltűnjék a hagyományból.” „Azt hiszem – írja tovább –, nem vettük eddig eléggé figyelembe, hogy minő hatást vált ki annak az örökös ismétlése, hogy mi (angolok) nyertünk, hogy a mi birodalmunk növekedett, hogy mily kiválók voltunk mi az élet minden viszonylatában.” Viszont e „nemzeti önzést” formáló nevelési módszer mellett elítéli Wells a „baloldal túlzó antipatriotizmusát” is.

Ez általános történelmi alapvetés mellett nagy szerepet szán Wells az általános társadalomtudománynak is.

Legyen fogalma a nyíló elmének a gazdasági változások történetéről, a kereskedelem és csere kialakulásáról; tudja például, „miként alakította át a pénz a rabszolgaságot és a jobbágyságot bérmunkássággá”. Sőt arról a nagy problémáról is fogalmat kell szereznie, mely ma elsősorban aktuális – arról nevezetesen, miként lehetséges a gazdasági-társadalmi rend megfelelő, az élet és a fejlődés nívóján álló, tervszerű átalakítása. Mert ez Wells szerint a szocializmus, ami tehát – hangsúlyozza – „kissé több és fontosabb, mint a birtokososztály nem kívánatos volta…”

„Általában arról van szó – hangsúlyozza Wells különös nyomatékkal – hogy az új nevelés nagy és összefogó pillantással, az emberi lélek alapvonásainak és a társadalmi fejlődés nagy irányvonalainak ismeretével működjék, és így képessé váljon arra, ami a legfontosabb: a tervszerű szociális gazdálkodás munkásainak és vezetőinek kialakítására.” Ma a nevelésnek mindig az a célja, hogy a kultúra őrizőit alakítsa, vagyis élő embereket neveljen olyanná, hogy azok e kultúra értékeit és ideáljait tiszteljék, és ezen ideálok [245] szerint cselekedjenek, úgy Wells ma, a társadalmi átalakulás nagy fordulópontján abban látja a nevelés fő célját, hogy kialakítsa „a feladata magaslatán álló örököst”, aki méltó a kultúrahagyaték átvételére.

Persze nem feledkezik meg e nevelésterv a társadalom mellett a természetről, vagyis az emberi együttélés mellett az anyag formáiról és változásairól sem, és különös figyelmet szentel ez anyagi vagy testi világban az emberi testnek, mely a természet egyik legfontosabb valósága. Tanuljon a fejlődő értelem fizikát, kémiát, biológiát – és tudja különösen, hogyan működik az emberi test, és minő veszedelmek, rendellenességek és betegségek fenyegetik normális működésében…

III.

Wells két fő csoportra osztja tehát neveléstervében az ifjú – a „nyíló” elméhez eljuttatandó tanulmányi anyagot: az egyik az emberi együttélés, a közösségi élet kialakulására vonatkozik – ez a történelem; míg a másik a dolgokra és tárgyakra vonatkozó ismeret, a természeti valóság.

Wells e tervével azt a nevelési elvet képviseli, mely a tényeket kutató és aktivitásra törekvő angolszász szellemnek olyannyira megfelel, s amelyet a világhírű amerikai pedagógus, John Dewey dolgozott ki először módszeresen.

Szóljunk hát néhány szót Dewey pedagógiai elveiről!

Dewey neveléstana egy nagyon reális, ám minden tényközelsége mellett is nagyon átfogó társadalom-lélektani felfogáson épül. E szerint azok a valóban egyesült, közösséget alkotó emberek, akiknek a dolgokról és történésekről egy a véleményük, s akiknek épp ezért egyezők a szokásaik és intézményeik. Ha azonban így azok élnek valóságos közületben vagy közösségben, akik a külvilág javait, a környező természet nyersanyagait és erőforrásait a maguk sajátos módján használják közös célok megvalósítására, úgy nyilvánvaló, hogy épp e célok formálása a legfontosabb pedagógiai teendő. Mert hisz egy rablóbanda is közület, melynek megvannak a maga közös céljai, közösek bizonyos értelemben a nevelési módszerei s a külvilág javaival szemben támasztott igényei. A döntő kérdés éppen az, melyek azok az irányító vagy értékeszmék, amelyek a közület egyeseinek hajlandóságait és cselekvési irányát megszabják – amelyek tehát kívánatos magatartási formákat fejlesztenek és alakítanak. Az emberi cselekvések végső indítómotívumai nem számosak: félelem, harag, szeretet, gyűlölet – néhány alapvető ösztön fejleszthető a legellentétesebb cselekvési irányokba. A perui tömeges emberáldozatok és assisi Szent Ferenc együttérzése minden élővel, az indián harci táncok s a brit parlamentarizmus intézményei, a fejlődés legkezdetén álló kisközösségek ráolvasó vajákosa s a laboratóriumában kísérletező természettudós, a csendes-[246]óceáni szigetek primitív kommunizmusa s az amerikai yankee fejlett pénzgazdasága – a szokásoknak és intézményesen szervezett tevékenységeknek beláthatatlan sokasága vezethető vissza néhány velünk született ösztönre, melyek a nyersanyagot szolgáltatják. A történelmi, a szociális környezet adja a mintát, mely szerint e gyökérszálak fonódnak. A félelem örök emberi ösztönéből például megvetésre méltó gyávaság és okos elővigyázat, szolgai alázat a „tekintélyek” előtt s az emberi méltóság tisztelete, babonára való hajlam és kétségeskedő szkepticizmus egyképp fejleszthető. Hogy mi lesz az ösztönerőből – ebből a potenciális energiából az mindenkor a szociális környezettől függ, melyben az egyes emberek, „az ösztönnek nevezett kezdeti erők” hordozói nevelődnek – végső fokon tehát azoktól a céloktól és ideáloktól, melyek az alakító társadalom nevelési elveit megszabják…

Dewey e társadalomlélektani megalapozásra építi neveléstanát, melyben főleg kettőt követel: először is az anyagi világgal s a társadalom történetével való beható ismerkedést, azután pedig a közös cselekvésre való nevelést. A tanulmányi anyag megszabásában pedig nagy szerepet juttat egyfelől egy nagyvonalú geográfiának, mely behatóan tárgyalja az éghajlatot, a földrajzot s a természeti erőforrásokat; másrészt pedig az eddig tanított politikai és harci történettel szemben a kultúra történetének.

A dolgok és a közösség tehát – a Things és a Community –, ez a két tartóoszlopa Dewey nevelési rendszerének; az anyagi és a szociális világ, mert az anyagi világ annál inkább képes szolgálni a szociális világot, minél teljesebb, igazabb, a valóságnak megfelelőbb az anyagi megismerés… A felnövekvő nemzedéket a tények tiszteletére kell egyfelől nevelni – s minthogy a tények az anyag világában a legnyilvánvalóbbak és legmegbízhatóbbak, arra kell törekedni, hogy az ifjúság tudatosan respektálja az anyag törvényszerűségeit – másrészt pedig arra a nagy és minden harmonikus kultúrát megalapozó képességre, hogy az egyes ösztönszerű hajlamossággal tudja szolgálni a közület érdekeit, amelyhez tartozik.

Erre, a tényvalóság s a társadalomközösség módszeres megismertetésére helyezik a fősúlyt az angolszász neveléselmélet legmaibb és legmodernebb képviselői is.

Így Prof. Olive Wheeler 1936-ban megjelent „Creative Education and the Future” (A teremtő nevelés és a jövendő) című művében azt a pedagógiai módszert tekinti a legalkalmasabbnak, mely a gyermek önfejlesztését, aktivitásra irányuló vágyát a leghathatósabban képes irányítani, s amely emellett közösségi célok szolgálatában áll. Egy másik pedagógus, Prof. Mac Clelland a szabad idő helyes felhasználásáról írt könyvében hasonlóképp az emberközösségi érzület ápolását hangsúlyozza – a nemzeti határokon belül éppen úgy, mint nemzetközi viszonylatban. Egy harmadik: J. H. Nicholson a „Nevelés s a modern élet követelményei” című munkájában a haladó angolszász értelemben vett polgár: a „citizen” s [247] az ily értelmű polgári szabadság kialakítását várja az anyagi valóság beható ismeretétől s a közösségi érzés fejlesztésétől.

*

Az angolszáz irányító elmék legnagyobbjait – különösen Angliában – ma a nevelés problémái foglalkoztatják. S egy vezető angol pedagógus, a már említett readingi egyetemi tanár, W. Frazer Mitchel jogos büszkeséggel hangsúlyozhatja, mily tiszteletnek örvendenek az Egyesült Királyságban azok, akik az ifjúságot nevelik, vagyis a szó való értelmében arra készítik elő, hogy „hatékonyan és eredményesen tudjon élni a Nagy Közösségben, ami a társadalom”.

A legnagyobb angolszász probléma ez ma, s a vele szorosan összefüggő új világkép, az új World Picture, melyet Wells követel elnöki üzenetében, s amely csupán a tények és a Közösség világképe lehet.

Az ír Bernard Shaw, az amerikai Dewey, a nagy tekintélynek örvendő szociológusok, de a szépírók egész sora is erről gondolkodik és értekezik ma ott elsősorban. S az angolszász közvélemény, mely oly nagy hatalom ma a világon, érezni és tudni kezdi nagyvonalú felvilágosító munkájuk nyomán, hogy csak az segít, amit a New York-i Columbia Egyetem világhírű történésze, James Harwey Robinson egyik művében „a nagy kérdésekről való meggyőződéseink gyökeres revíziójá”-nak nevez.