Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. május) 5. szám, 193–240. p.

(Nyugat-kiadás)

A stájeri Alpesek déli lejtőin élő legkisebb délszláv néptörzsnek, a másfél millió léleknél kevesebb szlovéneknek irodalmáról, művészetéről, fejlett kultúrájáról azóta tudunk, amióta a szerb és horvát néppel egy államegységbe forrott össze. A francia forradalom és I. Napóleon rövid életű Illír Királysága után, a bécsi kongresszustól a saint-germaini békéig, a Habsburg-Monarchia alatt a szlovének délszláv nemzeti öntudatukban megerősödtek. A délszláv népek államközösségében a regionalizmusnak, a népi rendelkezésnek oly ideális rendszerét építették ki, hogy az minden kis nép önálló nyelvi, gazdasági, kulturális berendezkedésének mintájául válhatna. Ennek a szívós, szorgalmas népnek egészséges organizmusa, csendes áhítat és nehéz munka között lepergő élete az ég felé törő havasok zúgó fenyvesei, a fennsíkok és a völgyek természeti [238] szépségei között primitív, sokszor naiv képzeletet kapott, egyenes és a népi lélek érzelmi világából feltörő értelmi elemet, ami a természettől lehatárolt vidék zárt jellegéből fakad. Minden szlovén író, minden szlovén festő éltető eleme, szemlélődésének tárgya a természet viszontagságaival, a zord föld terméketlenségével küzdő, szegény, ráncos arcú földműves, a föld nélküli, szegény bérescsalád. Szűk, homályos képzeletük egyszerű, népi filozófiájából kerekednek regények hőseivé, elbeszélések figurájává vagy kevés színű képek modelljeivé. A mindig szegényes erezetű, kínzó naturalizmusú átélés az, ami ezeknek a tragikus sorsú emberfigurák védekezésének, nyers küzdelmének közvetlen művészi kifejezését adja.

A szlovének legnagyobb írója: Ivan Cankar. A nyolcvanas évek elején egy szegényes, falusi házikóból, a mindennapi gond őrlő környezetéből került a falvakba. Magával vitte anyja valóságos, földöntúli szeretetét, amin keresztül az élet kitaszítottjainak, megalázottjainak szenvedését enyhébben látta. Gyermekéveiről így írt: „Gyenge, álmodozó kamasz voltam, béresi munkát nem tudtam végezni. Pásztorkodtam. Napi bérem egy fekete kenyér volt. De míg a körtefák alatti dús fűben szunnyadozva, égő szemekkel követtem a futó, fehér felhők csodálatos útját, addig a rám bízott tehenek a tilosban lóherét legeltek. Azután kertészkedtem.” De erre is gyenge volt. Jámbor, falusi papok garasaiból került a középiskolába. Hét keserves, nyomorgó év után bécsi magányában veti papírra verseit, amelyek a verlaine-i sikoly és a maeterlincki szimbólum nyugtalan romanticizmusában fogantak. Akkor még anarchikus, de ma már minden lázasan kezdő költő tépelődő lírája ez. A verskötet példányait a ljubljanai püspök máglyán égettette el. Ennek a lobogó könyvautodafénak fényénél indul Cankar irodalmi útja.

Novellákkal, sorsrajzokkal, a hegeli-marxi dialektikával és a nagy orosz regényírók átérzésével írott kisregényekkel küzdött. Míg a század eleji csendes Ljubljana papi, templomi hangulata és jámbor polgárai szigorú erkölcsvilágának sivár környezete nehezedett lelkére, apró kávéházak, sötét söntések mélyén krajcáros italok mámorába felejtette indulatait. Lelkében Shakespeare-drámák végzete – ő adta az első szlovén Shakespeare-t – és a Biblia fanatikus igazsága izzott. A nyomorgó falvakból országutakra tévedő koldusok, vándorok szomorú kálváriájában az örök Krisztus-ember szenvedését látta. Egyik méltatója Charles-Louis Philippe-hez, a Bübü montmartre-i hangulatából fakadó idill nyers érzelmessége költőjéhez hasonlítja. Találó a hasonlat! A francia falvak nyomorúságaiból Párizsba sodródott Philippe eltaposott figurák, prostituáltak között talál az emberi szenvedés fenségességére. Cankar a ljubljanai csapszékek, országúti fogadók ivójában ül modelljei, a céltalan csavargók pálinkáskupicái mellé.

A „Jernej, a szolgalegény és az ő igazsága” Cankar kisregényeinek legkitűnőbbje. Rendkívüli individualizmusának rejtett, ihletett óráiban talált erre a szerencsétlen, eszelős vándorra, akit negyvenévi béreskedés után a nagygazda fia elkergetett. Ő építette a nagygazda házát, ő művelte a földeket, és most [239] zuhogó esőben, rideg télben gyalog és zörgő szekerekre kapaszkodva megy, hogy a maga igazát keresse. Papok, bírák, ügyvédek martalékául odadobva, megőszülve tér vissza régi falujába, és a nagygazda házát felgyújtja. A parasztok a gyújtogatót az égő ház zsarátnokai közé vetik. Ez a rövid, alig százoldalas kisregénynek a tartalma. De ebben a rövid történetben ott van Cankar gyermekkora, élményei, minden koldus szenvedésén vérző szíve verése. A vándor szomorú éneke a kisregény. Az ének két főmotívuma: az idő és a vágy. Az idő az árnyék, a vágy a világosság. Az idő a keserű ma, az éhség és a szenvedés, de a vágy az álom, a holnap, a szeretet, a hit és a szabadság, ami mind megtorpan az éhség, a rabság és a zárt ajtó valósága, az idő előtt. Nem polemikus könyv a Jernej, és a maga lelke viharát sem állítja az író a harc, a világszemlélet gátjára. Megelégszik azzal, hogy „a minden emberi szív lakóhelye kis kápolnájának ajtaját nyitogassa”, és a harc, a vihar, a keserűség valóságát valami szomorú, szenvedő szatírába fojtsa. Szociális és etikai harcos írásai így csendesednek keserű realizmussá, sokszor a heinei fanyar tépelődés emberi konfessziójává, rezignációjává. S míg a hiába való küzdelem szomorúságát írja, feljő lelkéből a népi kedély, a szenvedés mellett is vigadó csavargók dús képzelete. A népi képzelet legendás világában az igazságos Mátyás király alakját látja – a „Mihaszna Marko és Mátyás király” című másik kis regényében –, amint a barlang nagyterme széles kőasztalára nehezedve fején hosszú tollas magyar föveggel alszik.

Jernej szenvedésének drámai ereje és Markónak, a mesebeli parasztfiúnak sorsát kereső szimbóluma Cankar világirodalmi jelentőségének igaz megmutatói. Vallomások ezek az apró regények. Sok keserűség mellett is ragyogó aranylélek ajándékai. Egy nagyobb elbeszélésben, a „Niná”-ban így fogalmazta meg írói küldetését: „Egyetlen egy dolog a világon sem olyan banális, mint a szenvedés és az igazságtalanság. Talán azért banális, mert mindannyiunk homlokára mélyen égetve parázslik ez a pecsét, annak az Istentől elátkozott emberiségnek homlokán, amely oly büszke becsületére.” Jernejnek, a szegény szolgalegénynek szomorú históriája valóban lángoló pecsét az emberiség homlokán, de lángoló írás annak a világirodalomnak az élén is, amely nem lapul meg az igazságtalanság előtt, és nem megy félszegen behúzott nyakkal előre a szenvedések reménytelen országútján.